43. Fejezet - Elköltözöm

~ Melissa szemszöge ~

Utálom a fehér színt.
Mikor lassan kinyitottam a kórházban a szemem, csipogást hallottam, és az a rohadt infúzió szúrta a kezem. Mikor teljesen magamhoz tértem, ki akartam cibálni.
- Ne csináld. – szólt egy ismerős hang. Odafordítottam a fejem (nagyon lassan, mert zúgott), és megláttam Kentint.
- Vége a sulinak? – csak ennyit tudtam kinyögni.
- És minden másnak is. – mosolygott, én pedig megijedtem.
- Micsoda? Meghaltam, és a mennyben kórházban vagyok? Vagy ez nem is a menny?! Pedig én nem voltam olyan rossz lány!
- Idióta! – nevetett fel Kentin. – Úgy értem, nagyon is kezd tisztázódni a Deborah-Melody dolog, ami miatt napok óta sírsz nekem.
- Miért?
- Ezt majd Dakota vagy Nathaniel elmeséli.
- Egyikkel sem akarok beszélni… - nyöszörögtem gyengén. – Amúgy meg… hogy kerültem ide?
- Úgy, te bolond, hogy nem ettél meg ittál szinte semmit! Hogy képzeled ezt? Na, gyere… - azzal a kezembe nyomott egy műanyag dobozt. Amikor kinyitottam, krumplipürét láttam meg, beledarabolt rántott hússal. Mindet megettem, azaz úgy kebeleztem be, mint valami tank, aztán jóízűen (és ’nőiesen’) büfögtem egyet. Kentin kinevetett, aztán felállt.
- Na, de mennem kell, Nathaniel kint vár téged.
- Várj! – szóltam utána.
- Igen?
- Anyáék egy hetet késnek, Agatha nénivel pedig összevesztem, addig… költözhetek hozzátok?
- Ha ilyen angyalian nézel, akkor igen – vigyorgott rám Kentin, és kilépett az ajtón. Hamarosan Nathaniel vette át a meleg barátom helyét. Csendben leült mellém, és zavartan fészkelődött, míg elkezdett beszélni.
- Szia.
- Nem mondanál valami mást?! – üvöltöttem, mint egy hülye. Most már elég erős voltam ahhoz, hogy visítsak.
- Sajnálom… - habogta.
- Kit érdekel?! – azért lenyugodtam. Eszemben sem állt Őt elüldözni. – Miért jöttél?
- Kiderült, hogy Deborah kavart be mindenkinek, és ezt Melody is bevallotta….

~ Peggy szemszöge ~

- Hoztam egy kis meglepetést! Dakota és Melissa viszonyáról! – vigyorgott rám Deborah, és megmutatta a két részletet a felvételből.
- Deb. Én megkaptam az egész felvételt… azt mondtad, szaftos sztorikat kreálsz nekem. De így?! Mindenkinek bekavartál! Köszönöm, de nem kell a többi sztorid. Sőt, te sem.

