27. Fejezet - Közös hajnal

- Mi? – kaptam fel a fejem. Amber ágyában feküdtem, ő pedig mellettem ült.

- Elaludtál. – vigyorgott. – Mikor levittem a tálakat, te leültél a szőnyegre, és Nathaniel szerint ülve elaludtál. Feltett az ágyra, aztán lejött, hogy szóljon, szerinte vége a bulinak, ne hozzam fel ezt – és meglengetett előttem egy zacskó chipset, majd az ágy elől is felvett egy-egy dobozos Jim Beam-kóla keveréket.

- Jól tetted, hogy felhoztad. – bólogattam, és az órára néztem. Ezek szerint most van negyed három. Huh… még jó, hogy nem történt meg az a dolog Nathaniellel…

Megittuk a piát, ami elég volt ahhoz, hogy még inkább becsípve érezzük magunkat, így Viktor kicsit kiakadt, mikor SMS-t írt.

- Valaki elég durcimorci – jegyezte meg Amber vigyorogva.

- Ne is mondd. Ő bezzeg mindig ihat…

- Na, nem baj. Tudod, mit? Áthívom Nathanielt, és mutatunk neked valamit.

- Rendben. – elhelyezkedtem az ágyon, és azon gondolkodtam, mit fog mutatni nekem a két testvér. Elég kínos dolog lehetett, mert Nathaniel hangját hallottam a szomszéd szobából.

- Ne! Eszedbe ne jusson!

Hamarosan viszont a csatát megnyerhette Amber, mert diadalittas mosollyal és egy morgó Nattal tért vissza a szobába.

- Megmutatjuk a minifilmeket, amiket régen forgattunk.

Amber kutakodott egy kicsit a laptopján, és a ’Megnenézzesenki’ mappára kattintott. Ott több mappa is volt, azok közül kiválasztotta a ’Táncverseny’ mappát. Odabent egy körülbelül öt-tízperces videó volt, amit a lány megnyitott, Nathaniel pedig nagyot sóhajtott. Gondolom, felkészült a legrosszabbra.

Nos, a film nagyon jól sikerült kezdő felvételhez képest, és a testvérek úgy táncoltak benne, hogy azt hittem, meghalok a nevetéstől. Ők voltak a zsűrik is és a versenyzők is, csak mindig átöltöztek. A kedvencem az volt, amikor Amber ’táncolt’ (a földön halként rángatózott), Nathaniel pedig felvonta a szemöldökét, és a piros gombra nyomott, majd megszólalt:

- Ez mi? Kérem szépen, ez MICSODA? Hát hogy lehet ilyet előadni? Hát hogyan? – eddig kiabált, majd kedvesen mosolyogva folytatta - Köszönjük, következő…

- Őrültek vagytok. – jelentettem ki, mikor a film véget ért. Annyira tetszett ez, hogy az összeset megnéztük együtt. Volt főzős, plázázós, énekversenyes, szülinapos, és egy külön mappa a bakiknak. Elhatároztuk, hogy együtt megnézzük a Némót. Nem tudom, hogyan, de a film végére kissé kábán bámultuk a képernyőt, és Nathanielnek dőlve néztem a filmet. Amber fáradtan ránk mosolygott.

- Összeillenétek.

Mint akit a 220 V csapot meg, úgy ugrottunk el egymástól, és hevesen ráztuk a fejünket, Nathaniel vissza is ment a szobájába. Mire észbe kaptunk, már világosodott, fél hét volt.

- Basszus, nekem tízre haza kell mennem, aludjunk! – mondtam Ambernek, és egymás mellé feküdtünk. Na, eddig oké. 

- Ha választanod kellene, hogy Dake-kel vagy Jade-del járj, kit választanál? – kérdezte Amber.

- Jadet. Ő legalább csendes. Már bocsi. – tettem hozzá, mivel a szőke a barátnőm exe volt.

- Nyugi, nem érdekel. De most, hogy mondod… igazad van. – vágott a lány gondolkodó fejet, amin elnevettük magunkat. Nos, ez után megint legalább egy órán keresztül beszélgettünk a pasikról, de nyolc órára sikerült elaludnunk. Rosszat álmodtam…

Egy fa tetején ültem. A legtetején. Ami azért volt rossz, mert nagyon féltem a magasban. Remegve kapaszkodtam a fa törzsébe.

- Szia, cica. – került elém hirtelen Viktor.

- Szia, hol vagyunk? – kérdeztem.

- Egy fán, cica.

- Miért hívsz cicának?

- Azt mondják, a cicák eséskor a lábukra esnek… - elmélkedett, aztán nagyot lökött rajtam, és mire észbe kaptam, már zuhantam lefelé a fáról, de lábra érkeztem. Nathaniel négykézláb, ugatva (?!) jött felém, én pedig elszaladtam előle, és beleugrottam Amber ölébe, aki simogatni kezdte a fejem.

- Jó kiscica. – kezdte, aztán halkan énekelni kezdett. – I’ll never love again…

Furcsának találtam, szóval felébredtem, és a telefonomért nyúltam. Két óra alvás után a homálytól még azt sem láttam, ki hív szóval csak felvettem, és a fülemre tettem a telefont, aztán lehunytam a szemem.

- Igen? – morogtam a telefonba.

- Öltözz fel, mondd el Amberék címét, én pedig érted megyek, ugyanis fél 12, és délre vagyunk hivatalosak Borishoz! Jó lenne, ha elkészülnél!

Úgy pattantam el az ágyból, mint egy tini nindzsa. Magamra kaptam a tegnapi ruháimat (a pólóm csokis volt), így megkértem keresztanyut, hogy hozzon nekem valami ruhát. A hajamat kontyba kötöttem, közben eldaráltam a címet Agatha néninek, és felkeltettem Ambert. Elköszöntem tőle, aztán lerohantam a kapu elé, mert Agatha néni már őrültként dudált. Berepültem (inkább estem) a kocsiba, és magamra kaptam a fekete cicanadrágot, a fehér csőtopot és egy vékony, fekete pulóvert. A csizmámat magamon hagytam, és késznek nyilvánítottam magam. Angyali mosollyal bámultam keresztanyut.

- Haragszol? – rebegtettem meg a szempilláimat.

- Nem, mert nem késünk el. – jött a jogos válasz. Dél előtt néhány perccel értünk oda a házhoz, ahová illedelmesen bekopogtunk, majd vártunk. Dake nyitott ajtót, legnagyobb meglepetésemre. Ebéd közben megtudtam, hogy Boris az unokabátyja, és nála lakik, de az egész olyan… unalmas volt. Ráadásul minden második percben ásítottam egyet – hiába, nekem három és fél óra alvás nem elég.

Alig vártam, hogy végre hazaérjünk, így amint ez megtörtént, lefeküdtem aludni. Arra sem keltem fel, hogy anyáék telefonon hívogattak…