~ 3 hét múlva ~
Másnap visszahívtam a szüleimet, miután Ambernél aludtam, de nem beszéltünk
semmiről. Na de akkor térjünk át végre a mára.
Karácsony! December 24. Vigyorogva másztam ki az ágyból. A hajam alját
begöndörítettem, felvettem egy piros farmert egy vajszínű mamusszal és
egyszerű, hosszú ujjú, vajszínű felsővel, ami alá egy fekete ujjatlant vettem
fel. A karácsonyi hangulat már megvolt, így malacként bámultam ki az ablakon.
Vidáman visítottam fel.
- Esik a hó, esik a hó!
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat a nappaliig. Az utolsóban megbotlottam, és
egy jót bukfenceztem a földön. Porcica hamarosan érdeklődve szaglászta az
arcomat. Felkaptam, és megpörgettem a levegőben. Idióta karácsonyi dalokat
énekeltem, míg az egyre nagyobb kiskedvencem nyávogva karmolászta a kezem.
Megsimogattam, majd letettem a földre, és a konyha felé szökdécselve hagytam,
hogy elrohanjon tőlem. Hiába, ma őrült vagyok. Korán volt, Agatha néni pedig
nemsokára hazajön Boristól, addig úgy döntöttem, elmegyek vásárolni, valamiből
sütnünk kell karácsonyi sütit!
Felkaptam egy hátizsákot (inkább ebben cipekedem, mint egy szatyorban, és ez
legalább piros, tehát karácsonyi), a vajszínű kabátomat és egy piros sapkát
húztam a fejemre. Na, egy igazi karácsonyi emberke lettem! Már csak valami zöld
hiányzik rólam. Na, nem baj, az most nem kell. Csúszkáltam a tegnapi tócsák
megfagyott tetején, egyszer seggre is estem, de nem baj. Az egyetlen oka az
volt, hogy csúszkálás közben süti receptet néztem. Az áruházba beérve már szép
kis listám volt, és rendes kisgyerekként pakolgattam a szekérbe az
alapanyagokat. Hát persze… Amíg meg nem hallottam Dean Martint.
- Let is snow, let it snow, let is snow… - énekelgettem halkan, és a kocsimmal
szökdécseltem. Egy kislány érdeklődve nézett, azt hittem, őrültnek hisz, de
követett a szökdécselésben. És gügyögött mellettem. Az anyukája kergetett
minket, de hát nem nekem kell megállni az ő kedvéért, hanem a gyerekének! Ahogy
ugráltam, az áruházból az összes kisgyerek kiszabadult a szülei karjából, és
velem együtt rohangáltak odabent, míg az összetevőket gyűjtögettem… táncolva. A
szülők meg kergettek. Mikor mindent összegyűjtöttem, ugrándozva az egyik
pénztárhoz léptem, hogy fizessek. A zene véget ért, így megnyugodtam, a
gyerekeket pedig elvitték a morgó szüleik. Mire a táskámba bepakoltam, és
kimentem az áruházból, mindenhol bömböltek a gyerekek. Én a fülembe tettem a
headsetet, és Justin Bieber Mistletoe számára hazatáncoltam.
- Júúú, sárübíí, júúúú… - énekeltem a csodás angoltudásommal, míg bejutottam a
házba. Odabent viszont szembetaláltam magam a nevető Agatha nénivel és
Borisszal. Vigyorogtam a zavartól, de felcsillant a szemem, amikor megláttam a
nagy karácsonyfát, amit Boris éppen állványra szerelt.
- Fa! FAA! – örvendeztem, és körbeugráltam az említett fenyőt.
- Bár tesiórán is ilyen lelkes lennél, kisangyalom! – jegyezte meg Boris.
- Boris itt tölti a szentestei vacsorát, rendben?- kérdezte Agatha néni. Már
mindenki tudja, hogy rendelni fogjuk a kaját, szóval nem aggódunk. De engem most
nem ez érdekelt.
- És Dake?
- Ő elment Ausztráliába ünnepeli a szüleihez.
Ausztráliába?! De hát az nagyon messze van! Nem is tudtam, hogy ott laknak a
szülei…
Hármasban, rajtam és a csodás énekhangomon nevetve megcsináltuk a süti
tésztáját, és amíg az a sütőben sült, feldíszítettük a fát. A házat fahéj és
méz illata járta be, a sütő előtt ugráltam, mikor Agatha néni kinyitotta a
sütőt. Egyből ki is választottam egy csillag alakú sütit, és beleharaptam. Nos,
a sütit utána eldobtam, és könnyezve nyeltem le azt az egy falatot, majd ittam
rá egy csomó vizet.
- Rossz? – kérdezte Agatha néni.
Megráztam a fejem.
- Meleg?
Bólintottam. Hagytam kihűlni a sütit, addig előkészítettem a díszítőkrémet.
Hárman nekiálltunk csillagokat, fenyőfákat, angyalkákat és szívecskéket
díszíteni. Bevallom, az eredmény csodás lett. Boris úgy viselkedett velem,
mintha már születésem óta a keresztapám lenne, azt is megengedte, hogy
tegezzem. Rájöttem, hogy bár ő egy őrült ember, keresztanyut nagyon szereti.
Teljesen összekent krémmel egy sütit csak azért, hogy Agatha néni orrára
nyomhassa azt. Mikor ők ketten nekiálltak a romantikus kajacsatának, mosolyogva
fogtam nyolc sütit, és felmentem velük a szobámba. Mindenhol karácsonyfa előtt
csókolózós párok voltak, legtöbb a sulinkból. Visszagondoltam az igazgató
rapjére az iskola weboldalán:
„Sweet Amoris Gimnázium
Londonban,
Aki hozzánk jön, az már otthon van.
Persze nem kerülheti el a szerelmi drámát,
Mert nálunk mindenki megtalálja a párját!”
Akkor még nem is sejtettem, ez mennyire igaz. Annyira otthon éreztem magam a
suliban már fél év alatt is, az osztályunk egy igazi kis család lett, főleg,
amióta Alexy itt van, mert ő aztán mindenkit imád. Armin rávett, hogy a téli
szünetben menjek át hozzá, mert ki akar próbálni egy újfajta játékot, ami
ijesztő, és ezért Alexy nem mer vele lenni, amikor játszik. Armin pedig egyedül
fél, szóval szüksége van rám. Valami… Penumbrával játszunk majd. Úgy döntöttem,
mivel még csak két óra, és nekem semmi dolgom az esti vacsoráig, szétosztom
mindenkinek az ajándékot, akinek vettem. Nem kap tőlem sok ember – csak a
szüleimnek, Agatha néninek, Viktornak, Ambernek és Nathanielnek vettem
ajándékot. Na meg Tinának. És Kentinnek, de neki már elküldtem postán. Először
Viktorhoz mentem. Nem vettem neki nagy dolgot, igazából mindene megvan, szóval
csak egy sálat és egy sapkát kapott, mindkettő fekete, mert azt a színt
szereti. Hamar elértem hozzájuk, a hó még mindig esett. Bekopogtam, és Viktor
nyitott ajtót.
- Szia, anyuék itthon vannak, szépen mosolyogj!
Ú, erre nem számítottam. Szépen mosolyogtam, és zavarban voltam. Odabent
szembetaláltam magam egy pocakos bácsival és egy nagyon szép, okkersárga szemű
nővel. Értem már, hogy keletkezett Viktor…
Kedvesen bemutatkoztam nekik, és csevegtem velük, míg Viktor lehozta az
ajándékomat. Ő odaadta nekem az enyémet, én pedig neki az övét. Kibontottam, és
egy fülbevaló volt benne. Igyekeztem nem elhúzni a számat, inkább aranyosan
mosolyogtam. Utálom az ékszereket, ezen viszont látszik, hogy méregdrága…
szerencsére csak egy fülbevaló. Ezt csak megszokom. Viktor fel akart hívni a
szobájába, de nekem mennem kellett. Az utam ez után a szöszikhez vezetett. Most
az egyszer, amikor beléptem a házba, nem a ridegség csapott meg. A család
közösen díszítette a fát, Carl éppen a nyakába vettem Ambert, hogy feltegye a
csúcsdíszt a fára. Elmosolyodtam. Ők együtt ünnepelnek a szüleikkel… nem baj,
nekem már hónapok óta nem újdonság, hogy az enyémet nem jönnek, ez nem gond… Mosolyogva
adtam át Ambernek az ajándékot (egy parfümöt kapott tőlem, olyat, amit
nyál csorgatva nézett egy boltban), és
Nathanielnek (neki, mivel nem látszott volna rajta, hogy mit akar, kínos, de
egy könyvutalványt vettem, így, amíg ebben az évben vásárol egy könyvet,
mindegy, melyiket, az ingyenes lesz neki). Ők is adtak nekem, amit Ambernél még
megértek, de Nathanielnél nem számítottam rá. Egyébként a lánytól két
telefontokot kaptam (egy piros-fehéret, és egy babarózsaszínt, amelyik hátulján
egy Eiffel-torony volt), Nathanieltől pedig egy pólót, amin a Paramore felirat
díszelgett. Na, ez aztán talált, imádom a Paramoret! Vidámat szökdécseltem
Tinához, a táskámban az újabb ajándékaimmal. Bekopogtam, és Tina teljesen
felöltözve nyitott ajtót.
- Szia! Boldog karácsonyt! – öleltem meg, ő pedig beljebb invitált. Már
készítette is a forró csokit… milyen aranyos. Előkotortam a táskámból az
ajándékát (egy bögre, amin a közös képe van Kennel és velem. Mindjármunk
szájában keksz van, de próbálunk vigyorogni vele). Mikor az asztalnál ittuk a
forró csokit, ő is adott nekem egy ajándékot. Egy fehér, vékony, kapucnis
pulóvert kaptam tőle. Van rajta egy kis arany felirat, és belebújós volt.
- Képzeld, ma elmegyek a katonai sulihoz. Ott alszom Kennel és az apjával… -
mosolygott, látszott rajta, hogy nagyon örül. Bár én is mehetnék vele…
- Átadnád neki, hogy nagyon szeretem, nagyon hiányzik, és siessen haza?
- Hát persze – mosolygott rám Tina. – De két hét, és te is láthatod.
Felcsillant a szemem. Bizony, január negyedikén kezdődik az iskola, ahova Ken
már vissza fog jönni. Alig várom!
Hamarosan hazamentem, mert Tinának indulni kellett. Izgatottan mentem haza,
ennyire még sosem vártam az iskolát. Mikor beértem, Agatha néni éppen letette a
telefont, és sutyorgott kicsit Borisszal.
- Nem jössz el velem az áruházba, Melissa? – kérdezte a férfi, és mivel túl
voltam pörögve, hevesen bólogatni kezdtem, és le sem vetkőzve vártam, hogy ő is
magára kapja a cipőjét és a kabátját. Majd’ megsültem, de viszonylag hamar
elindultunk. Kocsival hamar odaértünk az áruházhoz, viszont akkor már nem esett
a hó, és ami megmaradt, az is kezdett olvadni.
- Ne már! Fehér karácsonyt akarok! – nyavalyogtam, Boris pedig nyavalygott
velem. Azért… kicsit, mintha meleg lenne… na, ne is gondoljunk erre.
- Miért is jöttünk? – kérdeztem odabent.
- Forró csoki porért és tejért. – jött a válasz.
- De az van otthon.
- Á, dehogy…
Nem zavart, hogy Boris ilyen őrült, azt kezdtem ecsetelni neki, hogy mennyire
jó lesz újra látni Kent. Percekig beszéltem, és egy nagy levegővételnél
félbeszakított egy kérdéssel.
- Te nagyon szereted őt, igaz?
- Igen, ő a legjobb barátom. Mindig őt fogom szeretni a legjobban.
- És ha mindketten szerelmesek lesztek?
- Nem fog megváltozni semmi. Tudom.
Boris halványan elmosolyodott.
- Bízom benne.
Sokat keresgéltünk, valahogy mindig rossz soron kötöttünk ki, de végül meglett
a por és a tej is. A pénztáros felismert, vigyorogva mesélte el a történetemet
Borisnak.
- Te aztán életvidám lány vagy. – mondta, mikor már a kocsiban ültünk. – Mint a
keresztanyád. Ezért is fogom megkérni a kezét.
- Mi?! Komolyan? – kérdeztem. Nagyon megörültem a dolognak. – Biztos igent
mond!
- Remélem. – mosolygott zavartan Boris. – Örülnék neki.
Hamarosan elértünk a házhoz, és máris feltűnt, hogy egy ismeretlen kocsi van a
ház előtt. De arra egyáltalán nem számítottam, ami odabent fogadott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése