Madárcsicsergésre
ébredtem. Nyújtóztam egyet, aztán a telefonom felé nyúltam, és kikapcsoltam az
ébresztőt. A madárcsicsergés egyből megszűnt. Kár, szeretem ezt az ébresztőt.
Lecsoszogtam a nappaliba, és míg gabonapelyhet ettem, nézegettem a facebookot.
Már péntek volt, és szinte teljesen jól éreztem magam, mégis rossz érzésekkel
gondoltam vissza a hétfői napra. Mikor vasárnap Viktor hazakísért, egyből
elaludtam, és kb. 19-20 órát aludtam. Eddig a rekordom 13 óra volt, az is
teljesen véletlen, ezért örültem, hogy Nathaniel eljött hozzánk, ki tudja… nem
akarok többet ennyit aludni. Már négy nap telt el azóta, hogy a fiú itt volt,
inkább csak facebookon írja a házit. Kopogás zavart meg. Ki lehet az délelőtt
11-kor?
- Szia – vigyorgott Viktor, mikor kinyitottam az ajtót.
- Hát te? – kérdeztem meglepődötten, mire a fiú még inkább vigyorra húzta a
száját.
- Tudod, annyira rosszul voltam… és mivel ott voltam 3 órán, már nem lehetek
hiányzó… annyira rossz, hogy át kellett jönnöm hozzád, és nem lehetek az
iskolában… - mondta vontatottan, szarkazmussal a hangjában, én pedig kuncogni
kezdtem.
- Gyere be, meggyógyítalak. – ajánlottam fel, az ötlet pedig nagyon tetszett
Viktornak, szóval bejött, és átmentünk a szobámba. Odabent, mivel azon
veszekedtünk, hogy milyen filmet nézzünk, rájöttünk, hogyha mindig ezen fog
menni a vita, akkor sosem tudunk végignézni egy filmet sem, szóval sorozatot
kerestünk. Persze ez is tartott egy jó ideig, de a Dr. Csontra esett a
választás. Sokat húztam a számat, de ha ilyet akar nézni, nézzünk. Két rész
után meguntam, és nekiálltam a házikat átnézni.
- Ennyire figyelsz? – nézett rám Viktor.
- Unom. Tanulok. – jelentettem be.
- Akkor miért nem választottál mást?! – emelte fel a hangját, és következett a
kiabálásunk.
- Mert nem engedtél mást!
- ÉN?! Jó, akkor most lelépek, és szabad döntéseid lesznek! Nézd a Violettát!
- Hé! A Violetta igenis jó! – védtem a sorozatot, ami tele volt idiótasággal,
de így szerettem. Vagyis… hébe-hóba nézegettem.
- Akkor nézd azt! – azzal a fiú kiment a szobámból, majd a házból is. Ez
komoly?! Mi volt ez a hiszti?! Dühösen a combomra csaptam, majd a fiú után
mentem.
- Viktor, ne már… - szóltam utána, mire visszafordult.
- Túlreagáltam, ne haragudj. De most ideges vagyok, és hazamegyek. – jelentette
be, majd haza is indult. Szitokszavakat szórtam rá magamban, mikor becsaptam
magam mögött az ajtót és megkerestem Porcicát, aki Agatha néni szobájában
aludt. Azzal töltöttem az időt, hogy bámultam őt, vagy rajzoltam. Felhőket, meg
kismadarakat (repülés közben, tudjátok, a V-betűféle alak, egy két éves is meg
tudja rajzolni), és nagyon elégedett voltam. Mehet az oviba dísznek! Porcica
hamarosan felkelt, és dorombolva várta, hogy simogassam. Eleget tettem a
kérésének, ő pedig a kezemben újból elaludt. Kopogtak, szóval visszatettem az
ágyra a cicát, és kinyitottam az ajtót.
- Szia – köszöntem Nathanielnek, aki köszönés nélkül belépett a szobámba, majd
az ágyra hajította az összes tankönyvet, ami csak nála volt. Vett egy mély
levegőt, és megszólalt:
- Szia, jöttem tanulni.
- Hozzám? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem, veled.
Leültünk egymással szemben, és néhány pillanatig kínos csend uralkodott,
viszont ezt a fiú hamar megtörte.
- Mivel kezdjük?
Én a „a legrosszabb után fokozatosan jöhetnek a jobbak” elvet követtem, így egy
sóhaj után megszólaltam.
- Föci vagy kémia.
Egy fél hét anyagát Nathaniel nagyon jól és viszonylag rövid idő alatt
megtanította nekem. Azért 3 óra múlva már nyöszörögtem.
- Szétszakad a fejem a sok tudástól… szünetet! – tartottam a kezem
védekezésképpen Nathaniel felé. – Inkább nézzünk egy filmet.
- Dokumentumfilmet? – kérdezte vigyorogva.
- Egy jó vígjátékot! – javítottam ki a fiút, és mivel tetszett neki az ötlet,
elkezdtünk egy filmet nézni.
- Figyelj csak… - fordultam felé egy unalmas rész közben. – Mikor lázas voltam…
levetted a pólód. – A fiú furcsa arckifejezéssel vizslatott, de engem nem
érdekelt, visszagondoltam arra, amit láttam.
– A hátad…
- Semmi nincs vele. – vágta rá a fiú, és elfordult tőlem.
- De, én láttam… kék foltok voltak rajta… - erősködtem, mire Nathaniel felállt,
és kifelé indult a házból.
- Ehhez neked semmi közöd! – magyarázta, és éppen ki akart menni az ajtón,
amikor az kinyílt, Agatha néni pedig belépett rajta. Végignézett a dühös fiún,
és angyalian elmosolyodott.
- Ó, de jó, hogy itt vagy! Bolognait csinálok, vagyis… csinál Melissa, mert én
nem tudok. Segítesz neki?
- Nem, sajnálom, mennem kell. – mondta komolyan Nathaniel, mire keresztanya
lebiggyesztette a száját.
- Jaj, maradj csak! Gyere! – és a konyhába taszigálta a fiút. Visszafojtott
vigyorral követtem őket, és nekiálltam Nathaniellel főzni, míg Agatha néni
megfürdött.
- Azt hiszed, ez vicces? – csattant fel a szőkeség, mire elnevettem magam. Ő is
vigyorra húzta a száját, és hozzám vágott egy tésztát, ami nem volt még a
vízben. Nagyon ’megsértődtem’ , és az egész zacskót hozzá vágtam. Ebből oltári
nagy kajacsata lett, és csak pár perc múlva nyugodtunk le. Mindenhol állt a meg
nem főzött tészta, szóval nevetve kapartuk fel vagy a pultról vagy a földről,
és megmostuk, mielőtt főzni kezdtük volna. A tészták úgy átlagosan 2-3 centisek
voltak, dehogy látszott rajtuk, hogy játszottunk velük… Az öntetet és a húst is
elkészítettük, Agatha néni pedig megterített 3 személyre.
- Hm, de jó illata van! – jegyezte meg, mikor kivittük az ételt az asztalra.
Nathaniel a telefonjára nézett, és ijedten bámulta a képernyőt.
- Sajnálom, mennem kell! – vágta rá, és kirohant az ajtón. Azt sem hallotta,
hogy egyszerre utána szóltunk Agatha nénivel.
- Furcsa fiú. – szólt keresztanya, mikor leültünk enni.
- Az. – hagytam annyiban, és a villámra tettem egy kis tésztát. Kicsit
elvigyorodtam, mikor a rövid tésztákat tettem a számba.
- És milyen helyes, igaz? – vigyorgott Agatha néni.
- Viktorral járok! – emeltem fel kissé a hangom.
- Ó, tudom, de… ő olyan furcsa.
Nem beszéltünk többet, kicsit furcsa volt az előbbi beszélgetést. Egyre csak a
harmadik tányért néztem, amin Nathanielnek kellene enni. Illetve, a mai napot
kivéve, Viktornak. Inkább felmentem a szobámba. Mindketten seggfejek! Csak
Viktor jobban. De ez biztosan azért van, mert vele már járok, és nincs annyira
kedvünk viccelődni egymással. Beálltam a zuhany alá a fürdőmben és ellazultam a
meleg víz alatt. Mikor megfürödtem, még énekeltem kicsit, csak megzavart a
telefonom csöngése. Meglepődve néztem a kijelzőt: Anyu.
- Igen? – szóltam bele izgatottan, remegő hanggal a telefonba.
- Szia, kicsim, anya vagyok.
- Szia! – mosolyogtam, és ez biztos hallotta a hangomon. Leültem az ágyamra, és
csak úgy ittam a szavait, ami az apával közös munkájáról szólt, holott nem
érdekelt, mit csinálnak. ŐK viszont érdekeltek. Nagyon is.
- Hiányzol. – mondták kórusban apával, mert közben kihangosítottak.
- Ti is nekem.
- Viszont van egy rossz hírünk: karácsonyra sem tudunk visszamenni. –
jelentette be apa egy sóhajtás után. Elfogott a végtelen szomorúság és a düh.
- Mi?! Miért nem? – csattantam fel.
- Sajnáljuk, jó legyél. Puszi. – azzal letették a telefont. A könnyeimtől
homályosan látva földhöz vágtam a telefonom, a párnámba nyomva a fejem
sikítottam egyet és zokogni kezdtem…
~ Nathaniel szemszöge ~
Este negyed kilencre hazaértem. Az ebédlőbe mentem, és leültem a faasztalhoz. Mindenki
néma csendben evett – a nyolcórai családi vacsora már megkezdődött.
- Hol voltál? – hallottam édesapám hideg hangját. Legkevésbé sem akartam, hogy
Melissát hibáztassa, szóval hazudtam.
- Papírokat intéztem az iskolában.
- Hazudsz. – válaszolt olyan nyugtalanító nyugalommal és csendességgel, hogy
Amber összerezzent. Fekete, spagettipántos ruha volt rajta, nálunk ugyanis még
egy ilyen vacsorán is ki kell öltözni. Apám folytatta. – Betelefonáltam az
iskolába. Nem voltál bent.
- Én… sajnálom, apám! Csak… - kezdtem volna szabadkozni.
- Semmi de! A vacsorád ma elmarad. Gyere velem.
Erősen a karomba ragadott, és az ajtónak lökött, majd erőseket ütött a hátamra
valami műanyaggal. Fogaimat összeszorítva vártam, hogy ennek vége legyen, és
véget is vetett neki anyám.
- Carl, elég.
- Így hazudj legközelebb. Irány a szobád!
Felmentem, majd a tükörben vizsgáltam sajgó hátamat. Vörös foltok éktelenkedtek
rajta, egy-két helyen vérzett is. Gyorsan megfürödtem, a gyomrom pedig
megkordult. A TV alatti fiókot kinyitva elővettem egy kis ropit és vizet, majd
azokból majszoltam, és ijedten dobtam mindent vissza, mikor Amber bejött.
- Ezt megszívtad. Hol voltál? – kérdezte.
- Melissánál.
- MICSODA?! – sipította. – ANNÁL?!
- Csak tanultam vele… - motyogtam. Mindegy, őt már nem tudom leállítani…
- Igen, és tudod, kivel tanultál még?! Igen, azzal, aki rohadtul nem vágta a
matekot, és hónapokat szenvedtél miatta, még most is egy roncs vagy! Ez az
egész az ő hibája! A Melo…
- Hagyd abba! – szóltam a húgomra, aki egy női ’arrrgh’ után becsapta az ajtót,
és átment a sajátjába. Anya jött be rajta legközelebb.
- Tessék, ezt fel tudtam csempészni. – adott a kezembe egy rántott húst néhány
sültkrumplival, amit mohón falni kezdtem. – Amber szerint egy lánnyal voltál.
- Nem! Vagyis… de. Én sajnálom! – fakadtam ki. Féltem, hogy elmondja apámnak.
- Nyugodj meg. A te korodban egészséges a randizás. De most mennem kell. Jó
légy. – azzal lassan kisétált a szobából, én pedig lefeküdtem aludni. Olyan
gyorsan ettem, hogy csuklottam, így végül már nem csak a hátam fájt, mire
elaludtam, hanem a mellkasom is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése