43. Fejezet - Elköltözöm

~ Melissa szemszöge ~

Utálom a fehér színt.
Mikor lassan kinyitottam a kórházban a szemem, csipogást hallottam, és az a rohadt infúzió szúrta a kezem. Mikor teljesen magamhoz tértem, ki akartam cibálni.
- Ne csináld. – szólt egy ismerős hang. Odafordítottam a fejem (nagyon lassan, mert zúgott), és megláttam Kentint.
- Vége a sulinak? – csak ennyit tudtam kinyögni.
- És minden másnak is. – mosolygott, én pedig megijedtem.
- Micsoda? Meghaltam, és a mennyben kórházban vagyok? Vagy ez nem is a menny?! Pedig én nem voltam olyan rossz lány!
- Idióta! – nevetett fel Kentin. – Úgy értem, nagyon is kezd tisztázódni a Deborah-Melody dolog, ami miatt napok óta sírsz nekem.
- Miért?
- Ezt majd Dakota vagy Nathaniel elmeséli.
- Egyikkel sem akarok beszélni… - nyöszörögtem gyengén. – Amúgy meg… hogy kerültem ide?
- Úgy, te bolond, hogy nem ettél meg ittál szinte semmit! Hogy képzeled ezt? Na, gyere… - azzal a kezembe nyomott egy műanyag dobozt. Amikor kinyitottam, krumplipürét láttam meg, beledarabolt rántott hússal. Mindet megettem, azaz úgy kebeleztem be, mint valami tank, aztán jóízűen (és ’nőiesen’) büfögtem egyet. Kentin kinevetett, aztán felállt.
- Na, de mennem kell, Nathaniel kint vár téged.
- Várj! – szóltam utána.
- Igen?
- Anyáék egy hetet késnek, Agatha nénivel pedig összevesztem, addig… költözhetek hozzátok?
- Ha ilyen angyalian nézel, akkor igen – vigyorgott rám Kentin, és kilépett az ajtón. Hamarosan Nathaniel vette át a meleg barátom helyét. Csendben leült mellém, és zavartan fészkelődött, míg elkezdett beszélni.
- Szia.
- Nem mondanál valami mást?! – üvöltöttem, mint egy hülye. Most már elég erős voltam ahhoz, hogy visítsak.
- Sajnálom… - habogta.
- Kit érdekel?! – azért lenyugodtam. Eszemben sem állt Őt elüldözni. – Miért jöttél?
- Kiderült, hogy Deborah kavart be mindenkinek, és ezt Melody is bevallotta….

~ Peggy szemszöge ~

- Hoztam egy kis meglepetést! Dakota és Melissa viszonyáról! – vigyorgott rám Deborah, és megmutatta a két részletet a felvételből.
- Deb. Én megkaptam az egész felvételt… azt mondtad, szaftos sztorikat kreálsz nekem. De így?! Mindenkinek bekavartál! Köszönöm, de nem kell a többi sztorid. Sőt, te sem.

~ Melissa szemszöge ~

- … szóval most Deborah és Melody kavarásával van tele az egész újság. De leginkább Deborahéval.
- És veled mi van? – kérdeztem.
- Csalódtam Melodyban. Tényleg neked volt igazad…
- Na, látod! És egyszerűen képtelen voltál felfogni! Tudod, hogy eshet ez valakinek, aki szeret téged?! Csalódást okoztál! Pedig megígérted… megígérted, hogy meg fogjuk oldani! – kiabáltam, és elkezdtem zokogni. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam…
Nathaniel lehajtotta a fejét, és megszorította a kezemet.
- Sajnálom… - de mást nem mondott. Megráztam a fejem.
- Hagyjuk.
Nathaniel hamarosan elment, és Melody jött be a helyére. A szám megrándult, de más nem jelezte a dühömet.
- Szia… - mondta halkan.
- Szia. – hangom hidegséget tükrözött.
- Azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom. Tudom, hogy nem vagy köteles megbocsátani, és nem ment fel az, hogy Deborah kényszerített. Ha vigasztal, mindenki rajtam nevet…
- Nem vigasztal.
- Meg fogsz nekem bocsátani? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Mit bocsátanék meg? Hogy Nathaniel téged válaszott? Mit kell azon… - de félbeszakított.
- Bekavartam nektek. Egyébként is, szinte csak rólad beszélt. Nehogy az hidd, hogy nem szeret téged… csak hülye, és féltékennyé akart tenni. Aztán meg… semmi – rázta meg a fejét.
- Mi az a semmi? – érdeklődtem.
- Ezt nem nekem kell elmondanom. De akkor nem haragszol?
- Kicsit…
- Sosem fogsz megbocsátani?
- Jaj, honnan tudjam? – csattantam fel.
- H…hoztam neked csokit… - azzal felém nyújtott egy milkát.
- Mindent megbocsájtottam.
Hamarosan Melody helyét is újból más vette át… pontosabban Dakota.
- Bocsi. – mondta meghunyászkodva. – Charlotte is kidobott. Boris pedig szobafogságra ítélt. Nyugodt vagy?
- HOGY LENNÉK NYUGODT, AMIKOR DEBORAH MIATT KICSESZTÉL VELEM ÉS TÖNKRE AKARTÁL TENNI?!
- Sajnálom…
- Nézd a rohadt karom! – mutattam felé, amin, bár nem nagyon, de lila foltok látszódtak.
- Hoztam csokit…
- Nem kell a k*rva csokid!
- Jaj, ne már. Meddig fogsz még haragudni? – biggyesztette le aranyosan a száját, amit teljesen figyelmen kívül hagytam.
- Ameddig akarok. Lehet, hogy örökre! – Dake úgy megijedt, mintha csak azt mondtam volna, hogy este befestem a haját feketére és két oldalt lenyírom, közben pedig leborotválom a fél szemöldökét is kisminkelem. Alkoholos filccel, és vízhatlan sminkekkel.
- Elmehetsz – válaszoltam pökhendi módon. – A fiú felállt, de az ajtónál még visszafordult.
- Mikor aludtál, Borisék itt voltak. Tettek be neked kaját a fiókba.
Így kerültem ki a kórházból tele hassal, miután elvégeztek rajtam egy rakat vizsgálatot. Hazasétáltam (mivel nagykorú vagyok, nem kellett felhívom Agatha néniéket), aztán előkerestem a bőröndjeimet és elkezdtem befelé pakolni a ruháimat. Amikor a szennyest és a szárítót is kiválogattam, és félig készen voltam a szobámmal, halk kopogást hallottam az ajtón.
- Gyere – szóltam, és folytattam a pakolást. Lassan Agatha néni belépett az ajtón, és figyelte a ténykedésemet.
- Nem kell elmenned. Sajnálom, hogy így viselkedtem…
Felálltam, és szembefordultam keresztanyuval. Elmosolyodtam.
- Nincsen semmi baj. Tudom, hogy Dakotával úgysem fogok soha kijönni. Itt maradok a városban, majd találkozunk, meg minden…
- Nem tarthatlak vissza, ugye? - szomorkás mosolyra húzta a száját, mire odaléptem hozzá, és átöleltem.
- Nem.
Pár óra múlva már Tináéknál voltam, és együtt néztem vele és Kentinnel régi videókat a nosztalgiázás kedvéért, kezünkben egy-egy forró csokival.

42. Fejezet - Kit hívsz meg a bálra?

Sziasztok!
Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, de nagyon összejött minden, szóval rendbe kellett magamban tennem a dolgokat, meg vizsgám is volt, de mindegy, most újult erővel itt vagyok, és remélem, meg lesztek elégedve ezzel a fejezettel is.:)
Jó olvasást !:)

~ Melissa szemszöge ~

Úgy keltem fel a hat óra ébresztőre, mint valami nyúzott… zokni. Négykézláb másztam el abba a fürdőszobába, amit közösen használunk Dakotával. Fúj… Telelocsoltam az arcomat hideg vízzel, amitől a január végére való tekintettel összerezzentem. Nagyon hideg volt, szóval visszaosontam a szobámba, és magamra kaptam a fehér mamuszomat és a köntösömet. A telefonom újabb ébresztőbe kezdett, szóval gyorsan odafordítottam a fejem, ami a szemeimnek borzasztóan fájt. Megdörzsöltem hát őket, és szép, lassú mozdulatokkal nyomtam ki az ébresztőt. Lassan visszacsoszogtam a fürdőszobába, és miután kifésültem a méteres hosszúságú hajamat, felkötöttem, mert elfelejtettem tegnap megmosni, és így túlságosan a fejemre tapadt. Felvettem valami ruhát, amiben nem fogok megfagyni, és filozofikus gondolatokkal pakoltam be a táskámba. Amber írt egy SMS-t még este, hogy próbált rólam beszélni Nathaniellel, de azt mondta, nem ér rá, mert sok a dolga. Még akkor sem szólt semmit, amikor Amber konkrétan nekiszorította a falnak, ebből pedig arra következtettem, hogy igazán nem számítok neki semmit. A torkom szorítani kezdett, a szemembe pedig könnyek szöktek, amikor visszagondoltam azokra az estékre, amiket együtt töltöttünk Párizsban. Bár sosem szerettem volna belé…

A felfedezés, mint villám hasított a fejembe – eddig úgy gondoltam, hogy csak tetszik, és az együtt töltött idő miatt olyan furcsa közöttünk minden… De most, hogy úgy érzem, elveszíthetem, rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé.

Még letörtebben, de kicsit biztosabban magamban léptem ki a szobából, ahol egy vadbaromba ütköztem.

- Hé, cica, úgy hallottam, már nincsen pasid. Szerintem Charlotte sem bánná, ha…

- Takarodj innen! – rivalltam rá, és ellöktem magamtól Dakotát. Ő persze ezt nem hagyta annyiban, durván a fenekembe markolt, és visszahúzott magához. Nos, én azzal a lendülettel felképeltem, kitéptem magam a szorításából, és elindulta lefelé. Dake, mint valami idióta, visszarángatott ugyanoda, ahonnan elindultunk, és a falnak nyomva elkezdett csókolgatni. Valahogy sikerült a gyenge pontjába rúgnom, amikoris összegörnyedt.

- Hagyj békén! – kiabáltam, mire kinyílt a szomszédos ajtó, és Agatha néni kilépett rajta Borisszal.

- Hát itt meg mi folyik? Mit csináltál Dakotával? – kérdezte keresztanya szemrehányón.

- Molesztált! Elkezdett fogdosni, meg csókolgatni… - mentegetőztem.

- Nem igaz – nyöszörgött a földről Dakota. – Csak még mindig haragszik rám…

- Ez hazugság! – kérleltem Agatha nénit, hogy higgyen nekem. Sikertelenül.

- Nem, Melissa! Mit képzelsz te? Itt vendégeskedsz, és ezt a hála?! – közben Dake felállt, és úgy vigyorgott rám, hogy csak én lássam. A mocsok… - Tudod, mit?! Ha nem vagy képes együtt lakni velünk, elmehetsz!

- El is megyek! Nem tudom, hogy ebben a tetves városban hol fogok ellakni, de tudod mit? Szarok rá! Nem hiszem el, hogy nem tudsz hinni nekem! Legyél boldog…

Kiléptem az ajtón, és a kezemen levő piros foltokat bámultam, amiket Dakota rángatása okozott. Ahol csak piros volt a karom, ott égett a bőröm.

A könnyeimmel küszködve rohantam az iskolába, reménykedtem, hogy ott végre megnyugodhatok. Ha máshogy nem, akkor a DÖK-teremben végzett munkával. Ahogy viszont beléptem oda…

Melody az asztalon ült, a lába között Nathaniel állt. Arcuk pár centire volt egymástól, nagyon meghitt pillanat volt. Annyira figyelték egymást, hogy azt sem vették észre, ahogyan benyitok. 

Egy világ tört össze bennem. Hát ilyen érzés az, ha veszítesz. Ilyen, amikor minden ellened fordul, és te nem tudsz ellene tenni semmit. Mert ki vagy te? Senki. Ki vagy te Neki? Senki. Becsaptam magam mögött az ajtót, és nem tudtam, hová menjek. A lelki fájdalomtól, amit éreztem, szédülni kezdtem és tántorogva sétáltam az udvar ajtajáig, amikoris Nathaniel kilépett a DÖK-teremből. 

- Melissa? Kértelek, hogy ne gyere pár napig.

- Csak… én csak… segíteni akartam egy kis papírmunkában. Meg… a farsangi bál, amire a lányok hívják a fiúkat…

- Most Melody segít helyetted. Aludhatsz addig… és a helyedre is ő ülne kicsit… addig… ülhetsz Dakotával. És… Melody már meghívott.

„Ülhetsz Dakotával… Melody segít helyetted… Ne gyere pár napig…”

Megfordult körülöttem a világ. Üljek Dakota mellé, aki tönkretette az életemet… Melody segít helyettem, aki tönkretette az életemet… Ne menjek pár napig, így tönkremegy az életem…

Erős ütést éreztem a térdemnél, ahogyan összecsuklottam, aztán elsötétült körülöttem minden. Utoljára még Nathaniel homályos alakját láttam, ahogy elindul felém…

~ írói szemszög ~

- Nem voltál túlságosan szigorú vele? – kérdezte Boris a menyasszonyától. Dakota nemrég indult el az iskolába, de a pár otthon maradt, hogy átbeszéljék a reggeli incidenst.

- De hát láttad, hogy Dakota a földön volt, Melissa pedig állt… - Agatha a saját igazát akarta védeni, de már ő sem volt biztos magában.

- Azért Dake sem egy jó fiú. Múltkor is elbánt Melissával. Lehet, hogy az unokaöcsém, de én nem hiszem, hogy a reggeli verekedést is Melissa okozta volna. Szerintem amióta itt vagytok, kissé megváltoztál vele szemben. Azért neki is szüksége van támaszra…

- Igazad van. Jaj, mennyire bolond vagyok! – a nő a kezébe temette arcát, amikor megcsörrent a telefonja. Felvette.

- Igen? Ó, szia Nathaniel! Micsoda? Melissa? A kórházba? Azonnal indulunk! Köszönöm!

- Mi történt? – kérdezte Boris aggódón.

- Melissa elájult az iskolában, és most kórházban van. Azt hiszem, ma szabadnapot veszek ki…

- Én csak egy felet.

Autóba pattantak, és együtt indultak a Sweet Hospital kórházba.

~ Dakota szemszöge ~

- Kivágtad a videót? – kérdezte Deborah ördögi vigyorral.

- Igen. Van olyan rész, hogy megcsókolom, meg olyan, hogy megmarkolom a seggét. –válaszoltam én is vigyorral, miközben átküldtem az adatokat Deborah telefonjára. – Na, de kérem a jussom!

- Jaj, komolyan azt hitted, hogy lefekszem veled? – Deb nevetni kezdett. – Jó tested van, egy menetre jó is lennél… ha berúgnék! De józan vagyok… Szóval köszcsi-puszcsi!

Vidáman eltipegett, rajtam pedig eluralkodott a düh. Kislány, tudd, hogy velem soha többé nem játszhatsz…

41. Fejezet - Romba dőlt minden

~ Melissa szemszöge ~

- Micsoda?! – kínomban elnevettem magam. – Ezt te komolyan elhiszed? És mégis mikor beszéltem volna Kentinnel?
- Mondjuk első szünetben… - Nathaniel bizonytalan volt.
- Akkor Castiel fejével akartam beszélni! Őt is elbódították, mint téged! – vágtam a fejéhez.
- Persze, mert szerinted és a húgom szerint ők kamuznak! Szerintük pedig ti! Most mondd meg, kinek higgyek?!
Sértve éreztem magam. Most komolyan nem hisz nekem?!
- Nekünk higgy! Ő már egyszer itt hagyott!
- Neked meg egészen eddig nem számítottam semmit! – ordított az arcomba Nathaniel. Összerezzentem, és felálltam.
- Tényleg így gondolod? – a hangom csendes volt, pont ezért számított ez a pillanat olyan fontosnak. – Akkor nincs miről beszélnünk.
A kilincsen volt a kezem, amikor Nathaniel utánam szólt.
- Melissa, várj!
- Igen? – fordultam vissza.
- Most hagyj pár napig.

~ Amber szemszöge ~

Melissa elmesélte, hogy járt Nathaniellel, szóval félve indultam az udvarra Castielhez. Ahogy eszembe jutott a vörös hajkorona és a szürke szempár, elfelejtettem mindent. A bulikat, az alkoholt, más fiúkat, a vinnyogó énemet… egyszerűen annyira szerettem, hogy mindent megadtam volna érte. Remegő lábakkal és gyomorral léptem ki a friss levegőre. Esküszöm, akkor nem izgultam ennyire, amikor átkerültem gimnáziumba, pedig ott is eléggé féltem…
Kint fellélegeztem, mert Castiel egyedül üldögélt a fa alatti padján, és zenét hallgatott. Csendben leültem mellé, de nem szólaltam meg, igazából nem akartam zavarni. Nem sokkal később viszont ő huppant le a közelembe, és kihúzta a headsetet a füléből.
- Beszélgetni szeretnél? – kérdezte kedvesen. Bólintottam.
- Tudod… amióta hazajöttünk, nem is találkoztunk, így gondoltam…
- Mostanában elfoglalt vagyok. De délután elmehetnénk moziba. – arcán csibész mosolyt láttam meg. Elmosolyodtam.
- Rendben. Értem jössz?
Mire a választ megkaptam volna, egy dühöngő Deborah csapódott ki az ajtón, gyorsan hozzánk ’sétált’, és lesmárolta Castielt. A szemembe könnyek szöktek – nem hiszem el, hogy ezek után is…
A vörös fiú hamar eltolta magától a csimpánzként kapaszkodó lányt, aztán felém fordult.
- Hatra érted megyek.
Erre a mondatra lányosan, kissé zavarban mosolyogni kezdtem, Deborah pedig nekiállt hisztizni.
- Micsoda?! Komolyan, Cast… ezzel a hisztis, szőke libával? Hát ennyit érek én neked? Amber… viszonyt folytat egy végzőssel! Ne törődj már vele, kérlek! Itt vagyok neked!
Mintegy végszóra, megcsörrent a telefonja, és ’Bébi’ névvel keresték. Kinyomta, és tovább bámulta Castielt, aki viszont csak vigyorgott rajta.
- Deb, Deb, Deb. Azért szerettelek meg annak idején, mert normális, aranyos lány voltál, borzasztó jó hanggal. De most csak egy olcsó kis liba vagy. Szerelmes voltam beléd, de nem ebbe a gusztustalan énedbe… Tudod, hogy engem senki sem hülyíthet.
- És… ő?! – mutatott rám.  – Ő csak megjátssza magát! Te is tudod, milyen! Miért csinálod ezt velem? – a műkönnyei folyni kezdtek, engem pedig elfogott a düh. Mit ki nem talál a kis csitri…
- Ő nem megjátssza magát. Megváltozott. A kettő nem ugyanaz. És most – mutatott Castiel az ajtóra, - menj vissza oda, ahonnan jöttél.
Ahogy a lány sarkon fordult, Castielre mosolyogtam és szorosan átöleltem.
- Köszönöm, hogy hiszel bennem és engem választottál.
- Ugyan… neked annyira nem büdös a hajad. – röhögött.
- Bunkó! – ütöttem a karjába nevetve, mire a vállamnál fogva magához húzott.
- Na, én itt vagyok neked. De a kis barátnődnek hogyan szerezzük vissza Nathanielt?
Kellett is Castiel segítsége, Deborah ugyanis a dühtől még inkább tönkre akarta tenni valaki életét…

~ Dimitri szemszöge ~

Alig voltak ma a bazárban, azt hittem, az agyamat szétunom. Csak jobb lett volna, ha ezt a bódét itt hagyom Louis bácsikámnak, és megyek a sulibüfébe… ott legalább szerezhetnék magamnak valami jó csajt. Vagy ha nem is, bámulhatnám mindet.
Egy SMS zökkentett ki a csodás mindennapjaimból. Viktor írt, hogy vigyek neki át egy energiaitalt, mert az a büfében nem árulnak. Fogtam hát egy Hellt, és néhány percre bezártam a boltot. Kiírtam, hogy mindjárt jövök, csak azért, hogyha jönnének az idős nénik, tudják, hogy megvárhatnak.
Hamar a Sweet Amorishoz értem, mivel a bolt mellett volt. Beléptem, és megkerestem Viktort.
- Életmentő vagy – veregette meg a hátamat.
- Tudom. Egy ezres lesz.
Természetesen nem kaptam meg a pénzt (minek, nem is kell igazából, meg amúgy is, mennyi alkoholt ittam már Mr. Viktor jóvoltából), szóval elindultam kifelé az épületből, mikor egy barna hajú lányba ütköztem. Rohadtul szexi volt – nem takarta vakolat az arcát, így láthattam, hogy a kék szemei mindig ennyire gyönyörűen csillognak. Világosbarna haja természetes, lágy hullámokban omlott a vállára, és leért majdnem a derekáig. Rövid szoknyája láttatni hagyta hosszú, formás, hófehér combjait. Telt ajkaiba harapott, mikor felpillantott rám.
- Bo…bocsi – habogtam. – Dimi…tri. Vagyok.
- Melody – sütötte le egy pillanatra a szemét, aztán rám mosolygott. – Ide jársz?
- N…nem, én csak… energiaitalt…hoztam – fejeztem be csodás mondatomat. – És te?
- Én sem, csak látogatóban vagyok itt. Nekem… most… - újból a földet pásztázta.
- Nem… találkozunk délután? – kérdeztem, magamat is meglepve. Én nem találkozgatok csak úgy senkivel… Kivéve este. Akkor sokat találkozgatok. De ez a lány…
- J… jó, rendben. – bólintott, ezzel egy kis magabiztosságot adva nekem.
- Itt dolgozom a szomszéd bódéban, a neve ’Louis-bolt’, nem jössz oda, miután végeztél? Elviszlek moziba.

~ Melissa szemszöge ~

- Komolyan? – úgy szorítottam a telefont, hogy azon csodákoztam, miért nem tört még el.
- Komoly! Mire Castiellel elmentünk a moziba, Melody és Dimitri kifelé jöttek, és elég bensőségesnek látszott a kapcsolatuk! Dimitri még puszit is adott neki.
- És szerinted ezzel én kicsit előrébb jutok Nathanielnél? – kérdeztem, kissé letörve. Az, hogy a fiú megkért, hogy hagyjam pár napig, szíven ütött. Lehet rám akármit mondani, de rohadtul megbízható vagyok. És ő most nem nekem hitt.
- Hát nagyon remélem! Hogyha ezt nem hiszi el, akkor egy igazi barom. De most mennem kell, mert Castiel írt. Holnap találkozunk, puszi!
- Puszi…
Ez nem igaz! Már neki is van boldog párkapcsolata, nekem meg? Hm? Semmi. De nem szomorodom el… nem szomorodom el… Basszus, sírok.
Nathaniel, térj már észhez!

~ Melody szemszöge ~

- Nem. Nehogy azt hidd, hogy ezt te fogod eldönteni. Hagyod szépen Dimitrit vagy kit a francba, és jól rákattansz Nathanielre!
Deborah szavai elvágták az utolsó reményszálaimat is a jelenlegi boldogságtól.
- Én ezt már tényleg nem akarom. – szóltam remegő hangon a telefonba. – Az, hogy neked nem sikerült, nem jelenti azt, hogy azért is tönkre kell tennem valaki életét.
- De, kicsikém, azt jelenti. És nagyon ajánlom, hogy szedd össze magad holnapra, ha nem akarod, hogy az összes mocskos kis titkodat kikotyogjam…
Megadóan sóhajtottam egyet. Ára van annak, ha kiskorodban Deborah a legjobb barátnőd… utoljára beleszóltam a telefonba, mielőtt rám nyomták azt.
- Rendben. Folytatom.
- Nagyon helyes.

40. Fejezet - Ne szólj hozzám

- Öhm… - habogtam, mire a kékszemű lány és Nathaniel ijeden rám pillantott. Nem érdekelt a hajam, a sminkem, amit a fiú miatt csináltam. Ki ez a lány, aki hozzá mer érni? Olyan ismerős…

- Melissa… ő itt Melody. – mutatta be a lányt. A szívem apró darabokra tört.

- Szia. – mosolyogtam, és leléptem, mert Amber becibált a WC-be. Sírt. Sőt… bömbölt.

- Visszajött Deborah!

- Az meg ki?

Amber fél órán keresztül szapulta a másik lányt, aki még nem láttam. Végre megtudtam, ki az, aki miatt Castiel ilyen lett. Elég durva ez a lány…

- Melody is itt van… - suttogtam.

- Tönkre akarnak tenni minket! – sírt Amber, és átölelt. Simogattam a hátát, de nem tudtam, ezt a csatát megnyerhetjük-e. A múlt vagy a jelen lesz a fiúk jövője?

Mikor normálisabbak lettünk (újrasminkeltük magunkat), elindultunk órára, első szünetben pedig megkerestem Castielt. Egy barna hajú lánnyal beszélgetett.

- Sziasztok, bocsánat a zavarásért, elrabolhatom Castielt egy percre?

- Szia, Deborah vagyok – mosolygott (vicsorgott) a lány, mire lesápadtam. Fúj, de ronda! – És most ne viheted sehová. Várj egy kicsit.

Jelzőcsengőre szereztem meg a vöröst.

- Ugye semmit nem akarsz megint tőle? Otthagynád Ambert? Mondd, hogy nem vagy ilyen hülye! – azért is szidtam Deboraht, mert rámászott Nathanielre régen, és miatta vesztek össze Castiellel.

- Az én dolgom, hagyjatok. – azzal elment órára. Csodás… ezt a csatát nem nyertem meg.  Visszamentem hát a második órára, egy percet késtem. Töri volt, és rám mordult a tanár.

- Nocsak, Melissa, hát bejött? Úgy látom, megint Melody fogja példássá tenni a tanórákat… üljön le valahová, most jelenleg nincs helye.

Nathaniel mellé pillantottam… mellette üt Melody, és angyalian mosolygott rá. Nathaniel viszont engem figyelt, de csak néhány pillanatig. Leghátul volt csak hely, Dakota mellett, és odaindultam – volna, ha Deborah nem gáncsol ki. Hatalmasat taknyoltam, és mikor meg akartam kapaszkodni az egyetlen üres székben, azt magamra borítottam. 

- Fejezze már be ezt a viselkedést! – mordult rám a tanár, a többiek pedig kinevettek. Nem sokan… de azok úgy, hogy belesajdult a szívem.

Egész órán a szememet törölgettem, és igyekeztem nem zokogni. Az utolsók között voltam, akik kimentek, és a DÖK-terembe mentem. Nathaniel éppen olvasott.

- Mi ez az egész?

- Nem tudom… - suttogta, és megint a könyvébe temetkezett. Elhatalmasodtak rajtam az érzelmek. A kezem remegett, az agyam zakatolt, és fogalmam sem volt, mi folyik itt. Mivel érdemeltem ki már megint ezt az egészet?

Nathaniel zavartalanul olvasott tovább, az arcomról pedig könnyek kezdtek folyni. A feszültség, a leégés a teremben, a két gusztustalan lány felkavaró látványa, Nathaniel közönye, ami felém irányult, az, hogy még Amber is gyengének mutatta magát… annyira kikészített, hogy nem bírtam tovább. Sírtam, de a könnyeim nem nyugtattak meg. Mikor Nathaniel meghallotta, hogy eltört nálam a mécses, felállt, és odasétált hozzám. Nem hagytam beszélni.

- Miért csinálod ezt?! Megígérted, megbeszéltük, hogy itthon mindent megbeszélünk! De lehetetlen veled beszélni! TEDD MÁR LE AZT A ROHADT KÖNYVET!

Kivertem Nathaniel kezéből az említett tárgyat, amint befejeztem a kiabálást.

Ő néhány pillanatig hitetlenkedve bámult rám, majd, mint egy bábu, érzelmek nélkül az arcán lehajolt a könyvért, és kiment a teremből. A falat néztem, míg kissé megnyugodtam, aztán kimentem a teremből. Odakint azt láttam, hogy Viktor éppen Carlát csókolja meg. Szóval ő talált magának egy másik barna hajú, zöld szemű lányt… Gúnyos pillantást vetettek rám, aztán megint egymással voltak elfoglalva. Én kimentem az udvarra, ahol egyből megláttam Nathanielt. Odamentem hozzá.

Nem szóltam semmit, csak megérintettem a kezét. Ő megrezdült, de nem húzta el azt. Nyeltem egyet.

- Sajnálom. Nem akartam kiabálni, csak… ma annyira borzasztó napom volt. Rákészültem arra, hogy megbeszéljük a kettőnk közötti dolgot…

- Pff, tudom – húzta el a száját a fiú.

- Micsoda? – képedtem el. Én aztán senkinek nem mondtam Agatha nénin kívül, hogy mi a tervem…

- Melody elmondta.

- Na, mesélj csak nekem…

~ Tegnap délután, Peggy szemszöge ~

Megcsörrent a telefonom, a kijelző Deborah nevét mutatta. Hát ő miért hív? Kíváncsian felvettem.

- Szia! – szóltam a készülékbe vidáman. Imádtam Debet, mindig olyan jó pleykákat mondott nekem. Neki köszönhetem, hogy beindult a suliújság.

- Akarsz egy kis szenzációt? – nem hallottam, de éreztem, hogy a vonal másik oldalán vigyorognak.

- Hallgatlak.

- Jó kis balhékat tudok neked kreálni, a DÖK-ös stréberről, ha mindent elmesélsz, amit a fesztiválon lenyomoztál róla, és az új kis barátnőjéről…

~ Ma reggel, Melody szemszöge ~

„Ugorj a nyakába és csókold meg! Mutasd meg, hogy fontos neked!”

Deborah parancsaival indultam Nathanielhez, aki zavarban az udvaron állt. Beharaptam a számat – biztos a másik lányra vár. Hátulról átöleltem.

- Hiányoztál – suttogtam. Amint a fiú megfordult, és megéreztem az illatát, nem érdekelt, kinek okozok fájdalmat. Meg akartam csókolni.

Már éppen sikerült volna, amikor Nathaniel hozzám ért, hogy eltoljon, de…

- Öhm… - habogott ott egy lány. Felé fordultam, és elképedtem. Majdnem, mint én… ó, Nathaniel, hát hiányoztam neked?

Miután Melissa bemutatkozott, elrángatta a síró Amber, így kettesben maradhattunk Nathaniellel.

- Melody. Kérlek, többet ezt ne csináld…

Átöleltem, így elhallgatott. Lábujjhegyre álltam, így ajkaink majdnem összeértek, de ő elfordította a fejét. Úgy hajoltam a füléhez, hogy a melleim nekinyomódjanak a karjának.

- Ha most együtt maradsz velem… soha többé nem hagylak el.

- És erre mi a garancia? – kérdezte Nathaniel elfojtott hangon. 

- Arra mi, hogy Melissa nem hagy el? Csak tölts velem néhány napot, és megtudod. – megsimítottam a fiú puha arcát, puszit nyomtam a nyakára, és mielőtt eltolhatott volna magától, elsétáltam a terembe. Megkérdeztem Charlottet, ki ül még Nathaniel mellett, és diadalittasan foglaltam el Melissa helyét.

Nathaniel az új szerelme leégése után nem volt képes figyelni, és tudtam, hogy haragszik rám. Írtam egy SMS-t Deborahnak.

„Nathaniel haragszik rám Melissa miatt. Mit tegyek?”

„Mondd, hogy hallottad, ahogy Kennek mondta, hogy Viktor csak féltékennyé akarja tenni Nathaniellel. Tagadni fogja, egyértelmű.”

Nagyot sóhajtottam, de úgy döntöttem, hallgatok Debre.

Szünetben láttam, hogy Melissa ki akar menni az udvarra, és Nathaniel követte. Megállítottam.

- Mondanom kell valamit… - fogtam meg a karját. Hamar belement, szóval bevezettem a DÖK-terembe. Nosztalgikus érzések fogtak el.

- Mennyit dolgoztunk itt együtt… az a csók is itt volt, emlékszel? – közelebb léptem a fiúhoz.

- Igen. Mit akartál mondani? – terelte a témát.

- Ahogyan átöleltél… még sosem éreztem olyat. Még most is beleremegek, ha csak erre… vagy ha rád gondolok.

- Melody… - a hangja elgyengült, magamhoz öleltem, ő pedig tehetetlenül álldogált egy helyben.

~ Nathaniel szemszöge ~

Ahogy Melody gyenge karjait körém fonta, bűntudatot éreztem. Nem tehetem ezt Melissával, azok után, amit megbeszéltünk… egyre inkább fontosnak érzem, és nem akarok neki rosszat. Eltoltam magamtól Melodyt, és hátrébb is léptem. 

- Mit szeretnél mondani? – a hangom rekedt volt. Még mindig a múlton gondolkodtam…

- Melissáról van szó. Csak azért mondom el, mert szeretlek, és jót akarok neked. – bár a szívem nagyot dobbant arra, hogy Melody szeret, elfogott a kíváncsiság. Mit tudhat ő Melissáról? Melody folytatta.

- Kentinnel, azzal a másik új fiúval beszélgettek, amikor megláttam őket. Melissa azt mondta a fiúnak, hogy… - az ajkába harapott. – hogy veled csak féltékennyé akarja tenni Viktort, és hozzá akar visszamenni. De most, hogy Viktornak barátnője van, járni akar veled, hátha szakítanak. És akkor…

- Ne is folytasd. – mondtam. Úgy éreztem, a szívem darabokban van. – Nem iszol meg velem egy teát?

Következő szünetben az udvaron, miután összekaptam Melissával, beszélgettünk. A közös jövőnkről beszélt, én pedig lehurrogtam.

- Melody elmondta. – szóltam oda a lánynak. Ő meglepődött, és leült mellém.

- Na, mesélj csak nekem…

39. Fejezet - A barna hajú, kék szemű démonok

  ~ Deborah szemszöge ~

- Nem furcsa, hogy mindketten most jöttünk vissza, Melody? Nekünk meg kell változtatnunk a múltat. Nos, mit gondolsz? – a tetőn voltunk, egy nappal azelőtt, hogy a drágám visszajön Párizsból. És Melody drágája.

- Már túltettem magam Nathanielen… nem akarok neki rosszat… - habogta a lány. Ó, mintha most annyira de szűzül viselkedne… mikor utoljára láttam, fehér szoknyában volt és kék hosszúujjúban… most magassarkúban, fehér miniszoknyában kék, mély dekoltázsú felsőben… Majdnem olyan jó, mint én. Majdnem. De olyan is lehet, mint én. Ha Nathanielt elcsábítja attól a lánytól, akire rá van állva. Iris, a kis naiv elmesélt mindent Castielről és Nathanielről is. Szóval van egy lány, aki Viktorral jár, de süt róluk, hogy a szöszivel szeretik egymást? Semmiség!

- Badarság! Tudom, hogy még szereted! 

- Hát… tetszik…

- Akkor a terv a következő…

~ Melissa szemszöge ~

Amikor reggel ki akartam lépni a sátorból, felbuktam az aljában, és a könyökömre olyan sebet szereztem esés közben, hogy néhányan nem bírtak ránézni. Pedig nem volt olyan durva… Igaz, csak az után egy órával tudtam mozgatni a kezem. Hogy mi után egy órával? Miután Nathaniel szépen fertőtlenítette és bekötötte nekem. Hát nem édes?

- Rokkanték… - vigyorgott Amber, míg csinált rólunk egy képet, amin barátian átkaroljuk egymást. De mennyi szeretet és kétségbeesesés volt ebben a ’baráti karolásban’… A buszon egész végig egymás mellett ültünk, és aludtunk. Amber rángatott minket, hogy keljünk már fel, mert a repülő mindjárt leszáll. Nehézkesen leszálltunk, végigmentünk minden biztonsági cuccon, aztán valahogy hazajutottunk. Én… Dakotáékhoz. Nem sokáig voltam ’otthon’, mert csak a szőke fiú volt a házban, szóval felhívtam Nathanielt, hogy menjünk el egy kávézóba. Felszálltam a buszra, amire aztán ő is. Valamit mondott, amin nagyon elnevettem magam.

- Jaj, de szép pár… - hallottam meg magunk mögött egy öreg bácsit. Felé fordultunk, mire elmosolyodott.

- Sokáig legyetek még boldogok!

- Mi… nem vagyunk együtt… - mondtam zavarban. A bácsi elszomorodott.

- Ó, az nagy kár. Titeket még az ég is egymásnak teremtett, hát süt rólatok, hogy szeretitek egymást! Sajnos én is csak későn jöttem rá arra, hogy mennyire szerettük egymást a feleségemmel… ő már meghalt sajnos… - szeméből egy könnycsepp buggyant ki, amit letörölt.

- Nagyon sajnáljuk. – mondtunk Nathaniellel.

- No, nem baj, örültem nektek. És persze szurkolok. – még egy utolsót ránk mosolygott, és lelépett a buszról. Mi a fiúval zavarban bámultuk a földet, és az sem segített, hogy az utasok is minket pécéztek ki célpontnak, akit nézni kell. Ez varázslatos…

A következő megállónál mi is leszálltunk, és bemetünk a Cafe Kávézóba. Találó név… és én azért is egy forró csokit kértem. Hát, igen, a szokás… Nathaniellel a közös két óránkban úgy viselkedtünk, mint a barátok, csak a házunk előtt köszönt el tőlem egy kissé szenvedélyes és meleg arcra puszival. Zavarban, csillogó szemekkel mentem be, amit Agatha néni egyből észre is vett.

- Na, mi újság? Mitől vagy így felvillanyozódva? – mosolygott. Megint úgy láttam, hogy ő az én kis keresztanyukám, aki semmin nem problémázik, szóval odaültem mellé, miután levettem a téli öltözetet, és mesélni kezdtem.

- Egy fiúval voltam, aki nagyon tetszik.

- De te nem Viktorral vagy? – jött a jogos kérdés.

- Nem. Megcsalt a fesztiválon, szakítottunk…- azért ez még mindig rosszul esett.

- Micsoda? Erre te?!

- Lefeküdtem a sráccal, aki tetszik. – haraptam a számba. Tudtam, hogy Agatha néni örülni fog, ha megtudja, kivel.

- Micsoda?! Ekkora meggondolatlanságot! Egy ismeretlennel! Csalódtam benned! – emelte fel a hangját keresztanya.

- Nem ismeretlen.

- Akkor meg ki az?

- Nathaniel.

- Miii? – ahogy számítottam rá, Agatha néni boldogan ült vissza mellém. – Tudtam, hogy jól fogsz választani! Ő is szeret! Látszik rajta! Na, tessék rendbetenni magunkat, aztán holnap elmondani, mit érzünk!

Hamarosan már a zuhany alatt mostam a hosszú, barna hajamat. Hihetetlen… csak én nem tudtam, mit érez Nathaniel? Hajmosás és fürdés után előre kiválasztottam a másnapi ruhámat, és lefeküdtem aludni. Reggel izgatottan keltem, az utolsó hajszálamat is rendbetettem, és izgatottan mentem a suliba. De amit ott láttam (a síró Amber) előtt…

38. Fejezet - Béküljünk ki

A horrorblog utolsó előtti előtti fejezetéhez kattintsatok a címre!:) Úgyis meghalsz

Tegnap úgy aludtunk el Nathaniellel, hogy a lábunk kilógott a sátorból, szóval reggelre nem csak hogy megfáztunk, de még arra is kellett kelnünk, hogy Alexy csikizi a lábunkat.

- Melissa… hagyd már abba… - mocorgott Nat, és közelebb húzott magához, gondolom azzal a céllal, hogy így támadásképtelenné tesz és végre megszűnik a kellemetlen érzés a talpán.

- Nem én csinálom – morogtam, aztán felültem. Dühösen Alexyre néztem, aki fülét-farkát behúzva eliszkolt, mint egy kiskutya. Beljebb toltam Nathaniel lábát, becipzároztam a sátrat és aludni akartam.

- Ne, mókusok! Ha a mogyorót akarjátok, ne a lábam csikizzétek… a mogyorót nem akarom odaadni… kell a gyereimhez… csak a mogyorót ne…

Nathaniel hamar visszaaludt, és egyből rémálma lett. Felráztam, mire ’NE’ ordítással felült, és a remegő testével megkönnyebbülten átölelt.

- Mókusfóbia? – kérdeztem mosolyogva, mikor Nat elkezdett öltözködni.

- Gonoszak voltak velem – biggyesztette le az ajkát édesen, mire gyorsan egy puszit nyomtam rá. Néhány pillanatig zavarban néztük egymást, aztán mindketten felöltöztünk, és kimásztunk a sátorból. Első utunk a büféhez vezetett, egy jó meleg mézes teához. Mikor azt felhörpintettük, közben pedig elmajszoltuk a reggelit, ránk tört az unalom.

- Komolyan, mit lehet itt ennyi ideig csinálni? – csattant fel Charlotte. Peggy jegyzetelte a gondolatainkat, szóval a barna hajú lány is egyből elhallgatott.

- Csináljunk valami ügyességi feladatot! – lelkesültem fel. Mindenkivel (kivéve Viktort, mert utálom, és Ambert, mert ő meg engem utál) elindultunk egy bizonyos ponthoz. Ott az volt a feladat, hogy nagy gumilabát kellett a lábunkkal magunk előtt gurítani 30 méteren, aztán óriási (2 m-es) kínai pálcikával felvenni három műanyag csigát, aztán pedig egy francia mondatot rendberakni, és beállni a célba. Egy probléma volt.

- Csak 4-4-es csapatokban lehet jelentkezni, és maguk heten vannak. – mondta az egyik nő nekünk, mire csalódottan arrébb mentünk.

- Hívjuk Viktort! – találta ki Peggy.

- Megőrültél? – mordultam rá. – Inkább hívom Ambert.

Elmentem a sátrához, és mielőtt bekopogtam volna (elküldött volna), gyorsan kicipzároztam a sátrát, bebújtam és visszacipzároztam.

- Húzzál ki… - mondta Amber dühtől fröcsögő nyállal. Megráztam a fejem, mire morogva rám vetette magát, mindennel elkezdett hajigálni, közben kiabált (hogy milyen hálátlan vagyok, és megbízott bennem), aztán valahogy belecsavart valami plédbe, a kezeim magam alatt voltak, ő meg a combomra ült. Mozdulni sem bírtam. Amber a fülemhez hajolt.

- Utállak… - suttogta, és csapkodni kezdte a hátam. Rettenetesen csípett, szóval visítottam, mint a kismalac. Aztán meguntam, és a lányra ordítottam.

- Meghallgatnál?!

- Ezt muszáj volt, te kitörted egy fogam. – mutatott a műfogára Amber, aminek a helyét én kreáltam, mert beszólt Kentinnek. Már egymással szemben ültünk, és a szégyentől lehajtottam a fejem.

- Sajnálom. Sajnálok mindent! Én… én nem akartam. Nem akartalak bántani, csak felidegesítettél. Nem akartam lefeküdni Nathaniellel, csak…

- Vágytál rá? – kérdezte gúnyosan Amber.

- Igen. De… - kezdtem, mikor a lány már visítani akart, - én nem játszani akarok vele. Ennek nem lesz vége, amikor hazamegyünk. Én nem akarom, hogy vége legyen. – aztán kimondtam: - Érzek valamit a bátyád iránt, csak még nem tudom, mit. De azzal nem segítesz, ha megsértődsz rám. Nemhogy segítenél – löktem meg kicsit Ambert, mire ő is halványan elmosolyodott.

- Rendben. Most az egyszer segítek. Csak előtte megtudom, érdemes-e. De előtte eszek – azzal előkapott egy répát. Nem vagyok harcias (persze, Melissa, kinek akarsz hazudni?), de kivertem a kezéből.

- Azt mondtam, mikor a plakátokat szedtük le, hogy ezt majd megbeszéljük. Hagyd már abba a diétát! Furcsa alakod van tőle.

- Komolyan? – ijedt meg a lány.

- Igen. Édességre is szükség van az életben… most pedig gyere, a többiek várnak valami feladatnál.

Amikor kimentünk (Amber még mindig a furcsa alakja miatt izgult), mindenki odajött hozzánk. Alexy kezdett beszélni.

- Azt a hét meg a nyóccázát! Olyan hangzavar volt bent, és úgy mozgott a sátor, hogy… aztán csend lett, és azt hittük, Amber megölt – pillantott rám. Összenéztünk a szőke lánnyal, és kinevettük a zavarban álldogáló fiút.

- Á, kibékültünk.- löktem kicsit Amberen.

- Ja – mondta, és akkorát lódított rajtam, hogy seggre estem.

- Ezt meddig fogod még csinálni? – álltam fel hisztérikusan, de azért örültem kicsit, mert legalább már beszél velünk. Visszamentünk ahhoz a feladathoz, és csapatokra oszlottunk. Az első csapatban Charlotte volt, Peggy, Amber és Alexy, a másikban pedig Lysander, Castiel, Nathaniel és én. Időközben Nina is előkerült, csendesen szurkolt a mi csapatunknak. Amikor a labdákat kellett tolnunk, feszült figyelemmel siettem előre. Amber kigáncsolt, szóval elestem. Castiel meg Nathanielnek ment neki, aki szinté elesett. Segítettünk egymásnak felállni, aztán mentünk tovább.

- Castiel, Nathaniel velünk van! – kiabáltam a vörösnek.

- Kit érdekel! Utálom! – vágott vissza a fiú, és tovább ment. Mire Nathaniellel a kínai pálcikákhoz értünk, a másik csapat már kínszenvedéssel beletett egyet a három csigából a vödörbe. Elmondtam a technikát Castielnek, de a szomszéd csapat is hallotta, így kicsit hamarabb végeztek, mint mi. Utoljára a mondat szavainak rendberakása sikerült nekünk gyorsabban, és így döntetlen lett.

- Ilyekor van egy következő feladat. Csúszás. Mondta a nő, aztán fogott valami csúszós, polifoam-szerű cuccot (a lényeg, hogy úgy magyarázok, ahogy soha senki nem fog), leöntötte vagy 3 -4 liter vízzel, és azt mondta, mindkét csapatból kell 1-1 ember, aki csúszik. A másik csapatban erre jelentkezett Alexy, de nálunk Nathaniel maradt, mert senki nem akarta bevizezni a haját. Na, akkor ők is kaptak néhány vödör vizet, és egyszerre csúsztak Alexy az 1, Nathaniel pedig értelemszerűen a 2-es számú valamin. A hosszt felmérte a nő (Alexynél egy icipicit előrébb volt Nathaniel), aztán megint mindent bevizezett, és újból csúsztak, csak most Nathaniel az egyesen, Alexy pedig a kettesen. Aha. Nathaniel az elején elcsúszott, és valami kemény kőfélén végighúzta a lábát. Nem mély, de vérző seb keletkezett rajta. Alexyék csapata nyert, de engem nem érdekelt, egyből odamentem a fiúhoz.

- Jól vagy? – kérdeztem mellette térdelve. Eléggé aggódhattam, mert Nathaniel elmosolyodott.

- Ez csak egy kis karcolás. 

- Balfasz! – szólt be Castiel, én pedig segítettem felállni Nathanielnek (tudott volna jönni magától, meg minden, de hát nőuralom van – ha segíteni akarok, segítek), és előkerestem mindent a cuccaim közül, amivel lehet sebet fertőtleníteni. Agatha néni nem bízott benne, hogy megúszom baleset nélkül, szóval ezt szépen becsomagolta. Jól is jött, így Nathaniel sebe biztosan nem fertőződik el.

- A gerlepár… - hallottam meg magam mögött Viktor hangját. Gúnyt árasztott. Felguggoltam Nathaniel elől (nem félreérteni), és szembefordultam a magas fiúval. A szemébe néztem (jó magasra kellett nézni, és a naptól hunyorogtam is), hogy érezze, komolyan fogom mondani, amit mondok.

- Talán ő majd nem csal meg.

- Pff… sok boldogságot. – azzal elment. Nathaniel kérdőn nézett rám.

- Mi van? Nem akarok beszélni vele. – jelentettem ki.

- Nem arra gondoltam. Nem csallak meg…? – kérdezte.

- Azt… csak úgy mondtam. – legyintettem. Láttam, hogy a fiút ez bántja, szóval még hozzátettem néhány szót. – Tudod, hogy egy ilyen fesztiválon minden olyan furcsa és más. Otthon, majd megbeszéljük. Türelmetlen vagy? – mosolyodtam el, és megsimítottam a fiú arcát.

- Igen – játszotta a durcást, de a szája mosolyra húzódott. A nap további része egyébként borzasztóan unalmas volt, az igazgató 2 nap után előkerült, és konkrétan 6 órán keresztül nézetett velünk múzeumokat a városban.

Nyolc órára értünk vissza, és úgy leamortizálódott mindegyikünk agya, hogy egyből csendes pihenőt tartottunk. Azért aranyos volt, kaptunk fagyit. 

Meg a Louvre nem olyan, amit bárki is kihagyna, aki Párizsban jár.

És az Eiffel-tornyot sem.

De most komolyan… minden jelentéktelen kis múzeumot átnéztünk, de ezeken kívül semmi híreset… ez komoly?

Már este sem nagyon mozdultak ki az emberek. Vagyis… a mi csapatunkból. Míg mi az első nap rúgtunk be nagyon, mindenki más az utolsón. A zajt kihasználva Nathaniellel megint egymás ajkára tapadva adtuk át magunkat annak, aminek talán már csak ma este tudtuk. Később a tegnapi pozícióban bámultuk a csillagokat (és a részegeket. Nem tudom, melyikből volt több…).

Még azt is láttuk, hogy Castiel és Amber beszélgetnek. Megint visszagondoltam a két héttel ezelőtt történtekre:

„- Nem rossz lány, amióta veled van.

- Kedved lenne járni vele? – csillant fel a szemem.

- Hohó, ott még nem járunk! – vigyorgott. – Elegem van a megfektetésekből, már komoly kapcsolatra akarok lányt. Ha pedig komoly kapcsolat kell, ahhoz még ismerkedek vele.

- Castiel, ez szuper! Hidd el, jó lenne nektek Amberrel! – ugrándoztam, és már az esküvőt terveztem.

- Figyelj, hisztis libának ismertem meg, és tudom, hogy szerelmes belém évek óta. De mi van, ha ez csak rajongás? Nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam, és ezt nem tudja senki, csak… mindegy, ki. Ha nem szeretné az igazi énem, mi értelme lenne?

Nem akartam rákérdezni, ki az a mindegy, ki, de valamiben biztos voltam.

- Biztos, hogy Amber nem csak azért szeret, mert menő vagy! Hidd el nekem. Gyere el a fesztiválra, beszélessetek.

- Ez egy jó ötlet, rendben. – mosolyodott el a fiú. Nos, kedves olvasóim, ez Iris mellett egy másik ok, hogy a mi drága Castielünk ide tévedt. Sőt, ha...”

- Na, mit gondolsz? Hazamegyünk, és vége? – kérdezte Nathaniel, amivel megtörte a gondolataimat. Persze, amikor eszembe jut, hogy írhatnék erről novellát, valaki félbeszakít. De nem baj, térjünk vissza a fiúhoz. A hangja most egészen nyugodtnak tűnt.

- Nem. – válaszoltam. – Nem tudom elégszer mondani: ha otthon leszünk, és nyugodt lesz minden, majd megoldjuk.

Ó, ha tudtam volna, mennyire nem lesz nyugodt semmi…

37. Fejezet - Sajnálom

Mielőtt olvasni kezdenétek, szeretném megköszönni, hogy tegnap elértük a 10000-ret!*-*Imádlak titeket!♥ 

Jutalmul megérkeztem a 37. Fejezettel, amihez jó olvasást kívánok, ezen kívül kész a Last two, amit a linkre kattintva elolvashattok!:) Úgyis meghalsz

- Nem! Én nem csak arra akarom Nathanielt! Amber, állj már meg!

- Hogy tehetted ezt?! – a szőke lány fel-alá sétálgatott előttem. Bejöttünk az erdőbe, hogy ne halljon minket senki, de azt nem sejtettem, hogy ez azért szükséges, mert Amber ordítani fog.

- Sajnálom, nem akartam…

- Nem, mi?! Átvágtad te is, mint Melody!

- Nem! Én nem vagyok olyan, mint ő!

- Ó, dehogynem. És én még bíztam benned! Nathaniel beléd szeretett! Érted?

Ott helyben lefagytam. A lábaim felmondták a szolgálatot, és egy fába kapaszkodtam. Nem, az lehetetlen, hogy a legjobb barátom…

- Gyűlöllek. – sziszegte, és otthagyott egyedül. Feladtam a kapszkodást, a földre térdeltem, és csak bámultam előre.

Nathaniel szeret engem. Szerelmes belém.

Még nem tisztáztam magamban az érzéseket, de egyet biztosra tudtam: hogy nem akarom őt elveszíteni.

Percekig bámultam a fákat a földön ülve, míg a gondolatok cikáztak a fejemben. Hát ez lesz a vége? Megint egyedül maradok?

Nem.

Már biztos vagyok benne, hogy Amber és Nathaniel igaz barátok, és mondhattok rám akármit, de az biztos, hogy ennek tudatában kiállok mellettük és a végsőkig küzdeni fogok értük.

Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a rétre, ahol Nina egyből megtalált.

- Mindenki téged keres, két órája jött vissza Amber! – mesélte. – És köszi a tanácsot, ma együtt vacsorázunk Lysanderrel!

Azzal elszaladt. Halványan elmosolyodtam – legalább kettőnk közül ő boldog… 

- Hol voltál? – lépett elém Viktor. Gúnyosan elmosolyodtam.

- Miért, mert kanos vagy? Annyira hiányzom, mi? Hagyj békén – förmedtem rá, és bementem Nathaniel sátrába. Nem volt bent senki, szóval a takarómat magam köré tekerve – fülledt meleg volt, de nem érdekelt, - elsírtam magam. Csendesen zokogtam a sátorban, nem voltam képest feldolgozni, hogy Viktor már nem az enyém. Tudatosult bennem, hogy nem voltam szerelmes belé (talán soha), de ettől függetlenül szerettem. És a tudat, hogy innentől akárkié lehet, kicsit… zavaró. Szóval jól kisírtam magam. Visszagondoltam a közös pillanatainkra, azokra, amikor éppen egyetértettünk valamiben, vagy jól éreztük magunkat együtt… a csókjára, az érintéseire… a szenvedélyes estékre, hogy mennyire besültünk az étteremben, hogy hogy összevesztünk, mikor elhagytam a tőle kapott fülbevalót… minden eszembe jutott. 

- Hát itt vagy! Mi a baj? – mászott be mellém egyből Nathaniel, mikor meglátta a könnyes arcomat.

- Még nem dolgoztam fel semmit… - szipogtam. A fiú közel telepedett le hozzám, és a kezével óvatosan letörölte a könnyeimet. Lassan magához húzott, és a nyakába fúrtam a fejem, míg ő megnyugtatóan simogatta a hátamat. Hamarosan megnyugodtam, és a fiú szemébe néztem. Mézszínű szemei csillogtak, miközben az arcomat vizslatták. Tekintete mindenhol perzselt, mégis ellazultam tőle. Puha ajkai hívogattak, megint az ajkamon akartam érezni gyengéd csókját. Öntudatlanul is Nathaniel hajába túrtam. Nem tétovázott sokat, lassan megcsókolt, és az ölébe húzott. Lábaimat a dereka köré fontam, miközben lágy puszikat hintettem a szájára. Percekig folytattuk a csókot, aminek a levegőhiány vetett véget. A hasamban csapkodtak a pillangók, a szám égett a fiú perzselő ajkától. Puha keze az enyémet fogta, amíg a légzésünk visszaállt. Mikor már nem lihegtünk, és a kipirultságunk is elmúlt, úgy döntöttünk, kimegyünk a többiekhez. Nathaniel idekint mesélte el, hogy mindenki a réten rohangált, kivéve Ambert, aki még most is a sátrában durcázott. Peggy ki akarta kérdezni, hogy miért feldúlt, de a szőke lány nem adta be a derekát. A gyomrom nagyot kordult, és eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Egyből szereztem is egy gyros tálat, amit szép lassan fogyasztottam el. Ki kell élvezni az ízét…

Mikor végeztem az evéssel, elindultam megkeresni Ambert. Hamar a sátrához értem, és bekopogtam. Tudom, ezt nem szokták, de én megtettem.

- Ki vagy? – szólalt meg a szöszi meggyötört hangon.

- Én. – mondtam halkan. – Melissa.

- Menj el! – jött a határozott válasz.

- Amber, szeretnék beszélni veled…

- Takarodj már! – ordított, szóval jobbnak láttam elmenni. Leültem egy padhoz, és a füzetembe, amit magammal hoztam, írni kezdtem egy novellát egy összezavarodott lányról. Nem tudom, meddig művészkedtem a tollammal, de egyszer csak lehuppant mellém valaki.

- Kifaggathatlak? 

- Nem, Peggy. Menj el.

- Miért szakítottatok Viktorral? Miért haragszik rád Amber? Hol voltál két órán keresztül? Milyen Nathaniellel egy sátorban aludni? Hány könyvet hozott?

- Hagyj már! Viktor megcsalt, a többihez pedig semmi közöd – förmedtem rá.

- Ó, szóval titokban tartod a testvérpárról tudottakat! Ez rendkívül érdekes… - azzal elment. Éppen fellélegeztem, hogy végre nyugtom van, amikor egy nagy alak eltakarta előlem a napot.

- Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek! Ne haragudj már rám… a csaj kényszerített! – Viktor egyenesen letérdelt elém.

- Hát hogyne. Tudom, hogy te nem akartad. Na, jó, próbáljuk meg újra. – néztem a fiú szemébe, amik felcsillantak a válaszom hallatán.

- Komolyan?

- Nem, rohadj ki a fajtáddal együtt, te farok.

Emelt fővel elsétáltam (felbuktam egy lyukban), és kértem a büfében egy dobozos kólát, hogy azt iszogatva ne tűnjek olyan magányosnak. Alexy, mint egy mennyei angyal, megmentett a magánytól. Aranyosan közelebb sompolygott hozzám, és puhatolózva megszólalt.

- Hogy vagy?

- Furcsán. – mosolyodtam el. – És te?

Alexy, miután rájött, hogy nem fogom ordítva elküldenki, kicsit jobban feloldódott, és többet kezdet beszélni.

- Hát, jól, de hiányzik Armin. Mi mindig együtt vagyunk, kivéve a suliban. Legutoljára akkor nem látott két napig, mikor szemgyulladást kapott a sok PSP-től, és kórházban volt, engem meg elvittek a dagadt nagyinkhoz.

Halkan felnevettem, elképzeltem, ahogyan Alexyt elrángatják egy vénasszonyhoz, aki az arcát csipkedi és telenyomja kajával. 

- Egyébként Kentin hogy van? – kérdezte, de egyből elpirult. Furcsa mosolyra húztam a szám.

- Nem tudom, még nem beszéltem vele. Miért érdekel?

- Hát csak… úgy… - bámulta a lábfejét. Szép lassan elvigyorodtam.

- Talán…

- Igen, meleg vagyok – bukott ki belőle. Teljesen elképedtem.

- Én azt akartam kérdezni, hogy akarsz-e barátkozni vele, mert akkor szólok rólad néhány jó dolgot… de ez… ez…

- Igen? – kérdezte félve.

- Sokkal jobb! – átöleltem, ő pedig elég valószínű, hogy megijedt és elkönyvelt egy hülyének. Nem érdekelt, tovább folytattam a gondolatmenetem. Ha Alexy meleg, és zavarban Kentinről kérdez, akkor egyértelműen tetszik neki! Szóval nekem már csak össze kell boronálnom őket. És hogy miért? Mert tudom, hogy az érzés kölcsönös. Van egy fontos dolog, amit még nem osztottam meg veletek:

„- Mi a baj? – kérdeztem Kentintől. Azelőtt pár nappal beszélgettünk a szobájában, mielőtt eljöttem a ’fesztiválra’. – Miért néztél olyan furcsán Alexyre?

- Mi? Hogy?

- Ne tettesd már a hülyét… - sóhajtottam. – Úgy, mintha csalódtál volna benne.

- A katonaságon… ott voltak látogatóban. Akkor még inkább girnyó voltam, de már akkor is kontaklencsém volt. Alexy bejött a tesójával… sokat beszélgettünk… és megtetszettünk egymásnak. Ez hamar kiderült… csesztettek minket… összevesztünk és megharagudtunk egymásra. Ők leléptek, mikor Alexy bocsánatot kért, én elküldtem… Aztán kezdtem el durvábban edzeni, és ezért kerültem ilyen hamar haza.

- Akkor megérte. – bokszoltam vállba, hátha jobb kedvre deríthetem.

- Izmosabb lettem és helyesebb. Na és akkor? Összetörték a szívem…”

Kezdett hideg lenni, és be is sötétedett, majd hamarosan cseperegni kezdett az eső, és hamarosan már szakadt is. Elköszöntem Alexytől, és Nathaniel sátrához szaladtam. Segítettem neki a vízálló ’réteget’ feltenni a sátrorra, aztán vizesen és vacogva bújtunk be a jó meleg menedékünkbe.

Ahogy Nathaniel behúzta a cipzárt, rávetettem magam és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Néhány pillanatig komolyan bámultuk egymást, de annyira szükségünk volt a másikra, hogy nem sokkal később megint egymás szájára tapadtunk. Míg odakint egyre hidegebb, idebent egyre melegebb és melegebb lett. Egymásba gabalyodva ismételtük meg ugyanazt, amit tegnap. A vágy átjárta minden porcikánkat, a zuhogó eső pedig elnyomta nyögéseinket. Mert a vihar alatt újból boldoggá tettük egymást…

Este, amikor elállt az eső, kicipzároztuk a sátor ’ajtaját’. Nem voltak szúnyogok, se más bogár, biztosan elbújtak az eső elől, így mi összebújva, magunk köré egy plédet csavarva bámultuk a csillagokat.

- Mi lesz most velünk? – kérdezte Nathaniel, lehelete csiklandozott.

- Nem tudom – válaszoltam nagyot sóhajtva, majd határozottabban folytattam. – De abban biztos lehetsz, hogy nem hagylak el úgy, mint Melody. Bármi is lesz, mi együtt megoldjuk. Rendben? – fordultam hátra. Nathaniel halványan elmosolyodott.

- Rendben.

Majd gyengéd csókot lehelt a számra.