Amilyen
nyugodtan mentem az iskolába, olyan idegesen kezdtem az első órát. Reggel, út
közben még fütyörésztem is!
Szóval, a dolog úgy történt, hogy reggel felkeltem, rendbe szedtem magam, és
fél nyolcra beértem a suliba. Ken köszöntött.
- Gratulálok Viktorhoz. – mosolygott. – Gyors voltál.
- Köszi – vigyorogtam, és a zöld pulóverére néztem, ami egy helyen, mint meg
lett volna nyúlva.
- A pulcsid? – kérdeztem a ruhadarabra mutatva, mire lehajtotta a fejét. – Mi lett
vele?
- Amberék elvették a pénzem. Eleinte nem akartam odaadni… - válaszolta halkan,
bennem pedig felment a pumpa. Elindultam a termünkhöz, hiába kiabált utánam
Ken, és megálltam Amber padja előtt, ahol a barátnőivel nevetgélt azon, hogy
Ken milyen béna.
- Add vissza a pénzét, de nagyon gyorsan! – sziszegtem, és köszönés helyett az
asztalára csaptam, mire egy kicsit összerezzent, de aztán folytatta a
vigyorgást.
- Miért tenném?
- Mert különben beverem a képedet? – kérdeztem.
- Nem vagy te csak egy okoskodó ribi. Mindenkivel kikezdtél már. Féljek? –
gúnyos vigyorra húzta a száját, amitől olyan volt, mint egy… nem káromkodok.
- Most meglátjuk, mennyire kellett volna félned. – azzal megragadtam a haját,
és kicibáltam a padból.
- HOL A PÉNZE? – kiabáltam az arcába, és itt már korántsem volt annyira vidám.
A barátnői ezt csak csendben figyelték. Amber nem akarta feladni, ő is a
hajamba kapott. Nem fájt, csak eszembe jutott, hogy tegnap este elfelejtettem
megmosni.
- Nem adom vissza, elköltöm sminkre, amivel őt fogom kisminkelni, amíg
lefogják! Úgyis csak egy büdös bu…
Elhallgattattam a hercegnőt egy atomnagy szájbarúgással. Mindenféle
szitokszavakat szórtam rá, és ütöttem, ahol tudtam. Ököllel a hátát, az arcát,
az oldalát, ahol csak értem, a hangom pedig teljesen elváltozott az ordítástól.
Körülöttünk mindenki ordibált és kamerázott, de én csak arra tudtam
összepontosítani, hogy üssem szét ezt a … ezt. Amber sikongatott, már bőgött
is, és próbált megkarmolni, de alig látta, hol vagyok. Erősen marni és csípni kezdte
a karomat, amivel a haját fogtam, de nehezen ment neki, tekintve, hogy
másodpercenként rántottam rajta egyet. Hirtelen erős kezek fogtak le, és olyan
erővel húztak el Ambertől, hogy még a lábam sem érte a földet. A levegőből
rúgtam még felé, de már nem értem el, mivel a lányt – bocsánat, valamit – arrébb
húzta Nathaniel, és kivitte a mosdóba. Még innen is láttam, hogy a szája véres
volt, és most, hogy a csupasz térdemre néztem, amivel rugdostam a száját,
megláttam, hogy az is véres. Kárörvendő vigyorra húztam a számat, és
szembefordultam a lefogómmal. Viktor volt.
- Normális vagy?! Ezért ki is csaphatnak! – rázott meg.
- Nem érdekel. Megkapta a kis… én csak azt akartam, hogy Kent ne piszkálják! –
dőlt ki belőlem, és zokogni kezdtem.
- Nem lesz semmi baj. – húzott magához Viktor, és hagyta, hogy hozzábújva
kisírhassam magam.
- Melissa! – jött felém Ken, erre otthagytam a barátomat, és a legjobb barátom
karjai közé bújtam. – Ó, te sült hülye… - mondta a fiú, miközben a hajamat
simogatta. – Az erőszak nem megoldás!
Ezt mindet nyugodtan mondta, és kezdtem én is lenyugodni, amikor Viktor megunta
az ölelkezésünket, és elválasztott Kentől.
- Minden miattad van! Ha nem lennél ilyen beszari, meglenne a pénzed, és nem
lenne ez a balhé!
- Ne mondj róla ilyeneket! – löktem nagyot Viktoron, és újból elfogott a düh.
Miért nem tudják békén hagyni őt?!
A fiú hitetlenkedve nézett rám, és megszólalt:
- Ő, vagy én?
- Ő. – mondtam, mire Viktor gúnyos mosolyra húzta a száját, és kiment a
teremből, de előtte persze nekiment Kennek. Szomorúan rogytam le egy székre,
Ken pedig elém guggolt, és megnyugtató dolgokat mondott. Az osztály hamarosan
bejött, és kezdődött a biosz óra, amiről az osztály fele elment. Nathaniel
mellé kellett ülnöm, de most cseppet sem vágytam rá. Visszanézve már tudtam,
mekkora balhét csináltam. Nathaniel biztosan gyűlöl, Ambernek szerintem valami
komolyabb baja is lett, ki fognak csapni, Agatha néni pedig irtó dühös lesz
rám. Na meg Viktor. De sosem kérhetik, hogy ilyen helyzetben válasszak, ez
őrültség! Minden épeszű ember a régóta ismert legjobb barátját választaná!
Biológia óra közepén ordítva jött be az igazgatónő, és kikért az óráról.
Ugyanígy Nathanielt is, és utána a matinfóról Kent. Ambert az iskolaorvostól
hozták át a tanáriba, és az arca kezdett feldagadni. Nem akartam bocsánatot
kérni, de sajnáltam, esélyem viszont nem lett volna rá, hogy ezt szóvá tegyem,
a lány ugyanis messze elkerült. A tanáriban az igazgatónő ordítani kezdett.
- Mi ez az ordenáré viselkedés?! Szégyen! Ez már nem csak az iskola hírnevét
rontja, hanem a magáét, Melissa! Tisztában van vele, hogy mivel nagykorú,
feljelentés esetén a nyolc napon át tartó sérülésért börtönbüntetést kaphat,
vagy priusza lesz?! Mi lelte magát?!
Nem szóltam. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy sajnálom? Nem hiszem, hogy sokat
segítene.
- És maga, Amber kisasszony?! Elvenni más pénzét és így nevezni őt?! Ez akár
egy hét felfüggesztést is vonhat maga után. – aztán rám nézett. – Magát pedig
azonnali hatállyal elbocsátjuk. Hívjuk fel a szüleiket? – nézett a szőke
testvérekre.
- Nem! – vágták rá mindketten, szinte ijedten.
- Ugye tudja, Amber kisasszony, hogy ezt meg fogják látni?
A lány bólintott. – Akkor sem szükséges a telefon.
Ez esetben elmehetnek.
A tanterembe sem mentem be, egyenesen hazaindultam. Belülről minden összetört,
borzalmasan éreztem magam. Ha visszapörgethetném… - gondoltam, de tudtam, ezt
nem lehet. Az eső is esni kezdett, miközben hazafelé mentem, de nem zavart. Ki
akartam szellőztetni a fejem, túl akartam tenni magam az egészen. Na, nem
mintha ezt bármikor el tudnám felejteni – tipikusan olyan, ami bár kimenne a
fejemből, de sosem fog. Kínozni fog a tudatalattimban, mardosni fog a bűntudat,
a rémálmaim szétmarcangolnak. Pár perc alatt a házhoz értem, és az ajtón
belépve feltűnt, hogy Porcica sincs itthon. Keresztanya biztos elvitte
dolgozni. Felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopom. Miközben szomorú
hangulatú rockzenékre sírtam, megírtam egy új történetet egy lányról, akit
öngyilkosságig kínoztak. Ez után csendben sírva, a kezeimet a térdemen
összekulcsolva előre-hátra hintáztam, és azon gondolkodtam, hogy meséljem ezt
el keresztanyunak. Kopogás zavart meg. Belenéztem a tükörbe, mielőtt lementem:
sírástól teljesen feldagadt, vörös szemek, pirosra fújt orr, meggyötört
tekintet, véres térd (nem mostam le), sebes jobb kéz, néhány helyen rászáradt
vérrel. Szerintem ez a legtökéletesebb állapot, ahogy egy ember ajtót nyithat.
A kilincsre téve a kezem inkább megtorpantam. Mi van, ha nem nyitom ki? Semmi.
Amúgy sem kellene senkinek itthon lenni. Lassan az ajtónak dőlve leültem, és
hallgattam a kopogást, ami lassan erős dübögéssé nőtt. Úgy gondoltam, az
illetőnek sürgős dolga van itt, szóval kinyitottam az ajtót, ami előtt
Nathaniel állt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése