43. Fejezet - Elköltözöm

~ Melissa szemszöge ~

Utálom a fehér színt.
Mikor lassan kinyitottam a kórházban a szemem, csipogást hallottam, és az a rohadt infúzió szúrta a kezem. Mikor teljesen magamhoz tértem, ki akartam cibálni.
- Ne csináld. – szólt egy ismerős hang. Odafordítottam a fejem (nagyon lassan, mert zúgott), és megláttam Kentint.
- Vége a sulinak? – csak ennyit tudtam kinyögni.
- És minden másnak is. – mosolygott, én pedig megijedtem.
- Micsoda? Meghaltam, és a mennyben kórházban vagyok? Vagy ez nem is a menny?! Pedig én nem voltam olyan rossz lány!
- Idióta! – nevetett fel Kentin. – Úgy értem, nagyon is kezd tisztázódni a Deborah-Melody dolog, ami miatt napok óta sírsz nekem.
- Miért?
- Ezt majd Dakota vagy Nathaniel elmeséli.
- Egyikkel sem akarok beszélni… - nyöszörögtem gyengén. – Amúgy meg… hogy kerültem ide?
- Úgy, te bolond, hogy nem ettél meg ittál szinte semmit! Hogy képzeled ezt? Na, gyere… - azzal a kezembe nyomott egy műanyag dobozt. Amikor kinyitottam, krumplipürét láttam meg, beledarabolt rántott hússal. Mindet megettem, azaz úgy kebeleztem be, mint valami tank, aztán jóízűen (és ’nőiesen’) büfögtem egyet. Kentin kinevetett, aztán felállt.
- Na, de mennem kell, Nathaniel kint vár téged.
- Várj! – szóltam utána.
- Igen?
- Anyáék egy hetet késnek, Agatha nénivel pedig összevesztem, addig… költözhetek hozzátok?
- Ha ilyen angyalian nézel, akkor igen – vigyorgott rám Kentin, és kilépett az ajtón. Hamarosan Nathaniel vette át a meleg barátom helyét. Csendben leült mellém, és zavartan fészkelődött, míg elkezdett beszélni.
- Szia.
- Nem mondanál valami mást?! – üvöltöttem, mint egy hülye. Most már elég erős voltam ahhoz, hogy visítsak.
- Sajnálom… - habogta.
- Kit érdekel?! – azért lenyugodtam. Eszemben sem állt Őt elüldözni. – Miért jöttél?
- Kiderült, hogy Deborah kavart be mindenkinek, és ezt Melody is bevallotta….

~ Peggy szemszöge ~

- Hoztam egy kis meglepetést! Dakota és Melissa viszonyáról! – vigyorgott rám Deborah, és megmutatta a két részletet a felvételből.
- Deb. Én megkaptam az egész felvételt… azt mondtad, szaftos sztorikat kreálsz nekem. De így?! Mindenkinek bekavartál! Köszönöm, de nem kell a többi sztorid. Sőt, te sem.

~ Melissa szemszöge ~

- … szóval most Deborah és Melody kavarásával van tele az egész újság. De leginkább Deborahéval.
- És veled mi van? – kérdeztem.
- Csalódtam Melodyban. Tényleg neked volt igazad…
- Na, látod! És egyszerűen képtelen voltál felfogni! Tudod, hogy eshet ez valakinek, aki szeret téged?! Csalódást okoztál! Pedig megígérted… megígérted, hogy meg fogjuk oldani! – kiabáltam, és elkezdtem zokogni. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam…
Nathaniel lehajtotta a fejét, és megszorította a kezemet.
- Sajnálom… - de mást nem mondott. Megráztam a fejem.
- Hagyjuk.
Nathaniel hamarosan elment, és Melody jött be a helyére. A szám megrándult, de más nem jelezte a dühömet.
- Szia… - mondta halkan.
- Szia. – hangom hidegséget tükrözött.
- Azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom. Tudom, hogy nem vagy köteles megbocsátani, és nem ment fel az, hogy Deborah kényszerített. Ha vigasztal, mindenki rajtam nevet…
- Nem vigasztal.
- Meg fogsz nekem bocsátani? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Mit bocsátanék meg? Hogy Nathaniel téged válaszott? Mit kell azon… - de félbeszakított.
- Bekavartam nektek. Egyébként is, szinte csak rólad beszélt. Nehogy az hidd, hogy nem szeret téged… csak hülye, és féltékennyé akart tenni. Aztán meg… semmi – rázta meg a fejét.
- Mi az a semmi? – érdeklődtem.
- Ezt nem nekem kell elmondanom. De akkor nem haragszol?
- Kicsit…
- Sosem fogsz megbocsátani?
- Jaj, honnan tudjam? – csattantam fel.
- H…hoztam neked csokit… - azzal felém nyújtott egy milkát.
- Mindent megbocsájtottam.
Hamarosan Melody helyét is újból más vette át… pontosabban Dakota.
- Bocsi. – mondta meghunyászkodva. – Charlotte is kidobott. Boris pedig szobafogságra ítélt. Nyugodt vagy?
- HOGY LENNÉK NYUGODT, AMIKOR DEBORAH MIATT KICSESZTÉL VELEM ÉS TÖNKRE AKARTÁL TENNI?!
- Sajnálom…
- Nézd a rohadt karom! – mutattam felé, amin, bár nem nagyon, de lila foltok látszódtak.
- Hoztam csokit…
- Nem kell a k*rva csokid!
- Jaj, ne már. Meddig fogsz még haragudni? – biggyesztette le aranyosan a száját, amit teljesen figyelmen kívül hagytam.
- Ameddig akarok. Lehet, hogy örökre! – Dake úgy megijedt, mintha csak azt mondtam volna, hogy este befestem a haját feketére és két oldalt lenyírom, közben pedig leborotválom a fél szemöldökét is kisminkelem. Alkoholos filccel, és vízhatlan sminkekkel.
- Elmehetsz – válaszoltam pökhendi módon. – A fiú felállt, de az ajtónál még visszafordult.
- Mikor aludtál, Borisék itt voltak. Tettek be neked kaját a fiókba.
Így kerültem ki a kórházból tele hassal, miután elvégeztek rajtam egy rakat vizsgálatot. Hazasétáltam (mivel nagykorú vagyok, nem kellett felhívom Agatha néniéket), aztán előkerestem a bőröndjeimet és elkezdtem befelé pakolni a ruháimat. Amikor a szennyest és a szárítót is kiválogattam, és félig készen voltam a szobámmal, halk kopogást hallottam az ajtón.
- Gyere – szóltam, és folytattam a pakolást. Lassan Agatha néni belépett az ajtón, és figyelte a ténykedésemet.
- Nem kell elmenned. Sajnálom, hogy így viselkedtem…
Felálltam, és szembefordultam keresztanyuval. Elmosolyodtam.
- Nincsen semmi baj. Tudom, hogy Dakotával úgysem fogok soha kijönni. Itt maradok a városban, majd találkozunk, meg minden…
- Nem tarthatlak vissza, ugye? - szomorkás mosolyra húzta a száját, mire odaléptem hozzá, és átöleltem.
- Nem.
Pár óra múlva már Tináéknál voltam, és együtt néztem vele és Kentinnel régi videókat a nosztalgiázás kedvéért, kezünkben egy-egy forró csokival.