33. Fejezet - Leszbiológia

Sziasztok!:) Megérkezett a 33. Fejezet, ehhez nem is fűznék hozzá semmit.:) Ezen kívül viszont itt a prológus is az új blogomhoz. 
Úgyis meghalsz
Jó olvasást hozzájuk!:)

- Rohadjon meg az az undorító, büdös paraszt, aki kitalálta a szilvesztert.
A fejem úgy hasogatott, hogy a víz mellett egyből egy fejfájás-csillapító is bekerült a gyomromba. Még csak tíz óra volt, és Amber fel sem kelt. Én is úgy döntöttem, hogy visszaalszom egy kicsit.
- I’ll never love again…
- Utálom ezt a zenét! – morogva vettem fel a telefont, amiből olyan hang jött, amit a legkevésbé akartam most hallani.
- Hé, cica! Érted megyek, rendben? Aztán szexi legyél! Öt perced van.
- Menj a… tudod, hova, Dake.
Magamra kaptam a ruháimat, és megállapítottam, hogy délután hat óra van. A fejem már nem hasogatott annyira, de iszonyú hányingerem volt. Amber kicsit kiakadt, amikor megtudta, ki jön értem, mivel ők azért nemrég együtt voltak, de megparancsoltam neki, hogy maradjon csak a szobájában. Odalent Dakota várt valami vadiúj kocsival, és egész úton azt dicsérte, hogy milyen jó, hogy Ausztráliából van. Éreztem, hogy túl gyorsan megyünk…
- Dake, lassíts, rosszul vagyok – vettem mély levegőket, de ő csak nevetett rajtam.
- Ugyan már, talán félsz?
Válaszolni sem voltam képes. Olyan szépet rókáztam Dakota kocsijába, hogy képen röhögtem volna, ha nem lettem volna annyira rosszul. Miután kitett az új házunknál, egyből elment kocsimosóba. Odabent elmeséltem Agatha néniéknek, hogy mi történt.
- Kicsit elővigyázatosabb is lehettél volna, nem? Minek annyit inni? – Agatha néni számonkérő hangja arcul csapott. Sosem beszélt velem így… - Dakota autója rendkívül drága! Jó lenne, ha nem tennéd tönkre!
- Agatha, nyugi, ki lehet mosni… - csitította Boris.
- De ha már ideköltöztünk, viselkedjen normálisan!
Ó, szóval erre megy ki az egész – gondoltam, míg felmentem az új szobámba (teljesen rózsaszín és szivárványos, hánynom kell… megint), megmostam a fogam, lezuhanyoztam és új novellaírásba kezdtem. Mikor végeztem (egy fésűről szólt (?)), megnéztem az e-mailjeimet is. Anyától jött egy, mikor azt olvastam, a telefonom is megrezzent, de az előbbit fontosabbnak tartottam. Buzgón néztem a képernyőn álló szöveget.

„Szia, Kicsim!

Először is boldog új évet kívánunk apáddal. Fel akartunk hívni, de nem vetted fel. Aztán… kiderült, hogy egy számot elírtunk, és egész este valaki mást hívogattunk. Na, de nem is baj.
A képet, amit az asztalon hagytál, és a barátoddal vagy rajta (ne haragudj, de elfejtettem a nevét), a hűtőre ragasztottuk, gyönyörű vagy rajta. Ha lesz időd, gyere fel arra a kamerás beszélgetőoldalra, tudod, aminek kék ikonja van a képernyő alján. Ott beszélhetünk félig élőben is.
Szeretnénk közölni veled még valamit! Nem sokáig lakhatsz már Agatha nénivel, ugyanis január 31. az utolsó munkanapunk itt apáddal, így odaköltözünk. Már a házat is nézzük, valószínűleg Agatháé lesz a miénk, mivel úgy hallottam, ti most a vőlegényénél laktok. Remélem, megfelel így, de ha másikk házat akarsz, keresgélj nyugodtan! Ugye vársz már minket?
Még egy utolsó kérés! Hallottam, hogy Ken hamarosan hazajön. Majd gyertek fel a kék ikonos videóbeszélgetőre, rendben? Régen láttam, kíváncsi vagyok, mennyit változott. Azért mégiscsak a fogadott testvérednek számíthatjuk…
Egyébként hogy vagy? Mesélj egy kicsit magadról is! Hogy állsz a sulival? A barátaiddal? Hogy telt a szilvesztered?

Sok puszi, szeretünk -  Anyuci és Apuci”

Vigyorgó fejje válaszoltam a levélre. Hát ez csodás! Alig várom! Mikor válaszoltam (a szilveszter ’kicsit’ szépítettem…), megnéztem a telefonomat is. Viktor írt SMS-t, hogy elmegy bowlingozni Laetivel és Irisszel, ne keressem. Hát, oké… De ha én átmegyek Arminékhoz, akkor már baj van.
Nem gond, csak addig éreztem magam rosszul, míg Rosalya nem írt egy üzenetet.
- Gyere a parkba, és hozz csokit! MOST! – olvastam fel, aztán magamra kaptam a ruhámat, és kimentem a parkba. A híd alatt a jég szépen be volt fagyva, még jégkoriztak is rajta, de igazából voltak ennél feltűnőbb dolgok is.
Például hogy Castiel ordított Rosával.
Miközben egy fát rugdosott.
Részegen.
- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – ordította, nyakán kidagadtak az erek.
- Hú, akkor remélem, ez jó választás – mutattam fel a Milka Oreot. Castiel kikapta a kezemből leszedte a csomagolást, és harapni kezdte, mint valami kenyeret.
- Mi történt? – fordultam Rosához, de a vörös válaszolt.
- Mégis mi történt volna? Iris kidobott. Azt mondta, sokat veszekszünk, és amúgy is van valakije. De hát nálam nincs jobb az egész világon! Mi baja van ennek a nőnek? Engem még sosem dobtak ki…
- Igazság szerint de… - szólt bele Rosa, mire Castiel olyan tekintettel vizslatta a lányt, hogy az menten zavarba jött. A szemét lesütve suttogta, hogy sajnálom.
Castiel körülbelül fél perc alatt benyomta a csokit, és tovább dühöngött.
- Nyugi már, nem is szeretted… - mondtam, de egyből meg is bántam. Mi jogon feltételezek én ilyet? Tudom, hogy sokat veszekedtek, de akkor sem kellett volna ezt mondanom…
Castiel válasza meglepett.
- Na és akkor mi van? Nem akartam még szakítani vele, nem akartam! Te meg amúgy sem vagy senki, hogy tudj arról, mikor mit érzek!
Felhívtam Lysandert.
- Én is próbáltam, Leigh-t is, de nem veszik fel – biggyesztette le a száját Rosa. Kicsit félrenéztem, és megláttam Lyst egy padon ülni. Jegyzetfüzet volt a kezében, de minket figyelt.
- Mindjárt jövök – mondtam, és a fehér hajú fiúhoz mentem.
- Hát te? Miért nem segítesz a legjobb barátodnak?
- Leigh attól félt, hogy Cast azért hívta ide Rosát, hogy… hogy… - habogta.
- Azt hiszed, Rosa megcsalná a bátyád? Hülyeség! Na, gyere, csak te tudod lenyugtatni.
Igazam volt, Lysander hamarosan Castiel pulzusát a háromnegyedére csökkentette. Mikor biztos volt, hogy drága osztálytársunk életben marad, elvittük mekizni. Az összes pénzünk ráment, mindenki annyit evett, mint valami bálna. Tele hassal tértünk vissza a parkbeli padokhoz.
- Huh, még jó, hogy le tudtuk nyugtatni Castielt… - sóhajtott egyet Rosa, mire a vörös egyetértően felmordult. Kicsit elhamarkodottak voltunk…
Hamarosan Viktor sétált felénk, mögötte pedig Iris és Laeti kézenfogva. A barátom arcán valami undort láttam, de hamarosan megértettem az okát.
- Összejöttünk – mosolygott Iris a társaságunkra…

Új blog - Úgyis meghalsz

Sziasztok!:)
Még nyáron belekezdtem egy horrortörténetbe, annak a valós ihletnek köszönhetően, amit az iskolánk pincéjében láttam.
Rövid történet, 9 fejezetes, de remélem, ez is tetszeni fog nektek. Egy másik oldalamat igyekeztem megmutatni ezzel, egy tárgyilagosabb, betegesebb fajtát, de remélem, ezzel nem fog megváltozni a véleményetek rólam...:)
Az első fejezet október 31-én kerül fel.
FIGYELMEZTETÉS: a blogra is ki van írva, de ide is leírom, hogy 16 évesnél fiatalabb egyedeknek nem ajánlott!
A linkre kattintva betekinthettek a blogba.
Jó olvasást hozzá!:)

Úgyis meghalsz

32. Fejezet - Szilveszter

- És akkor mit mondott? – tudakolta Amber, amikor magára kapta a fekete tűsarkú szandálját.
- Ezt nem hiszem el! Egy hete van meg, és máris elhagytad?! – utánoztam Viktort. – Nekem meg égett a pofám. Ez egy fehérarany fülbevaló volt…
- Te meg elhagytad egy medencében. Ez nagyon gáz – nevetett ki a barátnőm.
- Haha. Nagyon, nagyon vicces…
Visszagondoltam arra a napra. Tudtam én, hogy ki kellett volna venni az a fülbevalót, csak… elfelejtettem. Aztán fejest ugrottam a vízbe… az ékszer bal oldali fele pedig elúszott. Mondhatom, Viktor nagyon boldog volt…
De most szilveszter van, nem haragudhat rám. Ma imádnia kell, hisz mindenki imád mindenkit… SZILVESZTER VAN!
Egyébként meg, ma Ambernél alszom. Viktor morgott, nem akarta, hogy Nathanielnél aludjak (hiába, ezt sosem fogja megszokni), de végül belement, mert inkább a ’gyáva stréber’, mint a ’bátor, kanos idióta’. Az utóbbi Dakota, aki (költözésünknek hála) a szomszéd szobában lakik. Ezek után nem sok kedvem volt otthon maradni…
2-3 napja lakunk Boriséknál, de azóta a szőke srác legalább tízszer nyitott be hozzám a fürdőszobába, és még azt is hallom, amikor Charlotte nála van. Sajnos…
De most ne gondoljunk erre, hiszen szilveszter van!
- Fú, de rondák vagytok – lépett be Nathaniel a húga szobájába. Egyszerűen annyira jóban lettünk, hogy már szívatjuk egymást… általában. Azért néha még normálisan is beszélgetünk. Végignéztem a fehér, két oldalt teljesen csipkés miniruhámon. Átlátszott rajta oldalt a melltartóm és a tangám. Na, de nem gond, én csak Viktornak akarok tetszeni… Szerinte mondjuk még így is sok lesz a ruha.
- Köszi – vágtam rá, és hülye vigyorral fordultam felé. – Így már jobb?
- Igen, teljesen. Mint egy kecske, aki megivott egy liter citromlevet, aztán sót szórt a szájába. Igazi Melissa.  – vigyorgott Nat.
- Nos, te felöltözöl, vagy ebben a kukából kiszedett rongyban jössz? – kérdeztem, immár én is vigyorogva. Egyébként meg irtó jól nézett ki – ing és barna nadrág helyett világos farmer volt rajta fekete, feszülős pólóban. Ha a nője lennék, biztosan leteperném. De nem vagyok, szóval ma keresek neki egy barátnőt. Szép, szőke hajút… nem, az nem illene hozzá. Neki barna hajú kell. És zöld szemű. Igen, így már el tudom képzelni… majdnem egy Melody. Inkább maradjunk a szőkéknél…
Viktor házában a szokottnál is nagyobb buli volt. Tömeg állt az ajtó előtt, az én kis drágám ugyanis belépőt szedett. A bolond…
Átvergőttük magunkat a morgó tömegen, és belépő nélkül bementünk.
- Jé, mit képzelsz?! Nem is fizetsz, csak úgy bejössz? – lépett hozzám Viktor, mire megcsókoltam.
- Itt a fizetséged.
- Igazán megfelelő.
Nos… bevallom, alig emlékszem az estére. Amberrel leültünk koktélozni, megittunk egy Sex on the beach-et, és egy kamikazét. Ez után két abszint jött, aztán megláttam egy kék hajú csajt.
- Sziaaa, Melissa vagyok – nyújtottam el a szavakat.
- Szia, én Laeti.
- Nem ismerkednél a haverommal? A neve Nathaniel, és…
- A Sweet Amorisba jártam, csak átirattak. Ismerem őt. Mellesleg… én… meg a fiúk… nem jövünk ki valami jól.
- Úgy érted, sok a nézeteltérés? – elsőre nem esett le.
- Nem, úgy értem… inkább veled beszélgetnék.
- De hát ő is jófej!
- Leszbikus vagyok, érted már? – kiabált rám nevetve, mire megszeppentem. Ó… Miután Laeti elment, megint koktéloztam, egyenesen addig, míg nem jött a visszaszámlálás.
- Három… kettő… egy… BOLDOG ÚJ ÉVET! – visított a tömeg, én pedig az nap az utolsó csókomat váltottam Viktorral. Utána még gyorsan használtuk azt a bizonyos szobát, és szerintem egy-két órára el is aludtunk. Utána nem láttam többet a bulin. Felkeltem, visszavettem a ruhámat, és kimentem a buliszobába. Kiléptem, és megcsapott a fülledt meleg. Odakint sem voltam sokat, mert ott meg hideg volt, szóval az elején nem találtam a helyesm sehol. Amber ivott Dajannal, szóval én Rosáékhoz mentem, és velük táncoltam, szerintem úgy… fél órán keresztül. Utána szomjasnak éreztem magam, szóval kértem két Sex ont he beachet, és ezekhez valami erőset ittam. Nem sokkal később elmentem pisilni, aztán visszaültem a pulthoz, és tovább vedeltem.
Hamarosan annyit ittam, hogy így kértem a piát:
- Szeretnék kérni egy közösülést a tengerparton…
Nem tudom, mennyivel ezután, de Iris odajött hozzám. Vigyorogva méregetett, amíg meg nem kérdeztem, mit akar. Sejtelmesen bámult, és a fenének sem akart megszólalni. Percekig kérdezgettem, mi van, mígnem észrevettem, hogy hová mutogat – a táskájába, egy cigisdobozra. Kimentem vele, és néztem, ahogy a dobozból elővesz egy szálat. De az nem normális volt – füves… Nem sokat kellett könyörögnie, hogy elszívjam vele, nagyon kíváncsi voltam, milyen. Hamar elfogyott, igazából még kicsit ízlett is, de siettünk, mert hideg volt.  Nemsokára visszamentünk Viktor buliszobájába, leültünk egymással szemben, és vihogva SMS-eket küldözgettünk egymásnak:
„Te, Irish”
„Miva”
„Nemtuodm”
„:’DDDDSDDD”
„te isir”
„he”
„semim”
„meslisa oylan vicces vagy”
Ezeket másnap olvastam vissza, de nem is gond… Az még megmaradt bennem, hogy bömböl a zene, én pedig szédülök… egyre jobban szédülök. Na meg, mintha repülnék, és Rosalya haja egy óriási függöny lenne. Kim hátából meg sajtok lógnak ki… Ezek után már csak arra emlékszem, hogy megint vedelek valamit, amikor Amber vihogva odajön, Nathaniel pedig morogva, és hazamegyünk… az utolsó, amit hallok, Nat hangja, miután engem és Ambert betakar a húga ágyán, miután levette a cipőnket:
- Ti idióták, remélem, holnap úgy fog fájni a fejetek, hogy fel sem bírtok kelni…
Ekkor még arra gondoltam: kit érdekel, szilveszter van!

31. Fejezet - Biztos, hogy nem!

Reggel kómásan ébredtem, és kicsit rosszul, hiszen azzal a tudattal keltem, hogy a szüleim már visszautaztak a kutatásra. Felvettem egy barna cicanadrágot egy fekete hosszúujjúval, fekete mamusszal és a fekete kabátommal, azzal átugrottam a közértbe, hogy vegyek kaját, mert mindent felfaltunk a vacsorákon, Agatha néni pedig elment dolgozni.
Amint visszaértem, Porcica rám vetette magát, és nagy dorombolásokba kezdett. Előszedtem a zacskóból az ő reggelijét is, és a tálkájába tettem.
- Rólad sem feledkeztem ám meg, nagylány! – simogattam a nagy, szürke bundáját. Végignéztem rajta – már majdnem akkora volt, mint egy felnőtt macska, a lógó fülével a feje még kerekebbnek tűnt, és télire úgy megnőtt a bundája, hogy most már tényleg olyan volt, mint a por. Amíg mindketten reggeliztünk, megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem – Armin.
- Szia! – vettem a fülemhez a telefont.
- Szia, nem jössz át most? Játszok, de nem merek… félek. – motyogta.
- Hát… csak macskával tudok menni.
- Nem baj! Szuper! Képzeld, Alexy imádja a macskákat. Tudod, hogy lakunk?
- Persze, néhány perc és ott vagyok.
- Köszönöm! Istennő vagy!
Mosolyogva felöltöztem, és Porcicára is ráadtam a téli kabátkáját és a kiscipőit, hogy ne lehessen baja. Kilépve az ajtón a latyakba, a macskám egyből az ölembe kérezkedett.
- Ekkora hisztis cicát! – ’ámuldoztam’, aztán simogatni kezdem a háziállatomat, aki meg sem mozdult az ölemben. Hamar elértem Arminékhoz – egy lakótelepen laknak, két utcával arrébb a mi házunktól. Felcsengettem hozzájuk, és amint meghallottam a rezgést, benyitottam. Porcica immár úgy döntött, jön magától, szóval felküzdöttem magam a harmadikra. De jó lenne, ha végre beépítenék a liftet…
Az ajtó előtt megállva éppen kopogni akartam, amikor Alexy kivágta az ajtót. Porcica ijedten rám ugrott, karmait a kabátomba véste. Még jó, hogy szövet, különben szétszakadt volna az egész.
- Őrült vagy! – léptem be, és egyből vacogni kezdtem.
- Tudom. Hideg van? De cuki cica! – ölbe vette Porcicát, és simogatni kezdte. Levette róla a rucikat, és kitette száradni. De aranyos.
- Igen, elég hideg van. – mondtam, mire ő kikapcsolta a légkondit.
- Komolyan? Télen? – kérdeztem, aztán benyitottam Arminhoz, aki ijedtében felvisított.
- Kergetnek a mutánsok! Nyomd meg gyorsan a shiftet, azzal szaladunk!
- Te miért nem nyomod meg?
- Foglaltak az ujjaim! Siess! – kiabált. A shiftre tettem az ujjam, és néztem, ahogyan egy mocskos folyosón rohanunk valami fehér szörny elől, aki azt kiabálja, hogy ’állj meg, az hiszed, elbújhatsz?’.
- Huh, ez meleg volt. – sóhajtott Armin, amikor kiléptünk egy ajtón. Egy fecskendőt használva valami halottból vért szedett ki, és azt egy ajtóhoz jutattva bementünk az ebédlőbe. Miközben pórbáltuk kinyitni a szemben levő ajtót, Armin azt magyarázta, hogy Grönlandon vagyunk, az apánkat, Howardot keressük. Elmesélte, hogy az első részben valami pasas kivágta a nyelvét, mert megmérgezték a pókok, amiket megevett, és hogy volt egy Rőt nevű haverunk, akit felgyújtottunk. És kutyákat öltünk. Ez nagyon szuper, szóval a főszereplő, Philip, nem csak hogy elszánt, még őrült is. Egy ilyen helyen mondjuk én is ilyenné válnék…
Hamarosan tüzet gyújtottunk, és kijutottunk egy új szobába. Ott volt egy csomó jegyzet, de Armin egyiket sem akarta elolvasni. Összesen két órán keresztül játszottunk, míg eljutottunk valami számítógép-terembe. Nekem muszáj volt hazamennem, mert Porcica már nyávogott – Alexy elárasztotta a szeretetével. A macska most készségesen bújt a ruháiba, amiket egyébként utál felvenni. Hozzám bújva dorombolt, amikor a fiúk felé fordultam.
- Armin, majd folytatjuk ezt a csodás játékot – néztem a fiúra, és megöleltem őt is, aztán Alexyt is. – Te pedig legközelebb ne imádd ennyire a cicámat.
- Jó – biggyesztette le a száját, mire elmosolyodtam.
- Sziasztok, majd találkozunk.
Egyöntetű ’szia’ hagyta el a fiúk száját, amikor kiléptem az ajtón. Hamar hazaértem, és a nappaliban megpillantottam Viktort.
- Hol voltál? – kérdezte. Nekem jogosabb kérdéseim vannak. Például: hogy kerülsz a házamba? Mégsem teszem fel őket… Mellesleg tudom, hogy Agatha néni már itthon van, ma nem volt sok dolga a munkahelyén. Valószínűleg most fent zuhanyozik. De ezt csak a vízcsobogásból gondolom, természetesen tévedhetek…
- Arminéknál. Játszottunk. – válaszoltam, miután befejeztem a gondolatmenetemet. Viktor arcára gúnyos mosoly ült ki.
- És mivel játszottatok? Vibrátor? Narkó?
- Penumbra Black Plague és Porcica, te bunkó pöcs. – sziszegtem, és elmentem a fiú mellett. Annyira fel tud idegeíteni… Egyszer kinyírom!
- Jó, nehogy már el legyél háborodva, én nem járok más lányokhoz! Te viszont mit csinálsz? Lassan már azt sem tudod eldönteni, hogy Dakota, Armin, Alexy vagy Nathaniel!
- Dakotához sosem mentem! Egyébként is, ha mennék, az kizárólag Boris és Agatha néni miatt lenne!
- Persze, ezt elintézed így, de mi van a többi hárommal?
- Most komolyan számon kérsz? Fejezd már be ezt a gyerekes viselkedést! Nekem is vannak barátaim, neked is, és ha megbíznál bennem, akkor most nem lenne ez a veszekedés! Egyébként is… miért vagy itt?
- Ó, már ez is baj?! Köszönöm, elmegyek – morgott a fiú, és az ajtó felé indult. Utána léptem, a vállára tettem a kezem, és amikor megállt, hátulról átöleltem. Férfias illata megcsapott, miközben háta a fejem alatt emelkedett és süllyedt.
- Ne haragudj. – nyögtem ki végül. Viktor mormogott valamit, és megengedte, hogy kiengeszteljem azzal, hogy felmentünk a szobámba, az ölébe ültem és az arcát simogattam.  A sápadt bőre okkersárga szemeit, a fekete haja pedig az arcvonásait emelte ki. Szája érzékien mozgott, amikor hozzám szólt, de azért az is feltűnt, hogy nem mostanában mosott fogat… Mindegy.
- Azért jöttem, mert el akartalak vinni egy romantikus nyaralásra, Hawaii-ra. Egy hétre. Huszonnyolcadikán indulnánk, és hatodikán jönnénk vissza. Mit gondolsz? Olyan jólenne veled…
Körülbelül fél percen keresztül gondolkodtam rajta, aztán kiböktem a választ.
- Biztos, hogy nem!
Viktor biztosan másra számított, ugyanis az aranyos mosolyából komor arckifejezés lett, a szemöldökét pedig felvonta. Kimásztam az öléből, és mikor vele szemben álltam, megismételtem a válaszomat, hátha a fiú nem értette meg először.
- Nem.
- Mi? Miért nem?
- Egyrészt drága. Nem tudnám kifizetni, neked pedig nem engedem. Másrészt akkor már suli, és negyedikén visszajön Ken, akit ott fogok várni.
- Ó, igaz. Pedig annyira meg akartalak lepni valamivel… – ült le szomorúan Viktor megint az ágyra, ugyanis időközben felállt. Olyan aranyosan biggyesztette le az ajkát, és bámult rám kiskutya-szemekkel, hogy mosolyogva elétérdeltem.
- Jó, tudod, mit? Menjünk el a trópusi strandra, vagy mi az. Van ott mesterséges napfény, homok, meg minden… mit szólsz?
- Meghívhatlak? – csillant fel a szeme, mire megadóan sóhajtottam.
- Meg…
- Király! Imádlak, ez szuper! – Viktor vidáman az ölébe kapott, megpörgetett, aztán megcsókolt. Az ágyra fektetett, és folytatta a szám ostromlását. Annyira jók ezek a pillanatok…
Amikor Agatha néni hazajött Borisszal, mi Viktorral éppen filmet néztünk.
- Melissa, gyere le, légy szíves! – hallottam a nappaliban a hangot, mire lementem a fiúval. Keresztanyuék izgatottan álltak egymás mellett, és mikor leértem, Agatha néni zavarban megszólalt.
- Nem kértünk engedélyt sem tőled, sem Dake-től. Nem is fogunk… szóval csak hallgass meg. Januárban már Borisnál fogok lakni, így te is. Borisszal, és… Dakotával.
- Most itt az idő, hogy azt mondd, amit nekem mondtál… - motyogta Viktor, mire felsikítottam.
- BIZTOS, HOGY NEM!

30. Fejezet - Karácsonyi bál

- Kicsim, gyönyörű vagy! – láttam meg anyut magam mögött a tükörben. Még megfordultam párszor, bámultam a ruhát előröl, hátulról, oldalról, és igazából meg voltam elégedve a látvánnyal.

- Jobb lenne, ha begöndörítenéd a hajad, vagy talán… felkontyolnád… - gondolkodott Agatha néni, és anya is egyetértett velem. Sőt, még apa is, és Boris is (ő már a suliban volt, de felhívta keresztanyut).

- Nem, jó így, ha kivasalom. Tetszik így. Meg amúgy sincs már időm bármit csinálnom vele… - mintegy végszóra, meghallottam Viktor BMW-jének dudáját. 

- Ezt azért nem hagyom annyiban. – mondta anya, és a nyakamba akasztott egy szép nyakláncot, aztán adott hozzá fülbevalót.

- Ez nagyon szép! – öleltem át anyát, aztán újabb dudaszót hallottam. Lerohantam az ajtóhoz, és magamra kaptam a kabátom. Még utoljára megnéztem a sminkemet a tükörben, aztán kiléptem az ajtón.

- Holnap hajnalban indulunk, ne felejts el levelet írni! – szólt utánam anyu.

- Nem fogok! – kiáltottam vissza, és beültem a barátom mellé az autóba.

- Szia – mosolyogtam rá.

- Csak nézlek, és azon gondolkodom, hogy nézhetsz ki ilyen jól… hogy hogy nézhet ki valaki ilyen jól… - Viktor arcán játékos mosoly futott végig, én pedig elvigyorodtam. Azért… sejtettem, hogy jobban tetszenék neki kicsit máshogyan… Akármilyen szép is ez a ruha.

- Te pedig megint nem erőltetted meg magad. Komolyan, a suliban is ezt hordod… - vigyorodtam el.

- És? Baj?

- Dehogyis.

Az út további része csendben telt, néztem a latyakos-havas cuccot a betonon, amit össze-vissza csapkodtunk, míg el nem értünk a Sweet Amorishoz. Az iskola szépen ki volt világítva, nem is tudtam, hogy ezt ki és mikor csinálta. A kapuban egy párt láttunk meg, akikhez vidáman mentünk oda. Illetve, én vidáman, Viktor pedig lekezelően.

- Sziasztok! – adtam két puszit Nathanielnek és Ambernek. – Milyen szép lett a díszítés! Miért nem hívtál? – a későbbi mondataimat már csak a fiúhoz intéztem.

- Hát… neked itt vannak a szüleid, azt akartam, hogy tölts velük elég időt. Na, meg amúgy is, Amber segíteni akart. – mosolygott Nathaniel.

- Köszönöm. – öleltem át mindkettőjüket, aztán, hallva Viktor morgását, közelebb húzódtam a barátomhoz, és előreengedtem a testvérpárt. Az iskola előtt ugyanis közös képet kellett készíteni minden párról. Jó, hogy kette voltunk, mert amíg szösziék fotózkodtak, mi fogtuk az ő kabátjaikat, aztán pedig fordítva. A képre visszatérve pedig… nekem tetszett, de Viktor nem tűnt rajta olyan izmosnak, mint amilyen igazából.

- Még a tekinteted is jámborabb. – nézegettem a fényképet, amíg bementünk a tornaterembe, akkor ugyanis eltettem a táskámba, hogy el ne hagyjam. Ezt a táskát letettem egy padra, mert tudtam, úgysem fogják ellopni a suliból. A tornateren végén Louis kevert koktélokat – persze, mivel már kilencedikesek is jöhettek, alkohol nélkül.            Nem is volt odabent senkinél alkohol – főleg, hogy Viktor elmesélte, hogy az igazgató óránként megszondáztat pár embert. Van, hogy mindenkit. 

Nem akartam táncolni, így a pulthoz léptem. 

- Egy Pink Coctailt szeretnék – mosolyogtam Louisra. Még jó, hogy az ilyen programokon ingyenes az ital. Lehet is, mondjuk, az ekkora tandíjból… A koktélomat iszogatva rájöttem, hogy ez finom és nem is epres, hanem dinnyés, és azt is észrevettem, hogy mindenki nagyon jól szórakozik. David Guetta – Little bad girlje ment, engem pedig nosztalgiázásra késztetett a tény, hogy két éve hallottam utoljára. Mennyire furcsa volt régen… nem is voltak barátaim Kenen kívül. Nem engedtem magamhoz közel senki mást.

- Elkalandoztál. – éreztem meg magam mögött Viktort, és hamarosan a derekamat is átölelte hátulról. – Ráadásul itt iszol egy pohárból, ami már üres.

Ránéztem a pohárra, amiben eddig a koktélom volt, és megállapítottam, hogy Viktornak igaza volt.

- Menjünk táncolni. – ajánlottam, Viktor pedig egyetértett velem. A táncparkettre vezetett, és egy pörgős számra táncolni kezdtünk, bár igyekeztem visszafogni magam. A pörgőset egy lassabb dallam váltotta fel, Viktor pedig magával szembe fordított. A karjaimat a nyaka köré fontam, a homlokunkat egymásnak döntöttük, így dülöngéltünk jobbra-balra, mint a részegek. Tényleg úgy nézhettünk ki, mivel néhány perc múlva az igazgatónő szakított félbe minket, amikor Viktor megszólalt.

- Szere…

- Szonda! – választottak szét minket, és meg is szondáztattak. 

- Tiszta, folytassák – mondta az igazgatónő, azzal le is lépett. A zene leállt, és megint egy pörgős következett, de Carla jött oda hozzánk. Nagyon szép, hófehér ruhát viselt, a derekán egy rózsaszín szalaggal és a tetejét rózsaszín masnikkal.

- Viktor, segítenél, kérlek? Dakota feldobta a táskám a kosárpalánkra, és nem hajlandó leszedni, és csak te éred el… - mondta halkan, de kissé nyávogva. Eleinte Amber csapatához tartozott, de most átállt Li-hez, aki összeveszett Charlotte-tal. Charlotte és Dake együtt vannak (Dakotát Charlotte az ujja köré csavarta, azt tesz meg neki, amit akar), így a barna hajú lány legkönnyebben úgy tudott keresztbetenni Linek, hogy Dake-kel feldobatta a legjobb barátnője táskáját a palánkra. Eddig nekem is oké. Csak azt nem értem, ezt miért az én fiúmnak kell leszedni?

- Miért nem Dajant kérek? Ő magasabb. – mordultam a lányra, aki még nálam is kisebb volt. 

- Mert Viktor közelebb volt. – habogta, de ez nem volt igaz. Dajan majdnem mellette állt.

- Ne aggódj, mindjárt jövök. – mondta Viktor.

- Megyek veled.

- Nem kell, sietek.

Még láttam Carla kissé kárörvendő arcát, miközben hátrapillantott rám. Bemutattam neki, aztán megint a pulthoz léptem.

- Megint Pinket? – mosolygott rám Louis.

- Nem, mond Bluet. 

Míg az italomat vártam, azt néztem, hogy mivel ezt még Viktor sem érte el, Carlát a nyakába vette. Idegesen szürcsöltem az áfonyás italt, amit nemrég kaptam meg.

- Na, baba, mi újság? – lépett hozzám Amber. A fejemmel az édes páros felé mutattam, mire a szöszi lelépett. Előbb Carláékhoz ment (a lány egyből kiment még a tornateremből is), aztán Nathanielhez, így a fiú elindult felém, a húga pedig rám kacsintott. 

- Mit csinált már megint? – böktem a lány felé, mikor Nat odaért hozzám. A keze vészesen közel volt az enyémhez, majdnem össze is értek.

- Azt mondta, jöjjek ide, hadd tedd velem féltékennyé Viktort. De előtte elment Carlához, és megkérdezte tőle, hogy legalább elmúlt-e már a hüvelygombája, hogy az emberek nyakába ül. Szerintem nem, mert a csaj nagyon zavarban volt.

Úgy nevettem, hogy egy retardált kecskének éreztem magam.

- És te miért segítesz nekem? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Egyrészt mert Viktor utál engem, így tökéletes vagyok erre a célra. Másrést pedig te vagy a legjobb barátom. – azzal megszorította a kezem.

- Annyira aranyos vagy. – mosolyodtam el, majd átöleltem a fiút és egy puszit nyomtam az arcára. Hm… milyen puha a bőre, és milyen jó illata van…

- Ti meg mit csináltok? – lépett mellénk morogva Viktor. Elhúztam a szám.

- Beszélgetünk.

- Hát persze, azért fogdosod meg puszilgatod, mi?! – emelte fel a hangját.

- Ó, mert te akárkit a nyakadba vehetsz, és még oda sem mehetek veled, igaz? – már én is kiabáltam.

- Ne kiabáljatok… - mondta Nathaniel, mire egyszerre rávágtuk Viktorral, hogy „ebbe ne szólj bele!”. Nat felállt és elment.

- Mindjárt jövök. – mondtam Viktornak, és ott hagytam. Nathaniel mögé léptem, aki egy bordásfalnak dőlve bámult a sarokba. Megsimogattam a hátát.

- Kérlek, ne haragudj. – álltam elé. Nat az államnál fogja felemelte a fejem, így vészesen közel kerültünk egymáshoz. Az agyam azt akarta, hogy elhúzódjak, de a testem nem engedelmeskedett.

- Nem haragszom. De most menj, beszélj Viktorral. – küldött felém egy halvány mosolyt, azzal otthagyott. Kibékültem Viktorral is, ő egy csók után meg is bocsátott. Éjfélkor mindenkit összeszedtek, és Louis kiosztott mindenkinek egy-egy koktélt, amit tequilával kevert fel. Azt mondta, ezt az igazgatónő megengedte. Ivás után következett a Karácsony legszebb párja-választás összesítés utáni bejelentése. Peggy állt fel a színpadra.

- Sziasztok, gondolom, kíváncsiak vagytok már, ki nyerte a versenyt! – hangos kiáltások mindenfelől. – Először is, mielőtt belevágnék, szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt és előre is jó szilvesztert kívánni! 

- Boldog karácsonyt és jó szilvesztert! – kiabálta be a tömeg.

- Szóval, térjünk a lényegre. Az ez évi álompár ismét nem a végzős osztályból került ki. Sőt, a versenyen Kim és Dajan még csak második helyezést ért el, bár nem sokkal lemaradva. Az új nyertesek olyanok, mint Mr. és Mrs. Smith, sosem tudnak egymással meglenni, de mégis együtt vannak, Melissa és Viktor, gyertek fel a színpadra!

Nagy tapsvihar közepette felmentünk, megkaptuk a koronát, Viktor a kezébe vette a mikrofont és beszélni kezdett.

- Köszönjük a szavazatokat, nagyon édesek vagytok! Melissával sokat veszekszünk, például ma is, de mint mindig, már ki is békültünk. Persze azért jobb lenne, ha nem lenne ennyire idegesítő…

- Te pedig nem flegmáznál és nem lennél bunkó mindig! – szakítottam félbe a fiút, a közönség nevetett. – Mindig mindenen felhúzod magad, és…

- Ó, fogd már be – mondta Viktor, és egy csókkal elhallgattatott. A tömeg tapsolt, mi pedig ezután lementünk, táncoltunk még egy kicsit, aztán megkértem Viktort, hogy vigyen haza. Fáradtan írtam egy levelet anyuéknak, és odatettem mellé a közös képet Viktorral, amit csináltak rólunk. Kábán lemosta a sminkem, és lefeküdtem aludni, úgy döntöttem, a fürdés megint maradhat holnapig…

29. Fejezet - Úgy hiányoztatok

Anya és apa mosolyogva álltak velem szemben, mikor benyitottam a házba.
- Hát… ti? – csak ennyit tudtam kinyögni, miközben lerúgtam magamról a mamuszomat.
- Azt hittük, jobban fogsz örülni nekünk… - mosolygott apa. Megráztam a fejem, és az örömtől sírva a nyakukba borultam. Hallottam és éreztem, hogy ők is gyengén rázkódva sírnak, ahogyan magukhoz ölelnek.
- Annyira hiányoztatok! – nyüszítettem sírva, és újból egy ötévesnek éreztem magam. Elhajoltam a szüleimtől, és megtöröltem sminktől maszatos arcomat. Agatha néni lefényképezett minket a fánál, amit fel is tettem facebookra. Más a romantikus képeit nyomja fel a fa előtt… nekem ez számított a legtöbbet. Akkor is, ha el volt kenődve a sminkem, a hajam össze-vissza állt, az arcom pedig piros volt a hidegtől, amiből bejöttem a házba. És akkor is ebben a pillanatban voltam a legboldogabb, ha estére már nem volt fehér karácsony, mivel minden elolvadt, és lacsak terítette be az egész várost. Nem érdekelt, hisz legalább itt voltak velem a szüleim…
A megrendelt kaja hamarosan ideért, és egy jó, bőséges vacsora után sütit majszolva és forró csokit iszogatva néztük meg a Reszkessetek betörőket. A film után következett az ajándékosztás. Boris szerencsére nem vett nekem semmit, ami azért volt jó, mert én sem neki. Anyáéknak valami apróságot vettem (közös kulcstartót kis, szerelmes állatkákkal), de én tőlük egy új telefont kaptam, és egy új cicanacit. De aranyosak, biztos telepatikus úton rájöttek, hogy a legtöbb megint kiszakadt… Agatha néni egy jó, szőrös kesztyűvel ajándékozott meg, ami az ujjakat csak félig fedi, én pedig egy könyvet vettem neki, mert imád olvasni. És akkor végre következhetett a kedvenc részem. Boris letérdelt Agatha néni elé, és kipattintotta a gyűrűs doboz tetejét.
- Hozzám jönnél, Agatha?
Keresztanya sűrűn pislogott, és a meglepetéstől akkora levegőt vett, hogy csoda, hogy belé fért. Nem mert igent mondani, mert félt, hogy elsírja magát, így csak hevesen bólogatott, és Boris nyakába vetette magát, mikor az felállt a földről, és felhúzta keresztanyu ujjára a gyűrűt. Megtapsoltuk őket, és elpakoltunk az asztalról, majd nekiálltunk gazdálkodj okosant játszani. Nem akarok felvágni senki előtt, de azért én nyertem…
Este, miután megfürödtem, a szobámba mentem és Porcicát simogattam, így aludtam el.
Másnap reggel az új fekete cicanacimat vettem fel egy testre simuló pólóval és azzal a pulcsival, amit Tinától kaptam. A hajamat copfba kötöttem, és a fülembe tettem a fülbevalót, amit Viktor adott. Szívecske alakú, fehérarany ékszer volt. Előre féltem, hogy elhagyom. A nappaliba leérve megláttam, hogy anya a konyhában készíti a reggelit. Felültem mellé a pultra, és a lábamat lóbáltam, miközben néztem, anya mit csinál. Annyira szokatlan volt őt itt látni, mégis úgy éreztem, ő ide tartozik. Ahogy az ételt kavarta a serpenyőben, rám pillantott.
- Mi azt, kicsim, elbóbiskoltál nyitott szemmel?
Megráztam a fejem.
- Nem, csak… jó, hogy itt vagytok.
Anya megsimogatta a felkarom.
- Az ’expedíció’ már nem tart sokáig – mosolygott rám bátorítóan. Rendben, ez aztán tényleg megnyugtatott. Mármint, nem szarkazmusból. Tényleg jó, hogy hamarosan visszajönnek.
- Nem mutatod be nekünk a barátaidat? – érdeklődött anya.
- Dehogynem! – az ötlet teljesen felvillanyozott. Az első, akit felhívtam, Viktor volt. Megbeszéltünk egy találkát az egyetlen kávézóba, ami még ilyenkor is nyitva volt, ezek után pedig tűkön ülve vártam, hogy anyáék végre felöltözzenek és elindulhassunk. A kávézóba érve mélyet sóhajtottam, és kezdtem megnyugodni. A fiú sárga, a szemét kiemelő és a testére feszülő pólóban ült egy asztalnál, fekete dzsekije mellette volt legórva. Tényleg, mintha odahányták volna. A haja kuszán és szexin állt, amikor vigyorogva felállt az asztaltól, és odajött hozzánk. Először nekem köszönt, nyomott egy puszit a számra, aztán a szüleimnek is bemutatkozott. Még apánál is magasabb volt, ami szerintem kicsit megrémítette Viktor leendő apósát. Elmosolyodtam a gondolatra. Vicces lenne a fiúval összeházasodni…
Leültünk egy asztalhoz, és Viktor mindekinek fizetett egy kávét (kivéve nekem, mert én, mint mindig, forró csokit ittam). Nagyon jól elbeszélgettünk, anyuék a fiút a szüleiről faggatták, amit még én is élvezettel hallgattam, ugyanis alig tudok róluk valamit. Kiderült, hogy az apja zenész, az anyja meg fest és dalokat ír a férjének, de egyébként ügyvéd. Most az jutott eszembe, hogy Viktoranyu három az egyben, de inkább elhessegettem a gondolatot. A barátom apja mellesleg abban a zenekarban játszik, ami az én apám kedvence. Mégis akkor nyugodtak meg legjobban a szüleim, mikor megtudták, hogy Viktor egyidős velem. Sokkal idősebbnek nézték. Jól elbeszélgettünk, de egy óra múlva hazamentünk. Egy csókkal elváltam a barátomtól – neki is dolga volt. Hazafelé kaptam egy SMS-t Ambertől. Bál lesz holnap este, a suli szervezésével, és a lányoknak rózsaszín ruhában kell lenni. Na, mi egyből felkerestünk anyuval minden ruhaboltot, és Amber is velünk tartott, mert neki is kellett ruha. Anya és a lány nagyon összebarátkoztak, el is hívta hozzánk Nathaniellel együtt ma estére egy vacsorára. Otthon vidáman próbáltam fel mindenki előtt az újonnan vásárolt rózsaszín ruhámat, és örültem, mert mindenkinek tetszett. Csőruha volt a derekamig, onnan pedig lazán omlott le a földre. Nem díszítette sok minden, pont ezért tetszett annyira. A derekán volt egy sötétebb rózsaszín selyemöv, amitől még karcsúbbnak tűntem benne. Nem sokkal az előtt vettem vissza a normális farmer-fekete spagettipántos felső összeállításomat, mielőtt a szöszik megjöttek. Amber még nem ismerte annyira a házat, Nathaniel viszont otthonosan mozgott benne. A barátnőm attól a parfümtől illatozott, amit én vettem neki. Illik hozzá.
- Jó napot, a nevem Nathaniel. – fogott illedelmesen kezet az ideiglenes legjobb barátom a szüleimmel. Ők is bemutatkoztak a fiúnak, aztán végre kezdetét vehette a vacsora, amit már nagyon vártam. Evés közbe nagyon jól elszórakoztunk, olyanok voltunk, mint egy igazi család.
- És akkor anya megszólal: ja, én nem arra a szobára gondoltam! – fejezte be Amber azt a történetet, amelyikben rányitottam Nathanielre, mikor náluk aludtam. Harsány nevetés töltötte be az étkezőt, Nattal pedig kissé zavarban dolgoztuk fel azt, hogy mi vagyunk a poén tárgya.
- Na, apa, akkor most felteszek neked egy kérdést. Most légy okos! – fordultam apám felé. – Miért ütközik össze 2 repülőgép?
Amberék már vigyorogtak, ismerték a poént, de apa csak a fejét vakarta. Na, ilyenkor nem is olyan okos!
- Nem tudom. – mondta végül.
- Mert egy nem tud – jelentettem be vigyorogva, mire a felnőtt társaság felsóhajtott, és látszott rajtuk, mennyire de nagyon de teljesen lefáradtak, a szőke testvérek pedig halkan kuncogtak a válaszom utáni csodás arcokon. Hát, igen… A humoromat meg kell szokni. Meg… annak a cuki vigyorgó huskynak is. Mármint, nekik kell megérteni a kutya humorát, nem a kutyának az én humoromat.
Vacsora után elköszöntem a barátaimtól, és mosolyogva anya és apa felé fordultam.
- Na, ugye, hogy Viktor jobban illik hozzám? – kérdeztem. Kíváncsian vártam a válaszokat.
- Nem! Nathaniel a nyerő! – kiáltott be Agatha néni.
- Szerintem pedig Viktor. – kezde anyu. – Erősebb, és inkább foglalkozik az élettel. Nathaniel olyan… magának való.
- Dehogyis!- védtem meg a fiút. – Ő nem magának való! Nagyon aranyos, okos srác, és helyes is, meg vicces, és…
- Most arról szeretnél meggyőzni minden, hogy jobb, mint Viktor? – kérdezte anya, én pedig megráztam a fejem. Miket is beszélek?!
- Nem, igazatok van. Szeretem Viktort. Most… megyek aludni, jó éjszakát – a padlót bámulva mentem fel a szobámba, de nem tudtam elkerülni Agatha néni huncut mosolyát és csillogó szemeit. Duzzogva zuhanyoztam és feküdtem le. Miért védem én annyira Nathanielt?

28. Fejezet - We wish you a merry christmas

~ 3 hét múlva ~

Másnap visszahívtam a szüleimet, miután Ambernél aludtam, de nem beszéltünk semmiről. Na de akkor térjünk át végre a mára.
Karácsony! December 24. Vigyorogva másztam ki az ágyból. A hajam alját begöndörítettem, felvettem egy piros farmert egy vajszínű mamusszal és egyszerű, hosszú ujjú, vajszínű felsővel, ami alá egy fekete ujjatlant vettem fel. A karácsonyi hangulat már megvolt, így malacként bámultam ki az ablakon. Vidáman visítottam fel.
- Esik a hó, esik a hó!
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat a nappaliig. Az utolsóban megbotlottam, és egy jót bukfenceztem a földön. Porcica hamarosan érdeklődve szaglászta az arcomat. Felkaptam, és megpörgettem a levegőben. Idióta karácsonyi dalokat énekeltem, míg az egyre nagyobb kiskedvencem nyávogva karmolászta a kezem. Megsimogattam, majd letettem a földre, és a konyha felé szökdécselve hagytam, hogy elrohanjon tőlem. Hiába, ma őrült vagyok. Korán volt, Agatha néni pedig nemsokára hazajön Boristól, addig úgy döntöttem, elmegyek vásárolni, valamiből sütnünk kell karácsonyi sütit!
Felkaptam egy hátizsákot (inkább ebben cipekedem, mint egy szatyorban, és ez legalább piros, tehát karácsonyi), a vajszínű kabátomat és egy piros sapkát húztam a fejemre. Na, egy igazi karácsonyi emberke lettem! Már csak valami zöld hiányzik rólam. Na, nem baj, az most nem kell. Csúszkáltam a tegnapi tócsák megfagyott tetején, egyszer seggre is estem, de nem baj. Az egyetlen oka az volt, hogy csúszkálás közben süti receptet néztem. Az áruházba beérve már szép kis listám volt, és rendes kisgyerekként pakolgattam a szekérbe az alapanyagokat. Hát persze… Amíg meg nem hallottam Dean Martint.
- Let is snow, let it snow, let is snow… - énekelgettem halkan, és a kocsimmal szökdécseltem. Egy kislány érdeklődve nézett, azt hittem, őrültnek hisz, de követett a szökdécselésben. És gügyögött mellettem. Az anyukája kergetett minket, de hát nem nekem kell megállni az ő kedvéért, hanem a gyerekének! Ahogy ugráltam, az áruházból az összes kisgyerek kiszabadult a szülei karjából, és velem együtt rohangáltak odabent, míg az összetevőket gyűjtögettem… táncolva. A szülők meg kergettek. Mikor mindent összegyűjtöttem, ugrándozva az egyik pénztárhoz léptem, hogy fizessek. A zene véget ért, így megnyugodtam, a gyerekeket pedig elvitték a morgó szüleik. Mire a táskámba bepakoltam, és kimentem az áruházból, mindenhol bömböltek a gyerekek. Én a fülembe tettem a headsetet, és Justin Bieber Mistletoe számára hazatáncoltam.
- Júúú, sárübíí, júúúú… - énekeltem a csodás angoltudásommal, míg bejutottam a házba. Odabent viszont szembetaláltam magam a nevető Agatha nénivel és Borisszal. Vigyorogtam a zavartól, de felcsillant a szemem, amikor megláttam a nagy karácsonyfát, amit Boris éppen állványra szerelt.
- Fa! FAA! – örvendeztem, és körbeugráltam az említett fenyőt.
- Bár tesiórán is ilyen lelkes lennél, kisangyalom! – jegyezte meg Boris.
- Boris itt tölti a szentestei vacsorát, rendben?- kérdezte Agatha néni. Már mindenki tudja, hogy rendelni fogjuk a kaját, szóval nem aggódunk. De engem most nem ez érdekelt.
- És Dake?
- Ő elment Ausztráliába ünnepeli a szüleihez.
Ausztráliába?! De hát az nagyon messze van! Nem is tudtam, hogy ott laknak a szülei…
Hármasban, rajtam és a csodás énekhangomon nevetve megcsináltuk a süti tésztáját, és amíg az a sütőben sült, feldíszítettük a fát. A házat fahéj és méz illata járta be, a sütő előtt ugráltam, mikor Agatha néni kinyitotta a sütőt. Egyből ki is választottam egy csillag alakú sütit, és beleharaptam. Nos, a sütit utána eldobtam, és könnyezve nyeltem le azt az egy falatot, majd ittam rá egy csomó vizet.
- Rossz? – kérdezte Agatha néni.
Megráztam a fejem.
- Meleg?
Bólintottam. Hagytam kihűlni a sütit, addig előkészítettem a díszítőkrémet. Hárman nekiálltunk csillagokat, fenyőfákat, angyalkákat és szívecskéket díszíteni. Bevallom, az eredmény csodás lett. Boris úgy viselkedett velem, mintha már születésem óta a keresztapám lenne, azt is megengedte, hogy tegezzem. Rájöttem, hogy bár ő egy őrült ember, keresztanyut nagyon szereti. Teljesen összekent krémmel egy sütit csak azért, hogy Agatha néni orrára nyomhassa azt. Mikor ők ketten nekiálltak a romantikus kajacsatának, mosolyogva fogtam nyolc sütit, és felmentem velük a szobámba. Mindenhol karácsonyfa előtt csókolózós párok voltak, legtöbb a sulinkból. Visszagondoltam az igazgató rapjére az iskola weboldalán:
„Sweet Amoris Gimnázium Londonban,
Aki hozzánk jön, az már otthon van.
Persze nem kerülheti el a szerelmi drámát,
Mert nálunk mindenki megtalálja a párját!”
Akkor még nem is sejtettem, ez mennyire igaz. Annyira otthon éreztem magam a suliban már fél év alatt is, az osztályunk egy igazi kis család lett, főleg, amióta Alexy itt van, mert ő aztán mindenkit imád. Armin rávett, hogy a téli szünetben menjek át hozzá, mert ki akar próbálni egy újfajta játékot, ami ijesztő, és ezért Alexy nem mer vele lenni, amikor játszik. Armin pedig egyedül fél, szóval szüksége van rám. Valami… Penumbrával játszunk majd. Úgy döntöttem, mivel még csak két óra, és nekem semmi dolgom az esti vacsoráig, szétosztom mindenkinek az ajándékot, akinek vettem. Nem kap tőlem sok ember – csak a szüleimnek, Agatha néninek, Viktornak, Ambernek és Nathanielnek vettem ajándékot. Na meg Tinának. És Kentinnek, de neki már elküldtem postán. Először Viktorhoz mentem. Nem vettem neki nagy dolgot, igazából mindene megvan, szóval csak egy sálat és egy sapkát kapott, mindkettő fekete, mert azt a színt szereti. Hamar elértem hozzájuk, a hó még mindig esett. Bekopogtam, és Viktor nyitott ajtót.
- Szia, anyuék itthon vannak, szépen mosolyogj!
Ú, erre nem számítottam. Szépen mosolyogtam, és zavarban voltam. Odabent szembetaláltam magam egy pocakos bácsival és egy nagyon szép, okkersárga szemű nővel. Értem már, hogy keletkezett Viktor…
Kedvesen bemutatkoztam nekik, és csevegtem velük, míg Viktor lehozta az ajándékomat. Ő odaadta nekem az enyémet, én pedig neki az övét. Kibontottam, és egy fülbevaló volt benne. Igyekeztem nem elhúzni a számat, inkább aranyosan mosolyogtam. Utálom az ékszereket, ezen viszont látszik, hogy méregdrága… szerencsére csak egy fülbevaló. Ezt csak megszokom. Viktor fel akart hívni a szobájába, de nekem mennem kellett. Az utam ez után a szöszikhez vezetett. Most az egyszer, amikor beléptem a házba, nem a ridegség csapott meg. A család közösen díszítette a fát, Carl éppen a nyakába vettem Ambert, hogy feltegye a csúcsdíszt a fára. Elmosolyodtam. Ők együtt ünnepelnek a szüleikkel… nem baj, nekem már hónapok óta nem újdonság, hogy az enyémet nem jönnek, ez nem gond… Mosolyogva adtam át Ambernek az ajándékot (egy parfümöt kapott tőlem, olyat, amit nyál  csorgatva nézett egy boltban), és Nathanielnek (neki, mivel nem látszott volna rajta, hogy mit akar, kínos, de egy könyvutalványt vettem, így, amíg ebben az évben vásárol egy könyvet, mindegy, melyiket, az ingyenes lesz neki). Ők is adtak nekem, amit Ambernél még megértek, de Nathanielnél nem számítottam rá. Egyébként a lánytól két telefontokot kaptam (egy piros-fehéret, és egy babarózsaszínt, amelyik hátulján egy Eiffel-torony volt), Nathanieltől pedig egy pólót, amin a Paramore felirat díszelgett. Na, ez aztán talált, imádom a Paramoret! Vidámat szökdécseltem Tinához, a táskámban az újabb ajándékaimmal. Bekopogtam, és Tina teljesen felöltözve nyitott ajtót.
- Szia! Boldog karácsonyt! – öleltem meg, ő pedig beljebb invitált. Már készítette is a forró csokit… milyen aranyos. Előkotortam a táskámból az ajándékát (egy bögre, amin a közös képe van Kennel és velem. Mindjármunk szájában keksz van, de próbálunk vigyorogni vele). Mikor az asztalnál ittuk a forró csokit, ő is adott nekem egy ajándékot. Egy fehér, vékony, kapucnis pulóvert kaptam tőle. Van rajta egy kis arany felirat, és belebújós volt.
- Képzeld, ma elmegyek a katonai sulihoz. Ott alszom Kennel és az apjával… - mosolygott, látszott rajta, hogy nagyon örül. Bár én is mehetnék vele…
- Átadnád neki, hogy nagyon szeretem, nagyon hiányzik, és siessen haza?
- Hát persze – mosolygott rám Tina. – De két hét, és te is láthatod.
Felcsillant a szemem. Bizony, január negyedikén kezdődik az iskola, ahova Ken már vissza fog jönni. Alig várom!
Hamarosan hazamentem, mert Tinának indulni kellett. Izgatottan mentem haza, ennyire még sosem vártam az iskolát. Mikor beértem, Agatha néni éppen letette a telefont, és sutyorgott kicsit Borisszal.
- Nem jössz el velem az áruházba, Melissa? – kérdezte a férfi, és mivel túl voltam pörögve, hevesen bólogatni kezdtem, és le sem vetkőzve vártam, hogy ő is magára kapja a cipőjét és a kabátját. Majd’ megsültem, de viszonylag hamar elindultunk. Kocsival hamar odaértünk az áruházhoz, viszont akkor már nem esett a hó, és ami megmaradt, az is kezdett olvadni.
- Ne már! Fehér karácsonyt akarok! – nyavalyogtam, Boris pedig nyavalygott velem. Azért… kicsit, mintha meleg lenne… na, ne is gondoljunk erre.
- Miért is jöttünk? – kérdeztem odabent.
- Forró csoki porért és tejért. – jött a válasz.
- De az van otthon.
- Á, dehogy…
Nem zavart, hogy Boris ilyen őrült, azt kezdtem ecsetelni neki, hogy mennyire jó lesz újra látni Kent. Percekig beszéltem, és egy nagy levegővételnél félbeszakított egy kérdéssel.
- Te nagyon szereted őt, igaz?
- Igen, ő a legjobb barátom. Mindig őt fogom szeretni a legjobban.
- És ha mindketten szerelmesek lesztek?
- Nem fog megváltozni semmi. Tudom.
Boris halványan elmosolyodott.
- Bízom benne.
Sokat keresgéltünk, valahogy mindig rossz soron kötöttünk ki, de végül meglett a por és a tej is. A pénztáros felismert, vigyorogva mesélte el a történetemet Borisnak.
- Te aztán életvidám lány vagy. – mondta, mikor már a kocsiban ültünk. – Mint a keresztanyád. Ezért is fogom megkérni a kezét.
- Mi?! Komolyan? – kérdeztem. Nagyon megörültem a dolognak. – Biztos igent mond!
- Remélem. – mosolygott zavartan Boris. – Örülnék neki.
Hamarosan elértünk a házhoz, és máris feltűnt, hogy egy ismeretlen kocsi van a ház előtt. De arra egyáltalán nem számítottam, ami odabent fogadott…

27. Fejezet - Közös hajnal

- Mi? – kaptam fel a fejem. Amber ágyában feküdtem, ő pedig mellettem ült.

- Elaludtál. – vigyorgott. – Mikor levittem a tálakat, te leültél a szőnyegre, és Nathaniel szerint ülve elaludtál. Feltett az ágyra, aztán lejött, hogy szóljon, szerinte vége a bulinak, ne hozzam fel ezt – és meglengetett előttem egy zacskó chipset, majd az ágy elől is felvett egy-egy dobozos Jim Beam-kóla keveréket.

- Jól tetted, hogy felhoztad. – bólogattam, és az órára néztem. Ezek szerint most van negyed három. Huh… még jó, hogy nem történt meg az a dolog Nathaniellel…

Megittuk a piát, ami elég volt ahhoz, hogy még inkább becsípve érezzük magunkat, így Viktor kicsit kiakadt, mikor SMS-t írt.

- Valaki elég durcimorci – jegyezte meg Amber vigyorogva.

- Ne is mondd. Ő bezzeg mindig ihat…

- Na, nem baj. Tudod, mit? Áthívom Nathanielt, és mutatunk neked valamit.

- Rendben. – elhelyezkedtem az ágyon, és azon gondolkodtam, mit fog mutatni nekem a két testvér. Elég kínos dolog lehetett, mert Nathaniel hangját hallottam a szomszéd szobából.

- Ne! Eszedbe ne jusson!

Hamarosan viszont a csatát megnyerhette Amber, mert diadalittas mosollyal és egy morgó Nattal tért vissza a szobába.

- Megmutatjuk a minifilmeket, amiket régen forgattunk.

Amber kutakodott egy kicsit a laptopján, és a ’Megnenézzesenki’ mappára kattintott. Ott több mappa is volt, azok közül kiválasztotta a ’Táncverseny’ mappát. Odabent egy körülbelül öt-tízperces videó volt, amit a lány megnyitott, Nathaniel pedig nagyot sóhajtott. Gondolom, felkészült a legrosszabbra.

Nos, a film nagyon jól sikerült kezdő felvételhez képest, és a testvérek úgy táncoltak benne, hogy azt hittem, meghalok a nevetéstől. Ők voltak a zsűrik is és a versenyzők is, csak mindig átöltöztek. A kedvencem az volt, amikor Amber ’táncolt’ (a földön halként rángatózott), Nathaniel pedig felvonta a szemöldökét, és a piros gombra nyomott, majd megszólalt:

- Ez mi? Kérem szépen, ez MICSODA? Hát hogy lehet ilyet előadni? Hát hogyan? – eddig kiabált, majd kedvesen mosolyogva folytatta - Köszönjük, következő…

- Őrültek vagytok. – jelentettem ki, mikor a film véget ért. Annyira tetszett ez, hogy az összeset megnéztük együtt. Volt főzős, plázázós, énekversenyes, szülinapos, és egy külön mappa a bakiknak. Elhatároztuk, hogy együtt megnézzük a Némót. Nem tudom, hogyan, de a film végére kissé kábán bámultuk a képernyőt, és Nathanielnek dőlve néztem a filmet. Amber fáradtan ránk mosolygott.

- Összeillenétek.

Mint akit a 220 V csapot meg, úgy ugrottunk el egymástól, és hevesen ráztuk a fejünket, Nathaniel vissza is ment a szobájába. Mire észbe kaptunk, már világosodott, fél hét volt.

- Basszus, nekem tízre haza kell mennem, aludjunk! – mondtam Ambernek, és egymás mellé feküdtünk. Na, eddig oké. 

- Ha választanod kellene, hogy Dake-kel vagy Jade-del járj, kit választanál? – kérdezte Amber.

- Jadet. Ő legalább csendes. Már bocsi. – tettem hozzá, mivel a szőke a barátnőm exe volt.

- Nyugi, nem érdekel. De most, hogy mondod… igazad van. – vágott a lány gondolkodó fejet, amin elnevettük magunkat. Nos, ez után megint legalább egy órán keresztül beszélgettünk a pasikról, de nyolc órára sikerült elaludnunk. Rosszat álmodtam…

Egy fa tetején ültem. A legtetején. Ami azért volt rossz, mert nagyon féltem a magasban. Remegve kapaszkodtam a fa törzsébe.

- Szia, cica. – került elém hirtelen Viktor.

- Szia, hol vagyunk? – kérdeztem.

- Egy fán, cica.

- Miért hívsz cicának?

- Azt mondják, a cicák eséskor a lábukra esnek… - elmélkedett, aztán nagyot lökött rajtam, és mire észbe kaptam, már zuhantam lefelé a fáról, de lábra érkeztem. Nathaniel négykézláb, ugatva (?!) jött felém, én pedig elszaladtam előle, és beleugrottam Amber ölébe, aki simogatni kezdte a fejem.

- Jó kiscica. – kezdte, aztán halkan énekelni kezdett. – I’ll never love again…

Furcsának találtam, szóval felébredtem, és a telefonomért nyúltam. Két óra alvás után a homálytól még azt sem láttam, ki hív szóval csak felvettem, és a fülemre tettem a telefont, aztán lehunytam a szemem.

- Igen? – morogtam a telefonba.

- Öltözz fel, mondd el Amberék címét, én pedig érted megyek, ugyanis fél 12, és délre vagyunk hivatalosak Borishoz! Jó lenne, ha elkészülnél!

Úgy pattantam el az ágyból, mint egy tini nindzsa. Magamra kaptam a tegnapi ruháimat (a pólóm csokis volt), így megkértem keresztanyut, hogy hozzon nekem valami ruhát. A hajamat kontyba kötöttem, közben eldaráltam a címet Agatha néninek, és felkeltettem Ambert. Elköszöntem tőle, aztán lerohantam a kapu elé, mert Agatha néni már őrültként dudált. Berepültem (inkább estem) a kocsiba, és magamra kaptam a fekete cicanadrágot, a fehér csőtopot és egy vékony, fekete pulóvert. A csizmámat magamon hagytam, és késznek nyilvánítottam magam. Angyali mosollyal bámultam keresztanyut.

- Haragszol? – rebegtettem meg a szempilláimat.

- Nem, mert nem késünk el. – jött a jogos válasz. Dél előtt néhány perccel értünk oda a házhoz, ahová illedelmesen bekopogtunk, majd vártunk. Dake nyitott ajtót, legnagyobb meglepetésemre. Ebéd közben megtudtam, hogy Boris az unokabátyja, és nála lakik, de az egész olyan… unalmas volt. Ráadásul minden második percben ásítottam egyet – hiába, nekem három és fél óra alvás nem elég.

Alig vártam, hogy végre hazaérjünk, így amint ez megtörtént, lefeküdtem aludni. Arra sem keltem fel, hogy anyáék telefonon hívogattak…

26. Fejezet - Közös este

Reggel arra keltem, hogy végre valahára december elseje van, ráadásul péntek. Nekinyomtam az arcom az üvegnek, és a kinti tájat szuggeráltam. Percekig néztem ki úgy, mint egy kismalac, de nem láttam, hogy esett volna hó. Lebiggyesztettem a számat, és a telefonomért nyúltam, hogy megtudjam, mi keltett fel. Egy SMS, Nathanieltől.
- Be kellene jönnöd a suliba, fontos. – olvastam az üzenetet, és megnéztem, hány óra. Hat. Nem is olyan korai.
Felvettem a rugalmas farmeremet egy fekete, testhez simuló pólóval, vajszínű pulóverrel, amin volt egy cuki arc, és a vajszínű mamuszommal. Odalent megláttam, hogy ma nincs kombó-szendvicsem, de volt pénz a pulton, szóval azt eltettem a zsebembe. Felvettem a kabátomat, és a csípős hidegben elsiettem a suliig. A főfolyosón Nathaniel várt vigyorogva, kezében egy forró csokival, a másikban pedig egy köteg papírral.
- Boldog telet! – cserélte le a fiú a szimpla sziát, és felém nyújtotta az édes nedűt, ami szerencsére már csak meleg volt, nem forró. Hm, de jól esett!
- Mi a mai feladat? – kérdeztem, és a papírokra néztem. Nem is volt az olyan sok, csak annak tűnt, mert egy dobozon voltak.
- Hamarosan jön a többi DÖK-ös is, a feladatunk, hogy kidíszítsük a sulit karácsonyi díszekkel. De csak a folyosót! A termek ajtajához és a termekhez nem nyúlhatunk. Miénk az alsó folyosó, még itt lesznek ketten, meg hatan fent.
- Rendben. – mondtam, majd fogtam a papírokat, és elkezdtem kiplakátolni. Valami nyereményjáték, nem olvastam el, mert siettem. Aztán jött a karácsonyi díszek kiakasztása. A büfét egyedül akartam feldíszíteni, és ebbe mindenki belement. Tíz perc múlva büszkén álltam a művem előtt, olyan volt, mint egy aranyos japán bódé. Louis bácsi ráadásul még mikulás-sapkát is hozott, de aranyos! Hamarosan végeztünk a díszítéssel, ekkorra pedig már a többiek is szállingózni kezdtek az iskolába. Most kicsit felpörgetem az eseményeket, mert eddig nem történt semmi érdekes. Szóval eltelt az első két óra, éppen a minyonomat majszoltam Viktor ölében, amikor Amber odasétált hozzánk.
- Most kaptam egy SMS-t Dakotától, hogy menjek a kertészklubba. Félek, hogy akar majd valamit…
- Amber, amikor legutoljára akart valamit, úgy felpofoztad, hogy megfejelte a korlátot. – magyaráztam.
- Tudom, de…
- Jó, megyek, leskelődök. – mondtam mosolyogva. Egy puszit nyomtam Viktor szájára, majd otthagytam. Az utolsó falat minyont tömtem a számba, amikor elértünk a kertészklubhoz. De amit ott láttunk…
Dakota és Charlotte éppen nagyban smároltak, Dake a lány fenekét markolászta, az pedig úgy sóhajtozott, mint kurva a templomban.
- Mi ez?! – sipított Amber, mire Dakota ijedten felé fordult.- Te… te féreg! Szakítok veled! – azzal elviharzott a női mosdóba. Követtem, viszont nem tudtam, melyik kabinban van, ugyanis nem hallottam hangokat. Sorra kinyitottam mindet (bocsi, kilencedikes, nagydolgozó lány, miért nem zártad be?), míg meg nem találtam Ambert. Folytak a könnyei, de nem adott ki hangot.
- Csorba esett a büszkeségemen… - motyogta a semmibe bámulva.
- Neked tényleg ez a legnagyobb bajod? – kérdeztem, megpróbálva így sikertelenül felvidítani a lányt.
- Tetszett nekem, de nem baj. Így már nem kell. Erős nő vagyok, ez nem fájhat! – mondta, majd kiment a mosdóból, miután rendbe tette az arcát.
- Nem is vártam mást tőled. – mondtam mosolyogva, majd végigültem a többi óránkat is. Charlotte persze elkönyvelődött egy r betűsnek az osztályban, még Ambert is inkább sajnálták, bár páran hozzátették, hogy ’megérdemelte’. Hát persze, a mi kis aranyos osztályunk. Iskola után hazamentem és megtanultam, ami elég nehezen ment, mivel Viktor végig simogatott és puszilgatott.
- Nem lehetne, hogy ne aludj Nathanielnél? – kérdezte, mikor a combomra helyezte a kezét.
- Nem Nathanielnél alszom, hanem Ambernél.
- Persze, az teljesen véletlen, hogy ő is ott lesz…
- Most mit csináljak? Testvérek! – fordultam Viktorhoz, mire ő megfogta a derekam, és maga alá húzott. Nyomott egy csókot a számra.
- Talán ki kellene kötnöm Nathanielt addig egy fához, és majd másnap reggel levágom onnan… - elmélkedett Viktor, mire a szájára csaptam. Mintha csak egy kisgyerek lenne, akit ezzel nevelni lehet…
- Na! Most mi a baj? Nem fog neki fájni!
- Nathaniel ott marad, ahol ott kell maradnia, erről nem nyitok vitát. Ki akartam kászálódni Viktor alól, de ő ezt nem engedte, míg nem…
Este nyolcra értem a szöszik házához, Mary nyitott ajtót.
- Szia! Amber szobája az emeleten van, a legelső szoba balra. – mosolygott rám, és elvezetett a lépcsőig, miután levettem a cipőm. A ház még mindig ugyanolyan elegáns volt, mint mikor először jártam itt.
- Köszönöm. – mondtam.
- Szólj neki, kérlek, hogy kezdődik a vacsora!
- Rendben!

Felmentem, és elindultam a folyosón… Idefent még sosem jártam, de elkápráztatott az emelet. Nem volt olyan elegáns, mint a fent rész, szerintem ez az emelet csak a ’gyerekeké’. Az egész folyosó halványzöld volt, és minden ajtó két oldalán volt egy-egy csík tapéta, fekete háttéren fehér indákkal. Mit is mondott Mary… első szoba balra? Benyitottam, de nem éppen Ambert láttam meg…

- Nemsokára vacsora – motyogtam zavartan, és kifordultam a szobából. Gondolom akkor a másik, ezzel szemben levő szoba… na, itt is meg kellett lepődnöm, mikor beléptem.

- Te meg mit csinálsz? – guggoltam le a barátnőm (még élénk kijelentés, néha furcsa) elé, aki szemfestékkel összekent arccal zokogott az ágyán. 

- Dakota felhívott! 

- És mit mondott?

- Hogy… hogy nem is baj, hogy vége… összejöttek Charlotte-tal, és azt mondja, rosszul csókolok, és elhordott mindennek… - Amber hangja meg-megakadozott, míg ezt elmondta nekem. Hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem, és hagytam, hogy a meglepődöttség után megkönnyebbülten kezdjen sírni a karjaim között. Hamarosan lenyugodott, és míg az elkenődött sminkjét törölte le, azt ecseteltem neki, hogy Dake mekkora egy pöcs, és hogy Charlotte-tal igazán megérdemlik egymást, ő pedig jobbat érdemel. Erős, szép lány, nem szabad ennyitől összetörnie. Kis késéssel leértünk a vacsorához, ami már jobb hangulatban telt, mint az eddigiek. 

- Mary, első ajtó balra, igaz? – kérdeztem. Megkértek, hogy tegezzem őket.

- Igen, azt mondtam…

- De az nem Amber szobája…

- Ja, azt akartam mondani, jobbra! – nevetett. Hú, te aztán tényleg szőke vagy… Vacsora után felmentem Amberrel a szobájába, Nathaniel pedig elvonult a sajátjába. A szőke lány maga elé meredve ült az ágyán. Halkan ültem le mellé.

- Szeretted őt? – kérdeztem, mire a lány felém fordult.

- Nem, nem szerettem őt. Castielt szeretem, már… már általános óta. Mindig is őt szerettem.

Elkerekedtek a szemeim. Erről fogalmam sem volt! És… fel sem tűnt… Amber folytatta.

- Ő sosem vett észre, engem, így megváltoztam. Úgy gondoltam, ha népszerűbb leszek, majd ő is megkedvel. De az óta még jobban undorodik tőlem. Aztán meg barátnője lett… Dakota csak arra kellett, hogy Castielt féltékennyé tegyem, vagy próbáljam meg vele elfelejteni. Ő az egyetlen, akivel összejönnék az osztályban Castielen kívül. De Charlotte őt is elvette tőlem. Nem igaz, hogy nekem semmi nem jön össze… - fejezte be a mondandóját, mire elkezdtem kutakodni a laptopjában. 

- Hé, mit csinálsz? Azonnal hagyd abba! – vetette rám magát a lány, de én csak elküldtem, hogy kutasson a táskámban. Megtalálta a két popcornt, és lement pattogtatni, amíg én kikerestem egy jó kis vígjátékot. Na, erre van most szüksége Ambernek. Egy igazi, lányos bulira. Közben elővettem a gumicukrot, a csokit, és minden más hízlaló kaját a táskámból, mindent szépen elrendeztem, és Amber dühösen ült le mellém. Ártatlanul pislogtam rá, eleinte nem tudtam, mi a gond.

- Elhízok. – mondta hidegen, mire eszembe jutott, hogy tényleg, ő diétázik.

- Idióta vagy. Nem kell diétáznod. Na, egyed azt a popcornt. – nyomtam a szájába, mire nevetve elkapta őket, hogy le ne essenek. Elkezdtük nézni a filmet, tényleg jó választás volt, nem is gondoltunk pasira egész idő alatt. Hamarosan mindent betermeltünk, és ragadtunk a kajától, így néztük végig az Apa eget. 

- Szerinted a mi sulinkban is vannak ilyen huncut tanárok? – kérdeztem Ambert.

- Mr. Farazie.

- Betoji? – kérdeztem vissza nevetve. Akkor még nem is sejtettük, hogy igazunk van, de nem ugrom előre…

 - Szegényke… - morogtuk Amberrel, amikor Adam Sandler leütött valakit egy üveggel. Alapvetően szeretem ennek a színésznek a filmjeit, ebben is volt pár jó poén, de nem olyan nagy durranás. A film után lezuhanyoztunk, mert, mint mondtam, ragadtunk a kajától. Zuhanyzás után előszedtem szinte az összes miniruhámat, amim volt, és Amberhez vágtam. 

- Most szépségversenyeset játszunk! – jelentettem ki. – Öltözz.

- Akkor te is! – azzal én is kaptam rengeteg ruhát. Míg ő a fekete, egyszerű csőruhámat próbálta fel, addig én nagyjából egy ugyanolyat, de élénk rózsaszínt. 

- Gyere, mutassuk meg Nathanielnek! – húzott Amber az ajtó felé, de én megtorpantam.

- Neked a bátyád, de nekem…

- Akkor… csináljunk róla képet!

Időzítőre állítottuk a telefont, és egymás mellé állva, szépen mosolyogtunk a kamerába. 

- Valami hiányzik… - jegyeztem meg, és újból kutakodni kezdtem a táskában. Smink, hajvasaló, holnapi ruha… nem, nem ezeket akarom. Kellett nekem ekkora táskát hoznom… megvan!  Diadalmasan húztam elő a táskámból a kis üveg tequilát.

- Te mindig tartogatsz meglepetéseket… - vigyorgott Amber, és lentről hozott fel narancsot és fahéjat. Ami a tequilát illeti, inkább iszom a goldot. A só és a citrom nem a kedvencem. Egyet-kettőt kísérő nélkül ittunk, de a harmadikhoz már kellett a kóla, mert majd’ leszakadt az arcom a grimaszoktól. Már a három pohárka után jobb hangulatban vettünk fel egy másik miniruhát. Amberen az enyém volt (még jó, hogy egy méret vagyunk), egy vörös, éppen feneket eltakaró csőruha, rajtam pedig egy ugyanilyen, csak fekete, és az eleje meg volt csavarva fordított nyolcas alakban. Ezen a képen már csücsörítettünk, és játszottuk a tini picsát. Újabb pohárkák csúsztak le, a következő ruhaválasztásunk egy fenékre és comb tetejére éppen hogy feszülő, de felül bő, hátul kivágott ruha volt, ami kivételesen nem csőtop-féle volt, és mindkettőnknek fehér. Meglepődtünk, hogy ugyanolyan az ízlésünk ilyen téren, ugyanis ezek közül csak egyik volt az enyém. Annyi volt a kettő között a különbség, hogy az Amberé alján egy csík fekete műbörből volt. Erről a ruháról csináltuk a legtöbb képet – csücsörítős, pucsítós, egymáshoz simulós tánc közben, és mindenféle olyan póz, amit a fiúk szívesen látnának. Mikor a piánk elfogyott, utolsó választásnak Amber a bézs, két oldalt csipkés mini csőruhámat vette fel, én pedig az ő fekete, majdnem ugyanilyen ruháját, csak annak a háta volt derékig csipkés. Éppen felvettem a bő pólómat a francia bugyimra, amikor Nathaniel bejött.

- Hát ti? – nézett végig rajtuk, mi pedig enyhén illuminált tekintettel vizslattuk.

- Semmi – ültünk le egymás mellé nagy rendben, de előttünk volt az üres tequilás üveg. Nathaniel végignézett a földön elterülő csipkés, és mindenféle miniruhán, az édességtől ragacsos tálakon és egy doboz óvszeren a táskámban. Mindent visszapakoltam, és ártatlan tekintettel ültem a földön. Amber levitte az édességes tálakat, így kínos csend állt be közém és Nathaniel közé.

- Haragszol? – kérdeztem.

- Miért haragudnék?

- Csak úúúúúgy, mert jó kislánynak ismertél meg. – nyafiztam a földön. Ambernek bolyhos, rózsaszín szőnyege volt, ami csikizte a lábam.  Úgy ültem rajta, mint egy kétéves, így Nathaniel is úgy viselkedett velem. Elém guggolt, és a szemembe nézett. Kínosan éreztem magam –a tekintetem biztos csillog, mint egy büdös alkoholistáé. Talán kancsi is vagyok.

- Tudom, hogy nem vagy jó kislány. De így látni téged… elég furcsa.

- Felizgat? – kérdeztem kacér vigyorral. Majd arcon ütöttem magam. Miért kérdezek ilyet Nathanieltől? Utálom az alkoholt…

- Bocsi – mondtam újból, majd felálltam a földről és elkezdtem matatni az… üres íróasztalon. Hallottam Nathaniel légzetvételét magam mögött.

- Kicsit, de ez lényegtelen. Mit fogtok most csinálni?

Megpróbáltam nem törődni azzal a válasszal, amit kaptam, holott a hasam bizseregni kezdett és az ajkaim lüktetve várták, hogy csókolózásra használjam őket. Az alkohol okozta vágy eluralkodott rajtam, bárkinek ’nekironthattam’ volna, annyira ágyba akartam bújni valakivel. Nem! Figyelmeztetett a józan eszem. Barátom van, és ez a viselkedés nem vezet semmi jóra! Mit is mondott Nathaniel? Ja, hogy mit fogunk csinálni. Az órára néztem, hajnali negyed három. 

- Nem tudom, te mit szeretnél? – léptem közelebb a fiúhoz, képtelen voltam uralkodni magamon… és nem is akartam.

- Nem tudom… - suttogta Nathaniel. 

- Vannak ötleteim… - simogattam mellkasát a vékony póló alatt. Kidolgozott izmaim végigvezettem az ujjaimat, a fiú pedig egyik kezével átölelte a derekamat. Beleborzongtam az érintésébe.

- Akarom én őket tudni? – suttogta a fülembe, és lágy csókot nyomott a fülcimpámra. A tarkójánál fogva közelebb húztam a nyakamhoz, és vártam, hogy áttérjen a számra. Ajkunk majdnem összeért, amikor…

- Melissa!

25. Fejezet - A legborzalmasabb vacsorák

- I’ll never love again…
- Igen, Amber? – kaptam fel a telefont, Viktor pedig morogva a nyakamba fúrta a fejét, és fújkálni kezdett.
- Dake megcsókolt!- örvendezett a lány a másik oldalon.
- Igen, már vagy százszor… ez csikiz – suttogtam Viktornak az utóbbit, mire a fújásról áttért a csókolgatásra.
- De ez most gyengéd csók volt! – kötötte az ebet a karóhoz Amber.
- Rendben, ez nagyon jó, édesek vagytok, de nemsokára jön Boris, készülődnöm kell. – azzal leraktam a telefont.
- Készülődni? – vigyorgott rám Viktor.
- Majd hamarosan – mondtam, és egy csókkal beléfojtottam a szót. Pár (…) perc múlva felöltöztem egy elegáns ruhába, és Viktor is felvette a szmokigját. Dudáltak, így lemetünk a nappaliba, ahol megakadt a szemem Agatha nénin. A haját begöndörítette, laza sminket tett fel, és egy halványrózsaszín, elegáns miniruha volt rajta.
- Nagyon jól nézel ki! – adtam egy puszit keresztanyunak, aki zavarban volt, izgult a közös ebéd miatt.
- Köszönöm – motyogta, és együtt kiléptünk a hidegbe. Gyorsan a kocsihoz mentünk, és beültünk. Boris hátrafordult hozzánk.
- Hát sziasztok, drágáim! Olyan jó látni, hogy ti is ilyen boldogok vagytok! Imádlak titeket! – örvendezett a férfi, mi pedig jól kiröhögtük. Amint elértünk az étterembe, kiderült, hogy ez csak egy kávézó. Mármint, mellette van az étterem, de mi nem oda mentünk. A kávézóban megittunk egy-egy forró csokit (vagyis én forró csokit, mindenki más kávét), aztán Boris hazavitt minket, és közölte, hogy étterembe csak keresztanyut viszi.
- Ekkora köcsögöt… - morgott Viktor, mikor újabb szelet pizzát tolt a szájába. Itthon voltunk, és Viktor a kanapén ült, én pedig oldalasan az ölében.
- Nekünk jobb van. Pizzácska. – jelentettem be, és mivel eddig tele szájjal beszéltem, most tovább rágtam a félig megrágott ételt, aztán lenyeltem.
- Igen. És nézhetünk filmecskét ezen a puha párnácskán miközben a hajacskád csikizi az arcocskámat – vékonyította el a hangját Viktor, mire vállon csaptam.
- Fejezd be! – mordultam rá, mire kivette a kaját a kezemből, a sajátját is letette, aztán elfektetett a kanapén és felém támaszkodott.
- Nem szólnék be, amikor ilyen állapotban vagyok. – vigyorgott, mire fogtam magam, és mint egy öt éves, vergődni kezdtem alatta.
- Engedj el! Éhes vagyoook!
Hamarosan betermeltük az összes pizzát, és Viktor hazament. Az ajtó csukódásával egyidejűleg Porcica előbújt, és majdnem égnek álló lábakkal hagyta, hogy addig kényeztessem, míg el nem alszik. Mikor a cukiságom már mély álmokat kergetett, felmentem a szobámba, és írtam egy újabb novellát.

~ néhány óra múlva ~

Kedvtelenül és feszengve mozgolódtam egy étterem székén. Ráadásul itt még a kaja is rossz…. tudom, mert egyszer rendeltem itt. Elég volt. Tologattam magam előtt a sült krumplit és a rántott csirkemellet, de nem nagyon volt kedvem beleharapni. Az asztalunkat kínos csend vette körül, így Amberre pillantottam, aki Nathanielt szuggerálta, aki az édesanyját bámulta, aki Carlt nézte, aki engem figyelt. Majdnem félreköhögtem azt az egy szem krumplit, amit rágtam, mikor ez feltűnt.
- Sajnálom. – mondtam halkan.
- Nem, mi sajnáljuk. Teljesen igazad volt… - kezdte Carl, de ehhez Mary is hozzáadott néhány mondatot, a végén pedig hallgathattam a sajnálkozó beszédet. Nagyon kínos volt.
- És örülnénk, ha Ambernél aludnál egyszer. Tényleg szeretnénk jóvátenni. – fejezte be Mary, mire majdnem kiköptem mindent, ami a számban volt. Lányos zavaromban bólintottam, és észre sem vettem, hogy megbeszéljük az időpontot és mindent… jövő hét pénteken Ambernél alszom…

~ Hétfő ~

Háromnegyed nyolckor ébredtem, és akkor is arra, hogy Viktor írt SMS-t, hogy hol vagyok. Negyed kilencre értem be a suliba, és sűrű bocsánatkérések közepette néztem végig, ahogy beírják az igazolatlan hiányzást. Bunkók… Első szünetben végignéztem, ahogy Armin játszik valamin, Alexy azt magyarázza Linek, hogy nem érti, minek a rúzs, Amber bevonul Dake-kel egy sarokba, Charlotte magol valamit, a többiek pedig azt csinálnak, ami illik hozzájuk (fekszenek a padon és próbálnak aludni), második szünetben pedig megettem Viktorral a közös kombó-szendvicsem. Harmadik szünetben Amber odajött hozzám, hogy beszéljünk egy Dakotával kapcsolatos dologról. Negyedik szünetben Amber örökre megszakította a barátságát Charlotteval és Livel, amiért szóba állt velem. Ezután nem történt semmi érdekes, szóval otthon megírtam egy újabb novellát, Viktorral megnéztem egy filmet, és lefeküdtünk aludni. A következő napokban sem történt semmi érdekes. De tényleg, egyáltalán, komolyan, semmi. Semmi, SEMMI! Így alig bírtam felfogni azt, ami pénteken történt.

~ Hétfő délután, Charlotte szemszöge ~

- Ez komi? Nem tudom felfogni… - járkált Li a szobámban, mint egy hangya, ami keresi a táplálékát.
- Pedig fogd fel. Elhagyott minket valami másért. Nem baj, az ő népszerűsége ugrott.
- Nem iiis! – nyivákolt Li.
- De, ha jól megleckéztetjük.
- Mássz rá Dakere! Ő úgyis annyira meg szokott téged bámulni! Szerintem menne… - vigyorgott a rúzsevő (mert titokban azt eszik. Nem úgy értem, hogy harapja, csak ahogy felkeni, egyből le is nyalja. Aztán… felkeni megint.)
- Rendben, ez nem is rossz ötlet.
- Cserébe összehozol… vele, tudod? – pirult el.
- Ő elég idős hozzád…
- Akarom őt!
- Jó. Akkor a tervem a következő…