A hétvége gyorsan eltelt – Nathaniel keresett
néhányszor, de vagy ne vettem fel a telefont, vagy nem engedtem be a házba. Nem
haragudtam rá, csak még nem dolgoztam fel teljesen ezt az egészet. Hétfő reggel úgy gondoltam, eleget tartottam
magam távol az ideiglenes legjobb barátomtól, szóval jó korán az iskolában
voltam. Beléptem a DÖK-terembe, ahol nem volt senki. Basszus… hát befejeztünk
minden adminisztrációt, amit csak lehetett…
Kicsivel később Nathaniel lépett be az ajtón. Mikor meglátott, megtorpant, és
félénken vizslatott.
- Szia – mondtam csendesen.
- Szia. Mióta vagy itt?
- Nem régóta. Mit csinálunk ma?
- Most nem nagyon tudunk semmit. – sóhajtott a fiú. Jobban szemügyre vettem őt:
minden rendben volt vele, szemei alatt viszont sötét karikák jelezték, hogy az
estéi nem telnek túl jól. Vagy talán… sehogy.
- Akkor miért jöttél ilyen korán? – kérdeztem, és hangom kicsit számon kérő
volt, bár nem szántam annak.
- Rendet kell tennem.
- Segítek.
Kínos csendben kezdtük pakolni, fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele a
beszélgetésbe. A jelzőcsengő hangjára végeztünk, és mikor megfordultam,
Nathaniel vészesen közel állt hozzám. Éreztem az illatát, ami elbódított. Nem
volt férfias, mint a Viktoré, viszont megvolt a maga varázsa. Lehunytam a
szemem, és mély levegőt vettem, mikor a szőke fiú megérintette a karomat.
- Nagyon sajnálom a péntekit. Én… tudom, hogy nem így tervezted, én sem
számítottam erre…
- Én kérek bocsánatot. Nem haragszom rád, és én haragítottam magamra a szüleidet…
- ráztam a fejem. Nem akartam, hogy ez megint eszembe jusson. Mintha a
fejrázással eltűnhetnének a rossz emlékek…
- Nem haragszanak rád, sőt. Szeretnének meghívni egy békítő vacsorára.
Étteremben, akár a nagynénéddel is – tette még hozzá, amikor meglátta a
hitetlenkedő pillantásaimat.
- Még meggondolom, rendben? – néztem a fiúra, megsimítottam a karját, és
ellépve mellette kiléptem a diákönkormányzat terméből. A sajátunkhoz vettem az
irányt, és leültem a padomra. Az első két órán nem is történt semmi érdekes,
viszont aztán…
Mivel jó idő volt, kiültem Castiel padjára elfogyasztani a tízóraimat, ő úgyis
éppen Irisszel veszekedett valamin. Hamarosan – mint mindig, - egy nagytestű
gorilla került mellém, és megette a kajám felét.
- Szia, Viktor. – morogtam, mert még mindig éhes voltam.
- Bocsi, de ez nagyon finom. Azért kiengesztellek – azzal előkapott a
táskájából egy rántott húsos szendvicset, amit a büféből lehetett venni. Még
meleg volt, így sejtettem, hogy egyenesen onnan jött hozzám.
- Köszi, ez kedves tőled – majd nagyot haraptam új szerzeményembe. Vártam erre
a választ, amit meg is kaptam még 3… 2…1…
- Azért nincs ingyen.
…0.
- Mi az ára? – kérdeztem a fiúra vigyorogva.
- El kell jönnöd velem egy kávézóba. Csak iszunk egy forró csokit egy jó meleg gofrival…
november van, ne mondd, hogy nem fog jól esni. Meg… édes, mint te.
Összefutott a nyál a számban. Na, nem Viktor nyálas hülyeségeitől, amiket sosem
vesz komolyan… Gorfi. Forró csoki. Megvette a szeretetemet.
- Rendben.
- De… kérlek, én csak… várj. – húzta fel a szemöldökét. – Igent mondtál?
- Nem, tulajdonképpen azt mondtam, hogy rendben, de egy igennek is megteszi –
rántottam meg a vállam, mire a fiú örömében felkapott, és megpörgetett a
levegőben. Ajkai vészesen közeledtek az enyémekhez, már éreztem is, hogy a
Viktor-fanatikusok gyilkos tekintete kimarja a hátam, amikor eltoltam magamtól.
- Ez csak egy kávézózás. Semmi más.
- Igaz, teljesen igazad van. Akkor… ma délután, ha megtanultál, érted megyek,
rendben? – játszotta a komoly és rendes fiút, én pedig bólintottam. Mikor
Viktor elment valamit Castiellel beszélni, úgy gondoltam, végre
fellélegezhetek. Ismétlem: úgy gondoltam.
- Kicsim! Kicsim! – hallottam Agatha néni egyre közelebbről érkező hangját.
Megfordultam, és már szembe is találtam magam a rózsaszín hajkoronával.
- Otthon hagytad a szendvicsed, és mivel ma szabadnapos vagyok, gondoltam,
elhozom neked!
- Öhm… én elhoztam és már meg is ettem a szendvicsem. – néztem értetlenül
keresztanyura.
- Ó, hát akkor ez az én szendvicsem. – azzal a semmibe kezdett bámulni, mintha
szellemet látott volna. Valamilyen értelemben azt is látott – ugyanis Borist
bámulta, a tesitanárt. Ő viszont nem olyan undorral, mint én. Sőt…
Mire észbe kaptam, keresztanyu már minden szavát itta Borisnak 10 méterrel
arrébb, és ezzel a fickó sem volt máshogy. Csodás… inkább bementem a terembe,
nem akartam ezt látni. Mondanom sem kell, nem hagytak nyugton. Szúrós
parfümillatot éreztem magam előtt, és nagy, rózsaszín körmöket láttam. Ahogy a
fejemet feljebb fordítottam, szembekerültem Amberrel. Nagyot sóhajtottam.
Legnagyobb meglepődésemre a lány zavartan leült mellém, és a hisztis oldalán
kívül mást is megmutatott.
- Köszönöm. – mondta, tekintete pedig őszinteséget sugárzott. – Amióta
beolvastál apának, nem ütötte meg Nathanielt, és normális velünk. Azt hiszem,
felnyitottad a szemét, mikor rávilágítottál arra, hogy amit csinál, az nem
normális. Köszönöm. Tényleg. Talán… Nathanielnek igaza volt, és valóban
félreismertelek. Kezdhetnénk…tiszta lappal?
Megdöbbenve hallgattam a lányt, még az adrenalin-szintem is felugrott.
Szétnéztem, de nem volt bent senki, aki azon kuncogna, hogy Amber most mekkorát
hazudott. Így próbáltam úgy elemezni a hallottakat, hogy a válaszom ne tűnjön
nagyon hiszékenynek.
- Te is Melodyhoz hasonlítottál? – kérdeztem.
- Mint mindenki más. De mostantól nem. Ő ezt sosem merte volna. Tudom, hülye
kérdés, és gyerekes, de… nem lehetne, hogy mi ketten tényleg barátkozzunk?
Idegen volt nekem a dolog, és kicsit furcsa is, de végül rábólintottam. A
gyerekek beözönlöttek a terembe, és nem tudtam nem észrevenni Amber
pillantását, amivel Daket vizsgálta.
- Tetszik? – kérdeztem, mire kissé zavarban rám nézett.
- Elég helyes…
- Látom, hogy néz rád. Próbálj meg úgy beszélni vele! Szerintem simán
összejöhetnétek.
- Komolyan? – csillant fel a lány szeme, és a fiú felé indult. Azért még utána
szóltam.
- De hé! Ne add magad olyan könnyen.
Órák után még nem volt kedvem sétálni a hidegben, szóval vettem a büfé melletti
automatából egy jó kis forró csokit, és azt iszogattam az üres aulában. Éppen
kezdtem mindenen relaxálni, amikor hangokat hallottam.
- Hová kell mennünk? Egyáltalán van még itt valaki?
A hangok egyre csak erősödtek, míg meg nem láttam egy kék hajkoronát.
- Egy lány! Egy lány! – örvendezett a fiú, és átölelt. Mögötte jött egy
ugyanolyan srác, csak fekete hajjal, és végignézte a jelenetet.
- Bocsika, Alexy vagyok. – engedett el végre a srác.
- Én pedig Armin. – szólalt meg a másik is.
- Ti az új osztálytársak vagytok, akiknek októberben kellett volna jönni, nem?
Ahhoz képest… november van. – mosolyodtam el. Így, hogy mindenki elég távol
állt tőlem, megnyugodtam.
- Ó, igen, csak be kellet ugranunk egy katonai-suliba két hétre, valami
ellenőrzés miatt… - magyarázta Alexy, de Armin félbeszakította.
- Jó is volt az a katonai iskola, igaz?
A fiú belepirult a kérdésbe, én pedig nem faggattam őket, de akaratlanul is Ken
jutott eszembe. Hamarosan elkezdtek végre a tárgyról beszélni.
- A beiratkozást hol intézzük el?
- Gyertek, majd én megcsinálom nektek.
- Hú, itt mindenkinek, mindent szabad? Király! – bokszolt a levegőbe Alexy,
mire elnevettem magam.
- Nem, de diákönkormányzat-tag vagyok.
Hamarosan végeztünk is mindennel, a fiúk leperkálták a 25-25 dollárt, hoztak
képet, kerestek gemkapcsot, meg mindent, amit mi is átvészeltünk Kennel. Még
kicsit beszélgettem velük, aztán bejelentették, hogy menniük kell.
Az iskolából egyből hazamentem, és megtanultam. Fogalmam sem volt, hogy
történhetett velem ennyi minden ezen a napon, így gyorsan kajáltam (Agatha néni
nem volt itthon), majd lezuhanyoztam, és az ágyban fetrengtem, míg el nem
aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése