41. Fejezet - Romba dőlt minden

~ Melissa szemszöge ~

- Micsoda?! – kínomban elnevettem magam. – Ezt te komolyan elhiszed? És mégis mikor beszéltem volna Kentinnel?
- Mondjuk első szünetben… - Nathaniel bizonytalan volt.
- Akkor Castiel fejével akartam beszélni! Őt is elbódították, mint téged! – vágtam a fejéhez.
- Persze, mert szerinted és a húgom szerint ők kamuznak! Szerintük pedig ti! Most mondd meg, kinek higgyek?!
Sértve éreztem magam. Most komolyan nem hisz nekem?!
- Nekünk higgy! Ő már egyszer itt hagyott!
- Neked meg egészen eddig nem számítottam semmit! – ordított az arcomba Nathaniel. Összerezzentem, és felálltam.
- Tényleg így gondolod? – a hangom csendes volt, pont ezért számított ez a pillanat olyan fontosnak. – Akkor nincs miről beszélnünk.
A kilincsen volt a kezem, amikor Nathaniel utánam szólt.
- Melissa, várj!
- Igen? – fordultam vissza.
- Most hagyj pár napig.

~ Amber szemszöge ~

Melissa elmesélte, hogy járt Nathaniellel, szóval félve indultam az udvarra Castielhez. Ahogy eszembe jutott a vörös hajkorona és a szürke szempár, elfelejtettem mindent. A bulikat, az alkoholt, más fiúkat, a vinnyogó énemet… egyszerűen annyira szerettem, hogy mindent megadtam volna érte. Remegő lábakkal és gyomorral léptem ki a friss levegőre. Esküszöm, akkor nem izgultam ennyire, amikor átkerültem gimnáziumba, pedig ott is eléggé féltem…
Kint fellélegeztem, mert Castiel egyedül üldögélt a fa alatti padján, és zenét hallgatott. Csendben leültem mellé, de nem szólaltam meg, igazából nem akartam zavarni. Nem sokkal később viszont ő huppant le a közelembe, és kihúzta a headsetet a füléből.
- Beszélgetni szeretnél? – kérdezte kedvesen. Bólintottam.
- Tudod… amióta hazajöttünk, nem is találkoztunk, így gondoltam…
- Mostanában elfoglalt vagyok. De délután elmehetnénk moziba. – arcán csibész mosolyt láttam meg. Elmosolyodtam.
- Rendben. Értem jössz?
Mire a választ megkaptam volna, egy dühöngő Deborah csapódott ki az ajtón, gyorsan hozzánk ’sétált’, és lesmárolta Castielt. A szemembe könnyek szöktek – nem hiszem el, hogy ezek után is…
A vörös fiú hamar eltolta magától a csimpánzként kapaszkodó lányt, aztán felém fordult.
- Hatra érted megyek.
Erre a mondatra lányosan, kissé zavarban mosolyogni kezdtem, Deborah pedig nekiállt hisztizni.
- Micsoda?! Komolyan, Cast… ezzel a hisztis, szőke libával? Hát ennyit érek én neked? Amber… viszonyt folytat egy végzőssel! Ne törődj már vele, kérlek! Itt vagyok neked!
Mintegy végszóra, megcsörrent a telefonja, és ’Bébi’ névvel keresték. Kinyomta, és tovább bámulta Castielt, aki viszont csak vigyorgott rajta.
- Deb, Deb, Deb. Azért szerettelek meg annak idején, mert normális, aranyos lány voltál, borzasztó jó hanggal. De most csak egy olcsó kis liba vagy. Szerelmes voltam beléd, de nem ebbe a gusztustalan énedbe… Tudod, hogy engem senki sem hülyíthet.
- És… ő?! – mutatott rám.  – Ő csak megjátssza magát! Te is tudod, milyen! Miért csinálod ezt velem? – a műkönnyei folyni kezdtek, engem pedig elfogott a düh. Mit ki nem talál a kis csitri…
- Ő nem megjátssza magát. Megváltozott. A kettő nem ugyanaz. És most – mutatott Castiel az ajtóra, - menj vissza oda, ahonnan jöttél.
Ahogy a lány sarkon fordult, Castielre mosolyogtam és szorosan átöleltem.
- Köszönöm, hogy hiszel bennem és engem választottál.
- Ugyan… neked annyira nem büdös a hajad. – röhögött.
- Bunkó! – ütöttem a karjába nevetve, mire a vállamnál fogva magához húzott.
- Na, én itt vagyok neked. De a kis barátnődnek hogyan szerezzük vissza Nathanielt?
Kellett is Castiel segítsége, Deborah ugyanis a dühtől még inkább tönkre akarta tenni valaki életét…

~ Dimitri szemszöge ~

Alig voltak ma a bazárban, azt hittem, az agyamat szétunom. Csak jobb lett volna, ha ezt a bódét itt hagyom Louis bácsikámnak, és megyek a sulibüfébe… ott legalább szerezhetnék magamnak valami jó csajt. Vagy ha nem is, bámulhatnám mindet.
Egy SMS zökkentett ki a csodás mindennapjaimból. Viktor írt, hogy vigyek neki át egy energiaitalt, mert az a büfében nem árulnak. Fogtam hát egy Hellt, és néhány percre bezártam a boltot. Kiírtam, hogy mindjárt jövök, csak azért, hogyha jönnének az idős nénik, tudják, hogy megvárhatnak.
Hamar a Sweet Amorishoz értem, mivel a bolt mellett volt. Beléptem, és megkerestem Viktort.
- Életmentő vagy – veregette meg a hátamat.
- Tudom. Egy ezres lesz.
Természetesen nem kaptam meg a pénzt (minek, nem is kell igazából, meg amúgy is, mennyi alkoholt ittam már Mr. Viktor jóvoltából), szóval elindultam kifelé az épületből, mikor egy barna hajú lányba ütköztem. Rohadtul szexi volt – nem takarta vakolat az arcát, így láthattam, hogy a kék szemei mindig ennyire gyönyörűen csillognak. Világosbarna haja természetes, lágy hullámokban omlott a vállára, és leért majdnem a derekáig. Rövid szoknyája láttatni hagyta hosszú, formás, hófehér combjait. Telt ajkaiba harapott, mikor felpillantott rám.
- Bo…bocsi – habogtam. – Dimi…tri. Vagyok.
- Melody – sütötte le egy pillanatra a szemét, aztán rám mosolygott. – Ide jársz?
- N…nem, én csak… energiaitalt…hoztam – fejeztem be csodás mondatomat. – És te?
- Én sem, csak látogatóban vagyok itt. Nekem… most… - újból a földet pásztázta.
- Nem… találkozunk délután? – kérdeztem, magamat is meglepve. Én nem találkozgatok csak úgy senkivel… Kivéve este. Akkor sokat találkozgatok. De ez a lány…
- J… jó, rendben. – bólintott, ezzel egy kis magabiztosságot adva nekem.
- Itt dolgozom a szomszéd bódéban, a neve ’Louis-bolt’, nem jössz oda, miután végeztél? Elviszlek moziba.

~ Melissa szemszöge ~

- Komolyan? – úgy szorítottam a telefont, hogy azon csodákoztam, miért nem tört még el.
- Komoly! Mire Castiellel elmentünk a moziba, Melody és Dimitri kifelé jöttek, és elég bensőségesnek látszott a kapcsolatuk! Dimitri még puszit is adott neki.
- És szerinted ezzel én kicsit előrébb jutok Nathanielnél? – kérdeztem, kissé letörve. Az, hogy a fiú megkért, hogy hagyjam pár napig, szíven ütött. Lehet rám akármit mondani, de rohadtul megbízható vagyok. És ő most nem nekem hitt.
- Hát nagyon remélem! Hogyha ezt nem hiszi el, akkor egy igazi barom. De most mennem kell, mert Castiel írt. Holnap találkozunk, puszi!
- Puszi…
Ez nem igaz! Már neki is van boldog párkapcsolata, nekem meg? Hm? Semmi. De nem szomorodom el… nem szomorodom el… Basszus, sírok.
Nathaniel, térj már észhez!

~ Melody szemszöge ~

- Nem. Nehogy azt hidd, hogy ezt te fogod eldönteni. Hagyod szépen Dimitrit vagy kit a francba, és jól rákattansz Nathanielre!
Deborah szavai elvágták az utolsó reményszálaimat is a jelenlegi boldogságtól.
- Én ezt már tényleg nem akarom. – szóltam remegő hangon a telefonba. – Az, hogy neked nem sikerült, nem jelenti azt, hogy azért is tönkre kell tennem valaki életét.
- De, kicsikém, azt jelenti. És nagyon ajánlom, hogy szedd össze magad holnapra, ha nem akarod, hogy az összes mocskos kis titkodat kikotyogjam…
Megadóan sóhajtottam egyet. Ára van annak, ha kiskorodban Deborah a legjobb barátnőd… utoljára beleszóltam a telefonba, mielőtt rám nyomták azt.
- Rendben. Folytatom.
- Nagyon helyes.

40. Fejezet - Ne szólj hozzám

- Öhm… - habogtam, mire a kékszemű lány és Nathaniel ijeden rám pillantott. Nem érdekelt a hajam, a sminkem, amit a fiú miatt csináltam. Ki ez a lány, aki hozzá mer érni? Olyan ismerős…

- Melissa… ő itt Melody. – mutatta be a lányt. A szívem apró darabokra tört.

- Szia. – mosolyogtam, és leléptem, mert Amber becibált a WC-be. Sírt. Sőt… bömbölt.

- Visszajött Deborah!

- Az meg ki?

Amber fél órán keresztül szapulta a másik lányt, aki még nem láttam. Végre megtudtam, ki az, aki miatt Castiel ilyen lett. Elég durva ez a lány…

- Melody is itt van… - suttogtam.

- Tönkre akarnak tenni minket! – sírt Amber, és átölelt. Simogattam a hátát, de nem tudtam, ezt a csatát megnyerhetjük-e. A múlt vagy a jelen lesz a fiúk jövője?

Mikor normálisabbak lettünk (újrasminkeltük magunkat), elindultunk órára, első szünetben pedig megkerestem Castielt. Egy barna hajú lánnyal beszélgetett.

- Sziasztok, bocsánat a zavarásért, elrabolhatom Castielt egy percre?

- Szia, Deborah vagyok – mosolygott (vicsorgott) a lány, mire lesápadtam. Fúj, de ronda! – És most ne viheted sehová. Várj egy kicsit.

Jelzőcsengőre szereztem meg a vöröst.

- Ugye semmit nem akarsz megint tőle? Otthagynád Ambert? Mondd, hogy nem vagy ilyen hülye! – azért is szidtam Deboraht, mert rámászott Nathanielre régen, és miatta vesztek össze Castiellel.

- Az én dolgom, hagyjatok. – azzal elment órára. Csodás… ezt a csatát nem nyertem meg.  Visszamentem hát a második órára, egy percet késtem. Töri volt, és rám mordult a tanár.

- Nocsak, Melissa, hát bejött? Úgy látom, megint Melody fogja példássá tenni a tanórákat… üljön le valahová, most jelenleg nincs helye.

Nathaniel mellé pillantottam… mellette üt Melody, és angyalian mosolygott rá. Nathaniel viszont engem figyelt, de csak néhány pillanatig. Leghátul volt csak hely, Dakota mellett, és odaindultam – volna, ha Deborah nem gáncsol ki. Hatalmasat taknyoltam, és mikor meg akartam kapaszkodni az egyetlen üres székben, azt magamra borítottam. 

- Fejezze már be ezt a viselkedést! – mordult rám a tanár, a többiek pedig kinevettek. Nem sokan… de azok úgy, hogy belesajdult a szívem.

Egész órán a szememet törölgettem, és igyekeztem nem zokogni. Az utolsók között voltam, akik kimentek, és a DÖK-terembe mentem. Nathaniel éppen olvasott.

- Mi ez az egész?

- Nem tudom… - suttogta, és megint a könyvébe temetkezett. Elhatalmasodtak rajtam az érzelmek. A kezem remegett, az agyam zakatolt, és fogalmam sem volt, mi folyik itt. Mivel érdemeltem ki már megint ezt az egészet?

Nathaniel zavartalanul olvasott tovább, az arcomról pedig könnyek kezdtek folyni. A feszültség, a leégés a teremben, a két gusztustalan lány felkavaró látványa, Nathaniel közönye, ami felém irányult, az, hogy még Amber is gyengének mutatta magát… annyira kikészített, hogy nem bírtam tovább. Sírtam, de a könnyeim nem nyugtattak meg. Mikor Nathaniel meghallotta, hogy eltört nálam a mécses, felállt, és odasétált hozzám. Nem hagytam beszélni.

- Miért csinálod ezt?! Megígérted, megbeszéltük, hogy itthon mindent megbeszélünk! De lehetetlen veled beszélni! TEDD MÁR LE AZT A ROHADT KÖNYVET!

Kivertem Nathaniel kezéből az említett tárgyat, amint befejeztem a kiabálást.

Ő néhány pillanatig hitetlenkedve bámult rám, majd, mint egy bábu, érzelmek nélkül az arcán lehajolt a könyvért, és kiment a teremből. A falat néztem, míg kissé megnyugodtam, aztán kimentem a teremből. Odakint azt láttam, hogy Viktor éppen Carlát csókolja meg. Szóval ő talált magának egy másik barna hajú, zöld szemű lányt… Gúnyos pillantást vetettek rám, aztán megint egymással voltak elfoglalva. Én kimentem az udvarra, ahol egyből megláttam Nathanielt. Odamentem hozzá.

Nem szóltam semmit, csak megérintettem a kezét. Ő megrezdült, de nem húzta el azt. Nyeltem egyet.

- Sajnálom. Nem akartam kiabálni, csak… ma annyira borzasztó napom volt. Rákészültem arra, hogy megbeszéljük a kettőnk közötti dolgot…

- Pff, tudom – húzta el a száját a fiú.

- Micsoda? – képedtem el. Én aztán senkinek nem mondtam Agatha nénin kívül, hogy mi a tervem…

- Melody elmondta.

- Na, mesélj csak nekem…

~ Tegnap délután, Peggy szemszöge ~

Megcsörrent a telefonom, a kijelző Deborah nevét mutatta. Hát ő miért hív? Kíváncsian felvettem.

- Szia! – szóltam a készülékbe vidáman. Imádtam Debet, mindig olyan jó pleykákat mondott nekem. Neki köszönhetem, hogy beindult a suliújság.

- Akarsz egy kis szenzációt? – nem hallottam, de éreztem, hogy a vonal másik oldalán vigyorognak.

- Hallgatlak.

- Jó kis balhékat tudok neked kreálni, a DÖK-ös stréberről, ha mindent elmesélsz, amit a fesztiválon lenyomoztál róla, és az új kis barátnőjéről…

~ Ma reggel, Melody szemszöge ~

„Ugorj a nyakába és csókold meg! Mutasd meg, hogy fontos neked!”

Deborah parancsaival indultam Nathanielhez, aki zavarban az udvaron állt. Beharaptam a számat – biztos a másik lányra vár. Hátulról átöleltem.

- Hiányoztál – suttogtam. Amint a fiú megfordult, és megéreztem az illatát, nem érdekelt, kinek okozok fájdalmat. Meg akartam csókolni.

Már éppen sikerült volna, amikor Nathaniel hozzám ért, hogy eltoljon, de…

- Öhm… - habogott ott egy lány. Felé fordultam, és elképedtem. Majdnem, mint én… ó, Nathaniel, hát hiányoztam neked?

Miután Melissa bemutatkozott, elrángatta a síró Amber, így kettesben maradhattunk Nathaniellel.

- Melody. Kérlek, többet ezt ne csináld…

Átöleltem, így elhallgatott. Lábujjhegyre álltam, így ajkaink majdnem összeértek, de ő elfordította a fejét. Úgy hajoltam a füléhez, hogy a melleim nekinyomódjanak a karjának.

- Ha most együtt maradsz velem… soha többé nem hagylak el.

- És erre mi a garancia? – kérdezte Nathaniel elfojtott hangon. 

- Arra mi, hogy Melissa nem hagy el? Csak tölts velem néhány napot, és megtudod. – megsimítottam a fiú puha arcát, puszit nyomtam a nyakára, és mielőtt eltolhatott volna magától, elsétáltam a terembe. Megkérdeztem Charlottet, ki ül még Nathaniel mellett, és diadalittasan foglaltam el Melissa helyét.

Nathaniel az új szerelme leégése után nem volt képes figyelni, és tudtam, hogy haragszik rám. Írtam egy SMS-t Deborahnak.

„Nathaniel haragszik rám Melissa miatt. Mit tegyek?”

„Mondd, hogy hallottad, ahogy Kennek mondta, hogy Viktor csak féltékennyé akarja tenni Nathaniellel. Tagadni fogja, egyértelmű.”

Nagyot sóhajtottam, de úgy döntöttem, hallgatok Debre.

Szünetben láttam, hogy Melissa ki akar menni az udvarra, és Nathaniel követte. Megállítottam.

- Mondanom kell valamit… - fogtam meg a karját. Hamar belement, szóval bevezettem a DÖK-terembe. Nosztalgikus érzések fogtak el.

- Mennyit dolgoztunk itt együtt… az a csók is itt volt, emlékszel? – közelebb léptem a fiúhoz.

- Igen. Mit akartál mondani? – terelte a témát.

- Ahogyan átöleltél… még sosem éreztem olyat. Még most is beleremegek, ha csak erre… vagy ha rád gondolok.

- Melody… - a hangja elgyengült, magamhoz öleltem, ő pedig tehetetlenül álldogált egy helyben.

~ Nathaniel szemszöge ~

Ahogy Melody gyenge karjait körém fonta, bűntudatot éreztem. Nem tehetem ezt Melissával, azok után, amit megbeszéltünk… egyre inkább fontosnak érzem, és nem akarok neki rosszat. Eltoltam magamtól Melodyt, és hátrébb is léptem. 

- Mit szeretnél mondani? – a hangom rekedt volt. Még mindig a múlton gondolkodtam…

- Melissáról van szó. Csak azért mondom el, mert szeretlek, és jót akarok neked. – bár a szívem nagyot dobbant arra, hogy Melody szeret, elfogott a kíváncsiság. Mit tudhat ő Melissáról? Melody folytatta.

- Kentinnel, azzal a másik új fiúval beszélgettek, amikor megláttam őket. Melissa azt mondta a fiúnak, hogy… - az ajkába harapott. – hogy veled csak féltékennyé akarja tenni Viktort, és hozzá akar visszamenni. De most, hogy Viktornak barátnője van, járni akar veled, hátha szakítanak. És akkor…

- Ne is folytasd. – mondtam. Úgy éreztem, a szívem darabokban van. – Nem iszol meg velem egy teát?

Következő szünetben az udvaron, miután összekaptam Melissával, beszélgettünk. A közös jövőnkről beszélt, én pedig lehurrogtam.

- Melody elmondta. – szóltam oda a lánynak. Ő meglepődött, és leült mellém.

- Na, mesélj csak nekem…

39. Fejezet - A barna hajú, kék szemű démonok

  ~ Deborah szemszöge ~

- Nem furcsa, hogy mindketten most jöttünk vissza, Melody? Nekünk meg kell változtatnunk a múltat. Nos, mit gondolsz? – a tetőn voltunk, egy nappal azelőtt, hogy a drágám visszajön Párizsból. És Melody drágája.

- Már túltettem magam Nathanielen… nem akarok neki rosszat… - habogta a lány. Ó, mintha most annyira de szűzül viselkedne… mikor utoljára láttam, fehér szoknyában volt és kék hosszúujjúban… most magassarkúban, fehér miniszoknyában kék, mély dekoltázsú felsőben… Majdnem olyan jó, mint én. Majdnem. De olyan is lehet, mint én. Ha Nathanielt elcsábítja attól a lánytól, akire rá van állva. Iris, a kis naiv elmesélt mindent Castielről és Nathanielről is. Szóval van egy lány, aki Viktorral jár, de süt róluk, hogy a szöszivel szeretik egymást? Semmiség!

- Badarság! Tudom, hogy még szereted! 

- Hát… tetszik…

- Akkor a terv a következő…

~ Melissa szemszöge ~

Amikor reggel ki akartam lépni a sátorból, felbuktam az aljában, és a könyökömre olyan sebet szereztem esés közben, hogy néhányan nem bírtak ránézni. Pedig nem volt olyan durva… Igaz, csak az után egy órával tudtam mozgatni a kezem. Hogy mi után egy órával? Miután Nathaniel szépen fertőtlenítette és bekötötte nekem. Hát nem édes?

- Rokkanték… - vigyorgott Amber, míg csinált rólunk egy képet, amin barátian átkaroljuk egymást. De mennyi szeretet és kétségbeesesés volt ebben a ’baráti karolásban’… A buszon egész végig egymás mellett ültünk, és aludtunk. Amber rángatott minket, hogy keljünk már fel, mert a repülő mindjárt leszáll. Nehézkesen leszálltunk, végigmentünk minden biztonsági cuccon, aztán valahogy hazajutottunk. Én… Dakotáékhoz. Nem sokáig voltam ’otthon’, mert csak a szőke fiú volt a házban, szóval felhívtam Nathanielt, hogy menjünk el egy kávézóba. Felszálltam a buszra, amire aztán ő is. Valamit mondott, amin nagyon elnevettem magam.

- Jaj, de szép pár… - hallottam meg magunk mögött egy öreg bácsit. Felé fordultunk, mire elmosolyodott.

- Sokáig legyetek még boldogok!

- Mi… nem vagyunk együtt… - mondtam zavarban. A bácsi elszomorodott.

- Ó, az nagy kár. Titeket még az ég is egymásnak teremtett, hát süt rólatok, hogy szeretitek egymást! Sajnos én is csak későn jöttem rá arra, hogy mennyire szerettük egymást a feleségemmel… ő már meghalt sajnos… - szeméből egy könnycsepp buggyant ki, amit letörölt.

- Nagyon sajnáljuk. – mondtunk Nathaniellel.

- No, nem baj, örültem nektek. És persze szurkolok. – még egy utolsót ránk mosolygott, és lelépett a buszról. Mi a fiúval zavarban bámultuk a földet, és az sem segített, hogy az utasok is minket pécéztek ki célpontnak, akit nézni kell. Ez varázslatos…

A következő megállónál mi is leszálltunk, és bemetünk a Cafe Kávézóba. Találó név… és én azért is egy forró csokit kértem. Hát, igen, a szokás… Nathaniellel a közös két óránkban úgy viselkedtünk, mint a barátok, csak a házunk előtt köszönt el tőlem egy kissé szenvedélyes és meleg arcra puszival. Zavarban, csillogó szemekkel mentem be, amit Agatha néni egyből észre is vett.

- Na, mi újság? Mitől vagy így felvillanyozódva? – mosolygott. Megint úgy láttam, hogy ő az én kis keresztanyukám, aki semmin nem problémázik, szóval odaültem mellé, miután levettem a téli öltözetet, és mesélni kezdtem.

- Egy fiúval voltam, aki nagyon tetszik.

- De te nem Viktorral vagy? – jött a jogos kérdés.

- Nem. Megcsalt a fesztiválon, szakítottunk…- azért ez még mindig rosszul esett.

- Micsoda? Erre te?!

- Lefeküdtem a sráccal, aki tetszik. – haraptam a számba. Tudtam, hogy Agatha néni örülni fog, ha megtudja, kivel.

- Micsoda?! Ekkora meggondolatlanságot! Egy ismeretlennel! Csalódtam benned! – emelte fel a hangját keresztanya.

- Nem ismeretlen.

- Akkor meg ki az?

- Nathaniel.

- Miii? – ahogy számítottam rá, Agatha néni boldogan ült vissza mellém. – Tudtam, hogy jól fogsz választani! Ő is szeret! Látszik rajta! Na, tessék rendbetenni magunkat, aztán holnap elmondani, mit érzünk!

Hamarosan már a zuhany alatt mostam a hosszú, barna hajamat. Hihetetlen… csak én nem tudtam, mit érez Nathaniel? Hajmosás és fürdés után előre kiválasztottam a másnapi ruhámat, és lefeküdtem aludni. Reggel izgatottan keltem, az utolsó hajszálamat is rendbetettem, és izgatottan mentem a suliba. De amit ott láttam (a síró Amber) előtt…

38. Fejezet - Béküljünk ki

A horrorblog utolsó előtti előtti fejezetéhez kattintsatok a címre!:) Úgyis meghalsz

Tegnap úgy aludtunk el Nathaniellel, hogy a lábunk kilógott a sátorból, szóval reggelre nem csak hogy megfáztunk, de még arra is kellett kelnünk, hogy Alexy csikizi a lábunkat.

- Melissa… hagyd már abba… - mocorgott Nat, és közelebb húzott magához, gondolom azzal a céllal, hogy így támadásképtelenné tesz és végre megszűnik a kellemetlen érzés a talpán.

- Nem én csinálom – morogtam, aztán felültem. Dühösen Alexyre néztem, aki fülét-farkát behúzva eliszkolt, mint egy kiskutya. Beljebb toltam Nathaniel lábát, becipzároztam a sátrat és aludni akartam.

- Ne, mókusok! Ha a mogyorót akarjátok, ne a lábam csikizzétek… a mogyorót nem akarom odaadni… kell a gyereimhez… csak a mogyorót ne…

Nathaniel hamar visszaaludt, és egyből rémálma lett. Felráztam, mire ’NE’ ordítással felült, és a remegő testével megkönnyebbülten átölelt.

- Mókusfóbia? – kérdeztem mosolyogva, mikor Nat elkezdett öltözködni.

- Gonoszak voltak velem – biggyesztette le az ajkát édesen, mire gyorsan egy puszit nyomtam rá. Néhány pillanatig zavarban néztük egymást, aztán mindketten felöltöztünk, és kimásztunk a sátorból. Első utunk a büféhez vezetett, egy jó meleg mézes teához. Mikor azt felhörpintettük, közben pedig elmajszoltuk a reggelit, ránk tört az unalom.

- Komolyan, mit lehet itt ennyi ideig csinálni? – csattant fel Charlotte. Peggy jegyzetelte a gondolatainkat, szóval a barna hajú lány is egyből elhallgatott.

- Csináljunk valami ügyességi feladatot! – lelkesültem fel. Mindenkivel (kivéve Viktort, mert utálom, és Ambert, mert ő meg engem utál) elindultunk egy bizonyos ponthoz. Ott az volt a feladat, hogy nagy gumilabát kellett a lábunkkal magunk előtt gurítani 30 méteren, aztán óriási (2 m-es) kínai pálcikával felvenni három műanyag csigát, aztán pedig egy francia mondatot rendberakni, és beállni a célba. Egy probléma volt.

- Csak 4-4-es csapatokban lehet jelentkezni, és maguk heten vannak. – mondta az egyik nő nekünk, mire csalódottan arrébb mentünk.

- Hívjuk Viktort! – találta ki Peggy.

- Megőrültél? – mordultam rá. – Inkább hívom Ambert.

Elmentem a sátrához, és mielőtt bekopogtam volna (elküldött volna), gyorsan kicipzároztam a sátrát, bebújtam és visszacipzároztam.

- Húzzál ki… - mondta Amber dühtől fröcsögő nyállal. Megráztam a fejem, mire morogva rám vetette magát, mindennel elkezdett hajigálni, közben kiabált (hogy milyen hálátlan vagyok, és megbízott bennem), aztán valahogy belecsavart valami plédbe, a kezeim magam alatt voltak, ő meg a combomra ült. Mozdulni sem bírtam. Amber a fülemhez hajolt.

- Utállak… - suttogta, és csapkodni kezdte a hátam. Rettenetesen csípett, szóval visítottam, mint a kismalac. Aztán meguntam, és a lányra ordítottam.

- Meghallgatnál?!

- Ezt muszáj volt, te kitörted egy fogam. – mutatott a műfogára Amber, aminek a helyét én kreáltam, mert beszólt Kentinnek. Már egymással szemben ültünk, és a szégyentől lehajtottam a fejem.

- Sajnálom. Sajnálok mindent! Én… én nem akartam. Nem akartalak bántani, csak felidegesítettél. Nem akartam lefeküdni Nathaniellel, csak…

- Vágytál rá? – kérdezte gúnyosan Amber.

- Igen. De… - kezdtem, mikor a lány már visítani akart, - én nem játszani akarok vele. Ennek nem lesz vége, amikor hazamegyünk. Én nem akarom, hogy vége legyen. – aztán kimondtam: - Érzek valamit a bátyád iránt, csak még nem tudom, mit. De azzal nem segítesz, ha megsértődsz rám. Nemhogy segítenél – löktem meg kicsit Ambert, mire ő is halványan elmosolyodott.

- Rendben. Most az egyszer segítek. Csak előtte megtudom, érdemes-e. De előtte eszek – azzal előkapott egy répát. Nem vagyok harcias (persze, Melissa, kinek akarsz hazudni?), de kivertem a kezéből.

- Azt mondtam, mikor a plakátokat szedtük le, hogy ezt majd megbeszéljük. Hagyd már abba a diétát! Furcsa alakod van tőle.

- Komolyan? – ijedt meg a lány.

- Igen. Édességre is szükség van az életben… most pedig gyere, a többiek várnak valami feladatnál.

Amikor kimentünk (Amber még mindig a furcsa alakja miatt izgult), mindenki odajött hozzánk. Alexy kezdett beszélni.

- Azt a hét meg a nyóccázát! Olyan hangzavar volt bent, és úgy mozgott a sátor, hogy… aztán csend lett, és azt hittük, Amber megölt – pillantott rám. Összenéztünk a szőke lánnyal, és kinevettük a zavarban álldogáló fiút.

- Á, kibékültünk.- löktem kicsit Amberen.

- Ja – mondta, és akkorát lódított rajtam, hogy seggre estem.

- Ezt meddig fogod még csinálni? – álltam fel hisztérikusan, de azért örültem kicsit, mert legalább már beszél velünk. Visszamentünk ahhoz a feladathoz, és csapatokra oszlottunk. Az első csapatban Charlotte volt, Peggy, Amber és Alexy, a másikban pedig Lysander, Castiel, Nathaniel és én. Időközben Nina is előkerült, csendesen szurkolt a mi csapatunknak. Amikor a labdákat kellett tolnunk, feszült figyelemmel siettem előre. Amber kigáncsolt, szóval elestem. Castiel meg Nathanielnek ment neki, aki szinté elesett. Segítettünk egymásnak felállni, aztán mentünk tovább.

- Castiel, Nathaniel velünk van! – kiabáltam a vörösnek.

- Kit érdekel! Utálom! – vágott vissza a fiú, és tovább ment. Mire Nathaniellel a kínai pálcikákhoz értünk, a másik csapat már kínszenvedéssel beletett egyet a három csigából a vödörbe. Elmondtam a technikát Castielnek, de a szomszéd csapat is hallotta, így kicsit hamarabb végeztek, mint mi. Utoljára a mondat szavainak rendberakása sikerült nekünk gyorsabban, és így döntetlen lett.

- Ilyekor van egy következő feladat. Csúszás. Mondta a nő, aztán fogott valami csúszós, polifoam-szerű cuccot (a lényeg, hogy úgy magyarázok, ahogy soha senki nem fog), leöntötte vagy 3 -4 liter vízzel, és azt mondta, mindkét csapatból kell 1-1 ember, aki csúszik. A másik csapatban erre jelentkezett Alexy, de nálunk Nathaniel maradt, mert senki nem akarta bevizezni a haját. Na, akkor ők is kaptak néhány vödör vizet, és egyszerre csúsztak Alexy az 1, Nathaniel pedig értelemszerűen a 2-es számú valamin. A hosszt felmérte a nő (Alexynél egy icipicit előrébb volt Nathaniel), aztán megint mindent bevizezett, és újból csúsztak, csak most Nathaniel az egyesen, Alexy pedig a kettesen. Aha. Nathaniel az elején elcsúszott, és valami kemény kőfélén végighúzta a lábát. Nem mély, de vérző seb keletkezett rajta. Alexyék csapata nyert, de engem nem érdekelt, egyből odamentem a fiúhoz.

- Jól vagy? – kérdeztem mellette térdelve. Eléggé aggódhattam, mert Nathaniel elmosolyodott.

- Ez csak egy kis karcolás. 

- Balfasz! – szólt be Castiel, én pedig segítettem felállni Nathanielnek (tudott volna jönni magától, meg minden, de hát nőuralom van – ha segíteni akarok, segítek), és előkerestem mindent a cuccaim közül, amivel lehet sebet fertőtleníteni. Agatha néni nem bízott benne, hogy megúszom baleset nélkül, szóval ezt szépen becsomagolta. Jól is jött, így Nathaniel sebe biztosan nem fertőződik el.

- A gerlepár… - hallottam meg magam mögött Viktor hangját. Gúnyt árasztott. Felguggoltam Nathaniel elől (nem félreérteni), és szembefordultam a magas fiúval. A szemébe néztem (jó magasra kellett nézni, és a naptól hunyorogtam is), hogy érezze, komolyan fogom mondani, amit mondok.

- Talán ő majd nem csal meg.

- Pff… sok boldogságot. – azzal elment. Nathaniel kérdőn nézett rám.

- Mi van? Nem akarok beszélni vele. – jelentettem ki.

- Nem arra gondoltam. Nem csallak meg…? – kérdezte.

- Azt… csak úgy mondtam. – legyintettem. Láttam, hogy a fiút ez bántja, szóval még hozzátettem néhány szót. – Tudod, hogy egy ilyen fesztiválon minden olyan furcsa és más. Otthon, majd megbeszéljük. Türelmetlen vagy? – mosolyodtam el, és megsimítottam a fiú arcát.

- Igen – játszotta a durcást, de a szája mosolyra húzódott. A nap további része egyébként borzasztóan unalmas volt, az igazgató 2 nap után előkerült, és konkrétan 6 órán keresztül nézetett velünk múzeumokat a városban.

Nyolc órára értünk vissza, és úgy leamortizálódott mindegyikünk agya, hogy egyből csendes pihenőt tartottunk. Azért aranyos volt, kaptunk fagyit. 

Meg a Louvre nem olyan, amit bárki is kihagyna, aki Párizsban jár.

És az Eiffel-tornyot sem.

De most komolyan… minden jelentéktelen kis múzeumot átnéztünk, de ezeken kívül semmi híreset… ez komoly?

Már este sem nagyon mozdultak ki az emberek. Vagyis… a mi csapatunkból. Míg mi az első nap rúgtunk be nagyon, mindenki más az utolsón. A zajt kihasználva Nathaniellel megint egymás ajkára tapadva adtuk át magunkat annak, aminek talán már csak ma este tudtuk. Később a tegnapi pozícióban bámultuk a csillagokat (és a részegeket. Nem tudom, melyikből volt több…).

Még azt is láttuk, hogy Castiel és Amber beszélgetnek. Megint visszagondoltam a két héttel ezelőtt történtekre:

„- Nem rossz lány, amióta veled van.

- Kedved lenne járni vele? – csillant fel a szemem.

- Hohó, ott még nem járunk! – vigyorgott. – Elegem van a megfektetésekből, már komoly kapcsolatra akarok lányt. Ha pedig komoly kapcsolat kell, ahhoz még ismerkedek vele.

- Castiel, ez szuper! Hidd el, jó lenne nektek Amberrel! – ugrándoztam, és már az esküvőt terveztem.

- Figyelj, hisztis libának ismertem meg, és tudom, hogy szerelmes belém évek óta. De mi van, ha ez csak rajongás? Nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam, és ezt nem tudja senki, csak… mindegy, ki. Ha nem szeretné az igazi énem, mi értelme lenne?

Nem akartam rákérdezni, ki az a mindegy, ki, de valamiben biztos voltam.

- Biztos, hogy Amber nem csak azért szeret, mert menő vagy! Hidd el nekem. Gyere el a fesztiválra, beszélessetek.

- Ez egy jó ötlet, rendben. – mosolyodott el a fiú. Nos, kedves olvasóim, ez Iris mellett egy másik ok, hogy a mi drága Castielünk ide tévedt. Sőt, ha...”

- Na, mit gondolsz? Hazamegyünk, és vége? – kérdezte Nathaniel, amivel megtörte a gondolataimat. Persze, amikor eszembe jut, hogy írhatnék erről novellát, valaki félbeszakít. De nem baj, térjünk vissza a fiúhoz. A hangja most egészen nyugodtnak tűnt.

- Nem. – válaszoltam. – Nem tudom elégszer mondani: ha otthon leszünk, és nyugodt lesz minden, majd megoldjuk.

Ó, ha tudtam volna, mennyire nem lesz nyugodt semmi…

37. Fejezet - Sajnálom

Mielőtt olvasni kezdenétek, szeretném megköszönni, hogy tegnap elértük a 10000-ret!*-*Imádlak titeket!♥ 

Jutalmul megérkeztem a 37. Fejezettel, amihez jó olvasást kívánok, ezen kívül kész a Last two, amit a linkre kattintva elolvashattok!:) Úgyis meghalsz

- Nem! Én nem csak arra akarom Nathanielt! Amber, állj már meg!

- Hogy tehetted ezt?! – a szőke lány fel-alá sétálgatott előttem. Bejöttünk az erdőbe, hogy ne halljon minket senki, de azt nem sejtettem, hogy ez azért szükséges, mert Amber ordítani fog.

- Sajnálom, nem akartam…

- Nem, mi?! Átvágtad te is, mint Melody!

- Nem! Én nem vagyok olyan, mint ő!

- Ó, dehogynem. És én még bíztam benned! Nathaniel beléd szeretett! Érted?

Ott helyben lefagytam. A lábaim felmondták a szolgálatot, és egy fába kapaszkodtam. Nem, az lehetetlen, hogy a legjobb barátom…

- Gyűlöllek. – sziszegte, és otthagyott egyedül. Feladtam a kapszkodást, a földre térdeltem, és csak bámultam előre.

Nathaniel szeret engem. Szerelmes belém.

Még nem tisztáztam magamban az érzéseket, de egyet biztosra tudtam: hogy nem akarom őt elveszíteni.

Percekig bámultam a fákat a földön ülve, míg a gondolatok cikáztak a fejemben. Hát ez lesz a vége? Megint egyedül maradok?

Nem.

Már biztos vagyok benne, hogy Amber és Nathaniel igaz barátok, és mondhattok rám akármit, de az biztos, hogy ennek tudatában kiállok mellettük és a végsőkig küzdeni fogok értük.

Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a rétre, ahol Nina egyből megtalált.

- Mindenki téged keres, két órája jött vissza Amber! – mesélte. – És köszi a tanácsot, ma együtt vacsorázunk Lysanderrel!

Azzal elszaladt. Halványan elmosolyodtam – legalább kettőnk közül ő boldog… 

- Hol voltál? – lépett elém Viktor. Gúnyosan elmosolyodtam.

- Miért, mert kanos vagy? Annyira hiányzom, mi? Hagyj békén – förmedtem rá, és bementem Nathaniel sátrába. Nem volt bent senki, szóval a takarómat magam köré tekerve – fülledt meleg volt, de nem érdekelt, - elsírtam magam. Csendesen zokogtam a sátorban, nem voltam képest feldolgozni, hogy Viktor már nem az enyém. Tudatosult bennem, hogy nem voltam szerelmes belé (talán soha), de ettől függetlenül szerettem. És a tudat, hogy innentől akárkié lehet, kicsit… zavaró. Szóval jól kisírtam magam. Visszagondoltam a közös pillanatainkra, azokra, amikor éppen egyetértettünk valamiben, vagy jól éreztük magunkat együtt… a csókjára, az érintéseire… a szenvedélyes estékre, hogy mennyire besültünk az étteremben, hogy hogy összevesztünk, mikor elhagytam a tőle kapott fülbevalót… minden eszembe jutott. 

- Hát itt vagy! Mi a baj? – mászott be mellém egyből Nathaniel, mikor meglátta a könnyes arcomat.

- Még nem dolgoztam fel semmit… - szipogtam. A fiú közel telepedett le hozzám, és a kezével óvatosan letörölte a könnyeimet. Lassan magához húzott, és a nyakába fúrtam a fejem, míg ő megnyugtatóan simogatta a hátamat. Hamarosan megnyugodtam, és a fiú szemébe néztem. Mézszínű szemei csillogtak, miközben az arcomat vizslatták. Tekintete mindenhol perzselt, mégis ellazultam tőle. Puha ajkai hívogattak, megint az ajkamon akartam érezni gyengéd csókját. Öntudatlanul is Nathaniel hajába túrtam. Nem tétovázott sokat, lassan megcsókolt, és az ölébe húzott. Lábaimat a dereka köré fontam, miközben lágy puszikat hintettem a szájára. Percekig folytattuk a csókot, aminek a levegőhiány vetett véget. A hasamban csapkodtak a pillangók, a szám égett a fiú perzselő ajkától. Puha keze az enyémet fogta, amíg a légzésünk visszaállt. Mikor már nem lihegtünk, és a kipirultságunk is elmúlt, úgy döntöttünk, kimegyünk a többiekhez. Nathaniel idekint mesélte el, hogy mindenki a réten rohangált, kivéve Ambert, aki még most is a sátrában durcázott. Peggy ki akarta kérdezni, hogy miért feldúlt, de a szőke lány nem adta be a derekát. A gyomrom nagyot kordult, és eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Egyből szereztem is egy gyros tálat, amit szép lassan fogyasztottam el. Ki kell élvezni az ízét…

Mikor végeztem az evéssel, elindultam megkeresni Ambert. Hamar a sátrához értem, és bekopogtam. Tudom, ezt nem szokták, de én megtettem.

- Ki vagy? – szólalt meg a szöszi meggyötört hangon.

- Én. – mondtam halkan. – Melissa.

- Menj el! – jött a határozott válasz.

- Amber, szeretnék beszélni veled…

- Takarodj már! – ordított, szóval jobbnak láttam elmenni. Leültem egy padhoz, és a füzetembe, amit magammal hoztam, írni kezdtem egy novellát egy összezavarodott lányról. Nem tudom, meddig művészkedtem a tollammal, de egyszer csak lehuppant mellém valaki.

- Kifaggathatlak? 

- Nem, Peggy. Menj el.

- Miért szakítottatok Viktorral? Miért haragszik rád Amber? Hol voltál két órán keresztül? Milyen Nathaniellel egy sátorban aludni? Hány könyvet hozott?

- Hagyj már! Viktor megcsalt, a többihez pedig semmi közöd – förmedtem rá.

- Ó, szóval titokban tartod a testvérpárról tudottakat! Ez rendkívül érdekes… - azzal elment. Éppen fellélegeztem, hogy végre nyugtom van, amikor egy nagy alak eltakarta előlem a napot.

- Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek! Ne haragudj már rám… a csaj kényszerített! – Viktor egyenesen letérdelt elém.

- Hát hogyne. Tudom, hogy te nem akartad. Na, jó, próbáljuk meg újra. – néztem a fiú szemébe, amik felcsillantak a válaszom hallatán.

- Komolyan?

- Nem, rohadj ki a fajtáddal együtt, te farok.

Emelt fővel elsétáltam (felbuktam egy lyukban), és kértem a büfében egy dobozos kólát, hogy azt iszogatva ne tűnjek olyan magányosnak. Alexy, mint egy mennyei angyal, megmentett a magánytól. Aranyosan közelebb sompolygott hozzám, és puhatolózva megszólalt.

- Hogy vagy?

- Furcsán. – mosolyodtam el. – És te?

Alexy, miután rájött, hogy nem fogom ordítva elküldenki, kicsit jobban feloldódott, és többet kezdet beszélni.

- Hát, jól, de hiányzik Armin. Mi mindig együtt vagyunk, kivéve a suliban. Legutoljára akkor nem látott két napig, mikor szemgyulladást kapott a sok PSP-től, és kórházban volt, engem meg elvittek a dagadt nagyinkhoz.

Halkan felnevettem, elképzeltem, ahogyan Alexyt elrángatják egy vénasszonyhoz, aki az arcát csipkedi és telenyomja kajával. 

- Egyébként Kentin hogy van? – kérdezte, de egyből elpirult. Furcsa mosolyra húztam a szám.

- Nem tudom, még nem beszéltem vele. Miért érdekel?

- Hát csak… úgy… - bámulta a lábfejét. Szép lassan elvigyorodtam.

- Talán…

- Igen, meleg vagyok – bukott ki belőle. Teljesen elképedtem.

- Én azt akartam kérdezni, hogy akarsz-e barátkozni vele, mert akkor szólok rólad néhány jó dolgot… de ez… ez…

- Igen? – kérdezte félve.

- Sokkal jobb! – átöleltem, ő pedig elég valószínű, hogy megijedt és elkönyvelt egy hülyének. Nem érdekelt, tovább folytattam a gondolatmenetem. Ha Alexy meleg, és zavarban Kentinről kérdez, akkor egyértelműen tetszik neki! Szóval nekem már csak össze kell boronálnom őket. És hogy miért? Mert tudom, hogy az érzés kölcsönös. Van egy fontos dolog, amit még nem osztottam meg veletek:

„- Mi a baj? – kérdeztem Kentintől. Azelőtt pár nappal beszélgettünk a szobájában, mielőtt eljöttem a ’fesztiválra’. – Miért néztél olyan furcsán Alexyre?

- Mi? Hogy?

- Ne tettesd már a hülyét… - sóhajtottam. – Úgy, mintha csalódtál volna benne.

- A katonaságon… ott voltak látogatóban. Akkor még inkább girnyó voltam, de már akkor is kontaklencsém volt. Alexy bejött a tesójával… sokat beszélgettünk… és megtetszettünk egymásnak. Ez hamar kiderült… csesztettek minket… összevesztünk és megharagudtunk egymásra. Ők leléptek, mikor Alexy bocsánatot kért, én elküldtem… Aztán kezdtem el durvábban edzeni, és ezért kerültem ilyen hamar haza.

- Akkor megérte. – bokszoltam vállba, hátha jobb kedvre deríthetem.

- Izmosabb lettem és helyesebb. Na és akkor? Összetörték a szívem…”

Kezdett hideg lenni, és be is sötétedett, majd hamarosan cseperegni kezdett az eső, és hamarosan már szakadt is. Elköszöntem Alexytől, és Nathaniel sátrához szaladtam. Segítettem neki a vízálló ’réteget’ feltenni a sátrorra, aztán vizesen és vacogva bújtunk be a jó meleg menedékünkbe.

Ahogy Nathaniel behúzta a cipzárt, rávetettem magam és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Néhány pillanatig komolyan bámultuk egymást, de annyira szükségünk volt a másikra, hogy nem sokkal később megint egymás szájára tapadtunk. Míg odakint egyre hidegebb, idebent egyre melegebb és melegebb lett. Egymásba gabalyodva ismételtük meg ugyanazt, amit tegnap. A vágy átjárta minden porcikánkat, a zuhogó eső pedig elnyomta nyögéseinket. Mert a vihar alatt újból boldoggá tettük egymást…

Este, amikor elállt az eső, kicipzároztuk a sátor ’ajtaját’. Nem voltak szúnyogok, se más bogár, biztosan elbújtak az eső elől, így mi összebújva, magunk köré egy plédet csavarva bámultuk a csillagokat.

- Mi lesz most velünk? – kérdezte Nathaniel, lehelete csiklandozott.

- Nem tudom – válaszoltam nagyot sóhajtva, majd határozottabban folytattam. – De abban biztos lehetsz, hogy nem hagylak el úgy, mint Melody. Bármi is lesz, mi együtt megoldjuk. Rendben? – fordultam hátra. Nathaniel halványan elmosolyodott.

- Rendben.

Majd gyengéd csókot lehelt a számra.

36. Fejezet - Hiba

Last tree: Úgyis meghalsz (Tessék ide is benézni!:p)

… amíg Nathaniel ki nem húzott.

- Mi nyertük meg a fordítós feladatot! Eljössz velem a nyereményünkért? 

Vonzott a whiskey, szóval elmentem Nathaniellel, és mindenki minket ünnepelt, amikor felbontottuk, és körbeadtuk. Hamarosan el is fogyott a nedű, de mivel Viktor nem volt itt, jó kedvem volt. Még vettünk a büféből rengeteg piát, de csak jól éreztem magam. Nem úgy, mint Nathaniel.

- Annyira szép vagy. – mondta mosolyogva a takarók között fekve.

Már visszajöttük a sátorba, mert sok volt a szúnyog. Meg amúgy is negyed egy volt. Nat elég durván berúgott, de hát nem is ivott hónapok óta, jó, hogy beütött neki.

- Nem vagyok. – válaszoltam.

- De. Annyira karakteres az arcod. A bőröd selymes és hibátlan, és olyan szép a színe a szemednek…

- Csak az alkohol beszél belőled. – mondtam.

- Nem! Most, hogy így végignézek rajtad, igenis, határozottan gyönyörű vagy.

- Nathaniel, kérlek, fejezd ezt be. Most szakítottam – fájt erre gondolni, - és most a padlón van az önbizalmam. Csak dühít, ha ezt mondod.

- Hát, rendben. Melegem van. – mondta, azzal levette a fehér trikóját, és úgy feküdt vissza a takarója alá, hogy csak egy alsóban volt. Még mindig ugyanilyen részeg, átható tekintettel figyelt, amitől kényelmetlenül éreztem magamat. 

A számba haraptam, mikor akaratlanul is végignéztem az izmain. Tökéletes teste volt, és nem volt rajta semmi felesleg, amiből Viktoron viszont volt egy kevés. A hátáról eltűntek a foltok, és örültem, hogy ez azért van, mert én lebeszéltem róla az apját.

- Annyira gyönyörű vagy – suttogta érzékien, engem pedig kirázott a hideg. Viktor sosem dicsért meg, maximum akkor, amikor kanos volt. A táskámból elővettem egy másfél literes vizet, és Nathanielnek nyújtottam. Jó nagyokat kortyolt belőle, és már láttam, hogy kezdenek tiszulni benne a dolgok. Hamar elaludt, de én nem akartam, hogy holnap fájjon a feje, ezért egy órával később felkeltettem. Addig nem tudtam aludni, csak gondolkodtam. Egyébként is, aludtam kicsit délután. Megint megitattam a fiút, aki már egész józannak tűnt.

- Csodaszép az arcod. – mondta Nathaniel, és a hüvelykujjával gyengéden végigsimította az arcomat. Libabőrös lettem az érintésétől. Úgy látom, még mindig részeg. Akkor… miért ilyen elszánt a tekintete?

- Melissa, a legjobb barátom vagy.  – kezdte félhangosan, közben pedig felült. – Sosem hagynám, hogy valaki bántson téged, ez pedig sajnos most mégis megtörtént. Szeretnélek megvigasztalni, de még azt sem hiszed el, hogy szép vagy… szeretlek, és csak jót akarok neked!

Hangja a szívemig hatolt, egyszerűen annyira jól esett ezt hallani…

- Én is szeretlek. – szorítottam meg a kezét, és rámosolyogtam. Nathaniel a kezemnél fogva magához húzott, és megcsókolt. A szemeim tágra nyíltak, és nem csókoltam vissza, sőt, még el is akartam tolni magamtól a fiút, de ő szorosan tartott, és az ölébe is húzott.

- Nathaniel, engedj el… - suttogtam rekedten, amikor a számról áttért a nyakamra. Nem bírtam tovább, amikor a puha ajkaival forró csókokkal borította be a fülem mögötti részt. Halkan felsóhajtottam, és feladtam Nathaniel eltolását magamtól. A fiú elhúzódott a nyakamtól, hogy aztán szembekerüljön velem, és a szemembe nézhessen. Lassan közelített ajkával az enyémhez, hátha meggondolom magam. Mikor puha szája az enyémhez ért, villámcsapásszerűen áradt szét a vágy a testemben. Gyengéd, de szenvedélyes csókolózásba kezdtünk, közben kezemmel Nathaniel selymes hajába túrtam, úgy húztam közelebb magamhoz. Az ülésből hamar lefeküdtünk, a fiú tartotta magát felettem, miközben csókolt. Gyengéden vette le rólam a nadrágot, és a pólót is. Remegtem a vágytól, és előre örültem, hogy nekem nem kell leszedni semmit Nathanielről. Fehérneműben folytattuk tovább a csókcsatát, forró teste égette az enyémet, amikor hozzápréselődött. Teljesen elvesztettem a fejemet, nem voltam képes gondolkozni, és egyre csak közelebb és közelebb húztam magamhoz a szőke fiút.

Hamarosan komolyabban is áttértünk arra a dologra, körmeimmel a Nathaniel hátát szántottam végig, míg ő a nyakamat szívta. Halk nyögések töltötték be a sátrat, amíg eggyéváltunk a fiúval.

Néhány perc múlva meztelenül, pihegve bújtunk egymáshoz. Esküszöm, hogy soha nem volt még ilyen jó senkivel. Nathaniel biztos sokat gyakorolt már ilyet…

- Ez volt nekem az első. – szólalt meg egy rövid csend után. Felé fordultam.

- Nem mondod komolyan…

- De igen, és… - nagyot sóhajtott. – Most biztos elrontottam az estédet, meg mindent… tönkre fog menni a barátságunk…

- Shh… - hallgattattam el a fiút, és egy puszit nyomtam a szájára. – Nekem nagyon jó volt. Holnap pedig… majd mindent elintézünk. Együtt.

- Még utoljára megcsókolhatlak? – kérdezte a fiú, mire bólintottam. Erős karja védelmezőn ölelt körül, amikor egy utolsó, forró csókban forrtunk össze.

Másnap reggel bántotta a szemem a faágak közül, a sátorba beszűrődő fény. Még mindig csak egy bugyi és egy kis top volt rajtam, szóval gyorsan felöltöztem, és kiosontam kávéért. Olyan hét óra lehetett, de már páran felkeltek. Csalódottan állapítottam meg, hogy még nincs büfé, szóval visszabújtam Nathaniel mellé, és megint elaludtam.

Legközelebb arra keltem, hogy a hajam a fejemre tapad az izzadtságtól, és Nathaniel már nincs idebent. Mint egy menekült, úgy léptem ki a friss levegőre, ahol találkoztam a szőke fiúval.

- Ezt… neked hoztam – nyújtotta felém a kávét zavarban.

- Köszönöm. Hány óra?

- Tíz.

- Nem fáj a fejed?

- Kicsit.

Ennyit beszéltünk Nathaniellel. Ennyit beszéltem a fiúval, aki a legjobb barátom. Akivel órákig képesek lettünk volna szekálni egymást. És akivel tegnap egy csodálatos éjszakát töltöttem…

- Jaj, gyere ide. Úgy elkenődtél – nyújtotta felém a karját Nathaniel. Odabújtam hozzá, kezemet szorosan köré fontam, a fejemet a mellkasába fúrtam, ő pedig az én fejemen pihentette sajátját.

Mint valami idilli, romantikus jelenet.

- Hahó! - hallottam meg Amber hangját. - Jöttem vigasztalni… - aztán meglátott minket, és a szájába harapott. – vagyis… azt hiszem, valaki már megtette helyettem.

35. Fejezet - Kataszrófanap

- Malacka. – vigyorgott rám Viktor.

- Nem is – válaszoltam eldeformálódott hangon. Egy repülőn ültünk, és éppen a fejemet nyomtam neki az ablaknak. Az igazgatónő azt mondta, hogy nem szállodában leszünk, hanem valami francia-fesztivál szerűségen, ahova mindenhonnan jönnek jó franciatudással rendelkező diákok, viszont nem kötelező feladatokat meg ilyesmiket csinálni, csak a lényeg, hogy franciául beszéljünk, mivel ott a büfés, meg általában mindenki franciául beszél. Nem baj, legalább megértjük egymást. Dakota a reptérig kísérte Charlottot, meg van őrülve, hogy a lány elmegy 3 napra. Mivel a hirdetést feltette rólam, Boris nem fizette neki a ’nyaralást’. Viszont volt, akinek fizették: például Castiel, aki most undorodik Iristől, és egyre messzebb akar kerülni tőle, Rosalia, aki csak azért jön, mert Leigh nagyon jól tud franciául, és a butikot otthagyva erre a 3 napra büfés lesz, Alexy (de csak ő, Armin semmiért nem menne ki a sötét szobából), Peggy, hogy semmiről ne maradjon le (otthon azért befűzte Carlát, hogy mindent gyűjtsön neki – szerintem a pletykás kis izé biztos mindent összegyűjt…), Lysander, és Viktor, aki most mellettem ült, és  nem győzte azt mondani, hogy ’malacka’.

- Abbahagynád végre? – fordultam felé. – Elrontod az örömöm.

- Na, kösz. A barátod rontja el az örömöd… - morgott, mire halkan kuncogni kezdtem. A repülő hamarosan leszállt, nekem meg bedugult a fülem. Nyeltem, mint a hülye, de csak a sokadik próbálkozásra sikerült kidugítanom. Rosával és Peggyvel ellentétben, akiknek még fél óra múlva is fájt kicsit. Fél óra séta után elérkeztünk egy erdőbe, ahonnan egy ösvény vezetett be egy rétre. Nem ez volt a legfurább, hanem hogy az erdő le volt fedve valamivel, ami kupolaént állt felette, szóval… kint január volt, odabent meg július. Olyan… üvegházhatás-féle technikával működhetett. Hogy létezhet ilyen… A lábam már majd’ leszakadt, Viktor nem akarta hozni a cuccom, szóval mikor a sátrat állítottuk fel, már hisztiztem. Általában mindenki külön sátorban aludt, kivéve Rosa és Leigh, meg mi Viktorral. Amber még nem jött el, valami intéznivalója van a suliban, a Lis ügyek, meg ilyenek, de holnapra már neki is meg kell érkezni. Mikor bepakoltunk a sátorba, még jobban szétnéztem. Elég sok ember volt a tölgyfákkal körülvett, puha füvű réten, és félkör alakban voltak büfék, meg bódék. Csoportokban feladatokat lehetett csinálni, és úgy döntöttünk, evés után mi is fogunk. Ahhoz a büféhez vettük az irányt, ahol Leigh volt. Feltűnően sok lány kért ott kaját, de Rosalia ezt természetesen nem tűrte. A lányokat megelőzve a pulthoz ment, és gyors csókot lehelt Leigh szájára. A többi lány grimaszolt, amikor Rosa rájuk kacsintott és visszatért hozzánk, mikor már a sor végén álltunk. Legalább negyed órát álltunk a sorban, és ugyanennyi volt kikérni mindenkinek a kaját. Addig tovább bámészkodtam. A hely tele volt sátrakkal, de az okosok a fák árnyékába tették a sátrukat, például Nathaniel. Mi Viktorral szépen kipakoltunk középre. Ügyesek vagyunk… A lányok legnagyobb része rövidnadrágban volt, bikinifelsőben, ami nem is hülyeség, tekintve hogy a nap sütött, és az idő is nagyon jó volt. A nap körül néhány bárányfelhő lebegett, az ég pedig nagyon szép kék volt. Szerintem nem lesz vihar, amíg itt leszünk. 

Hamarosan mi kerültünk a pulthoz, és legalább tíz percig válogattunk, már Leigh is a fejét fogta. Nemsokára viszont meglett a rántott sajtom sült krumplival, egy nutellás palacsinta és egy őszibarackos cappy, szóval úgy döntöttem, nekem nincs semmi gondom. Szép nyugiba leültünk, és élénk beszélgetések közben elfogyasztottuk az ebédünket.

- Te, Peggy, mióta szeretsz újságíróskodni? – tudakolta Alexy, miközben egy jó nagy cigánypecsenyét nyomott a szájába.

- Öt éves korom óta készítek riportokat – húzta ki magát a lány.

- Ezt még én sem tudtam! – fordult Rosa Peggy felé. – Ez tényleg tiszteletreméltó, hogy kiállsz az mellett, amit szeretsz!

- Csak néha átesel a ló másik oldalára. – szólt bele a beszélgetésbe Charlotte. Egyébként amióta már nem Amberékkel van, hanem Dakotával, kezd kicsit nyíltabb lenni, és nem olyan nagyképű. Persze attól még mindig egy flegma, távolságtartó lány, csak már nem annyira. 

- Kíváncsi vagyok.- védte magát Peggy.

- Néha túlságosan is. – szállt be Lysander a beszélgetésbe, aki utálja, ha valaki kérdezősködik, és túlságosan kíváncsi. Még beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, sőt, egész jó csapatnak tűntünk, amíg meg nem hallottunk egy hangot.

- Lys drága!

Mindenki nagyot sóhajtott, én és Alexy pedig értetlenkedve kérdezgettünk mindenkit, de nem kaptunk választ. Utálom, amikor senki nem mondja el, mi van, én mindenről tudni akarok! Mindenről!

Hamarosan a csicsergő hanghoz egy viktoriánus ruhát viselő, szőke és rózsaszín hajú, kék szemű lány társult. Annyira vékony volt, hogy már fájt ránézni, de Lysander ilyen ’undorral’ a lány arcát bámulta. Nagyot sóhajtott, miközben kipréselte magából a lány nevét.

- Nina…

- Annyira jó, hogy itt vagy, annyira szeretlek és hiányoztál! – amíg a lány elkezdte ölelgetni Lyst, Rosa mesélni kezdett nekem és Alexynek.

- Nina egyszer látta Lysandert egy koncerten, és azóta meg van őrülve érte. De annyira tapadós, hogy még engem is lefáraszt… Lys egyébként jól tűri.

- Ja, látom… - mondtam, miközben azt néztem, ahogy az ezüsthajú fiú azt magyarázza Ninának, hogy nem szeretné, ha az ölébe ülne. Hamar otthagytuk őket, és mivel Viktor a sátorban akart valamit lerendezni, mi elmentünk Nathaniellel egy tudáspróbát csinálni. Már állt ott egy csoport, és a feladat az volt, hogy egy francia szöveget kellett a saját nyelvünkre fordítanunk, a saját nyelvünkről egyet pedig franciára. Mivel én gyorsabban beszélek, általában én mondtam, de Nathaniel kisegített azokkal a szavakkal, amik nem jutottak eszembe. Nem akarok dicsekedni, de nekünk lett a legjobb az időnk, és azt mondták, hogyha ezt nem dönti meg az esti lezárásig senki, nyerünk egy 7,5 decis Jack Danielst. Hm, csábító. Diadalittasan mentünk vissza a sátrainkhoz, ahol én is fürdőruhát vettem fel. A többiek nekiálltak labdázni, de mi csak egymás mellett ültünk Viktorral pár percig, és élveztük egymás társaságát.

De nekem játszani támadt kedvem, szóval otthagytam Viktort, és a többiekhez mentem, hogy labdázzak velük.
Ha tudtam sőt, ha csak egy kicsit is sejtettem volna, hogy mi lesz ma, sosem jövök el ide…

~ Viktor szemszöge ~

Kis ideig bámultam a labdázó csapatot és Melissa feszes fenekét, de egy padon ülő lány elterelte a figyelmemet. Atyaég, milyen jól állt neki az a szinte semmit sem takaró fehér fürdőruha… A napbarnított (vagy szolis, nem érdekel), hibátlan bőre arra csábított, hogy végigsimítsak rajta. Fekete haja volt, csillogó, barna szeme és gyönyörű mosolya. És az alakja… nem tagadom Melissa is jól néz ki, de ez a nő… látszott rajta, hogy edzeni szokott, engem pedig nagyon érdekelt, hogy rajtam hogy edzene. Egyedül volt, szóval odamentem hozzá.
- Szabad ez a hely? – kérdeztem, és igyekeztem csábító hangot kiadni. A lány rám mosolygott és bólintott.
- Viktor vagyok – mosolyogtam rá. A beszélgetés egyébként franciául folyt, mivel, mint később kiderült, a lány spanyol.
- Lucia – mosolygott ő is. Jaj, Lucia, ma bizony nagyon boldoggá teszlek…
- Nagyon szép vagy. – bókoltam, mire kissé zavarban megköszönte. Melissa felé mutatott, azt mondta, sokat látott minket együtt.
- Ó, Mel a tizenhat éves húgom. Ne aggódj, nincsen barátnőm – csúszott ki a számon a hazugság, de jelenleg semmi nem érdekelt. Azt kamuztam, hogy húsz vagyok, mivel ő tizenkilenc volt, és hamarosan rávettem arra, hogy elvezessen a sátrához…

~ Melissa szemszöge ~

Éppen játszottunk, amikor megláttam, hogy Viktort kézen fogva vezeti egy lány. A szívem fájón óriásit dobbant, és önkétlenül is követtem őket. Láttam, ahogy egymás szájára tapadva bebújtak a lány sátrába. Reménykedtem, hogy Viktor még meggondolja magát… de nem tette. Halkan leültem a sátor mellé, és csak hallgattam. Hallgattam a lány sóhajait, Viktor mély nyögéseit, és hogy hogyan dicséri a lányt. Még csak nem is sírtam. Nem tudtam feldolgozni ezt – annyira valószerűtlen volt. Viktor fél méterre van tőlem, és éppen megcsal.
Én pedig hagyom neki.
- El fogok menni… - hallottam bentről, szóval felálltam a sátor mellől, és vártam, hogy kijöjjenek.
Az aktus után még körülbelül tíz percig bent voltak, aztán kiléptek a szabad levegőre. Viktor ledermedt, amikor meglátott engem. Tudta, hogy tudom. Amint a lány kijött, elmosolyodtam, és franciául beszélni kezdtem vele.
- Szia, Viktor nővére vagyok. Az öcsémet kerestem, mert vettem neki enni.
- A nővére? De… azt mondta, a húga vagy…  - értetlenkedett a lány. El(mű)nevettem magam.
- Ó, nem, ő a 16 éves kisöcsém. Többnek néz ki, igaz? Így szokott kamuzni, hogy a hozzád hasonló lányokkal ágyba bújjon. Vagy sátorba, neki mindegy… sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod.
- Utolsó paraszt! – a lány felpofozta Viktort, és lelépett. Ő bocsánatkérő fejjel nézett engem, nekem pedig eddig volt erőm játszani a szerepem. Elsírtam magam.
- Itt? Most komolyan? Én azt hittem, boldog párkapcsolatban élünk… miért nem szóltál, hogy akarod? Miért kellett neked más? Tudod, mit? Nem is érdekel. Viktor, te szemét féreg, eljátszottad az utolsó esélyedet. Nem kívánok neked rosszat, tényleg. De azért dögölj meg.
- Melissa…
- FOGD BE! GYŰLÖLLEK!
Zokogva elszaladtam, és hajigálni kezdtem kifelé a cuccaimat Viktor sátrából. Nathaniel hamar odaszaladt hozzám, és átölelt.
- Mi a baj? Nem akadsz ígyki akármitől…
Míg a hátamat simogatta, elmondtam neki, hogy Viktor most csalt meg.
- Hozzád költözhetek? – kérdeztem könnyes szemekkel.
- Hát persze. – mosolyodott el, és segített átpakolni a cuccom a saját sátrába. Igyekeztem pozitívan gondolkodni – itt legalább nincs fülledt meleg. Egy órán keresztül bőgtem, míg mindent átbeszéltem Amberrel telefonon. Mikor elég erősnek éreztem magam, megtöröltem az arcom, és kiléptem a többiekhez. Mindenki aggódó tekintettel vizslatott, de csak legyintettem.
- Nincs semmi baj.
Valamilyen ötlettől vezérelve elrángattam Lysandertől a rajta csimpaszkodó Ninát.
- Ezt miért csináltad? - csapkodott a lány, mire megfogtam a két vállánál fogva.
- Szereted őt? – kérdeztem, mire ő megszeppenten bólintott.
- Akkor megérted, hogy ő nem szereti a sipítozó, hiperaktív, ragadós lányokat. Vegyél kicsit vissza, próbálj beszélgetni vele, keressetek közös témát, kérj bocsánatot a csimpaszkodásért. Hidd el, ezzel többre mész, mint azzal, amit most csinálsz. Én csak jót akarok neked. Rendben?
- Köszönöm!- ölelt át a lány, aztán már normálisabban tért vissza Lysanderhez. Én pedig visszamentem a sátorba pihenni, amíg…