~ Melissa szemszöge ~

- … szóval most Deborah és Melody kavarásával van tele az egész újság. De leginkább Deborahéval.
- És veled mi van? – kérdeztem.
- Csalódtam Melodyban. Tényleg neked volt igazad…
- Na, látod! És egyszerűen képtelen voltál felfogni! Tudod, hogy eshet ez valakinek, aki szeret téged?! Csalódást okoztál! Pedig megígérted… megígérted, hogy meg fogjuk oldani! – kiabáltam, és elkezdtem zokogni. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam…
Nathaniel lehajtotta a fejét, és megszorította a kezemet.
- Sajnálom… - de mást nem mondott. Megráztam a fejem.
- Hagyjuk.
Nathaniel hamarosan elment, és Melody jött be a helyére. A szám megrándult, de más nem jelezte a dühömet.
- Szia… - mondta halkan.
- Szia. – hangom hidegséget tükrözött.
- Azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom. Tudom, hogy nem vagy köteles megbocsátani, és nem ment fel az, hogy Deborah kényszerített. Ha vigasztal, mindenki rajtam nevet…
- Nem vigasztal.
- Meg fogsz nekem bocsátani? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Mit bocsátanék meg? Hogy Nathaniel téged válaszott? Mit kell azon… - de félbeszakított.
- Bekavartam nektek. Egyébként is, szinte csak rólad beszélt. Nehogy az hidd, hogy nem szeret téged… csak hülye, és féltékennyé akart tenni. Aztán meg… semmi – rázta meg a fejét.
- Mi az a semmi? – érdeklődtem.
- Ezt nem nekem kell elmondanom. De akkor nem haragszol?
- Kicsit…
- Sosem fogsz megbocsátani?
- Jaj, honnan tudjam? – csattantam fel.
- H…hoztam neked csokit… - azzal felém nyújtott egy milkát.
- Mindent megbocsájtottam.
Hamarosan Melody helyét is újból más vette át… pontosabban Dakota.
- Bocsi. – mondta meghunyászkodva. – Charlotte is kidobott. Boris pedig szobafogságra ítélt. Nyugodt vagy?
- HOGY LENNÉK NYUGODT, AMIKOR DEBORAH MIATT KICSESZTÉL VELEM ÉS TÖNKRE AKARTÁL TENNI?!
- Sajnálom…
- Nézd a rohadt karom! – mutattam felé, amin, bár nem nagyon, de lila foltok látszódtak.
- Hoztam csokit…
- Nem kell a k*rva csokid!
- Jaj, ne már. Meddig fogsz még haragudni? – biggyesztette le aranyosan a száját, amit teljesen figyelmen kívül hagytam.
- Ameddig akarok. Lehet, hogy örökre! – Dake úgy megijedt, mintha csak azt mondtam volna, hogy este befestem a haját feketére és két oldalt lenyírom, közben pedig leborotválom a fél szemöldökét is kisminkelem. Alkoholos filccel, és vízhatlan sminkekkel.
- Elmehetsz – válaszoltam pökhendi módon. – A fiú felállt, de az ajtónál még visszafordult.
- Mikor aludtál, Borisék itt voltak. Tettek be neked kaját a fiókba.
Így kerültem ki a kórházból tele hassal, miután elvégeztek rajtam egy rakat vizsgálatot. Hazasétáltam (mivel nagykorú vagyok, nem kellett felhívom Agatha néniéket), aztán előkerestem a bőröndjeimet és elkezdtem befelé pakolni a ruháimat. Amikor a szennyest és a szárítót is kiválogattam, és félig készen voltam a szobámmal, halk kopogást hallottam az ajtón.
- Gyere – szóltam, és folytattam a pakolást. Lassan Agatha néni belépett az ajtón, és figyelte a ténykedésemet.
- Nem kell elmenned. Sajnálom, hogy így viselkedtem…
Felálltam, és szembefordultam keresztanyuval. Elmosolyodtam.
- Nincsen semmi baj. Tudom, hogy Dakotával úgysem fogok soha kijönni. Itt maradok a városban, majd találkozunk, meg minden…
- Nem tarthatlak vissza, ugye? - szomorkás mosolyra húzta a száját, mire odaléptem hozzá, és átöleltem.
- Nem.
Pár óra múlva már Tináéknál voltam, és együtt néztem vele és Kentinnel régi videókat a nosztalgiázás kedvéért, kezünkben egy-egy forró csokival.

42. Fejezet - Kit hívsz meg a bálra?

Sziasztok!
Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, de nagyon összejött minden, szóval rendbe kellett magamban tennem a dolgokat, meg vizsgám is volt, de mindegy, most újult erővel itt vagyok, és remélem, meg lesztek elégedve ezzel a fejezettel is.:)
Jó olvasást !:)

~ Melissa szemszöge ~

Úgy keltem fel a hat óra ébresztőre, mint valami nyúzott… zokni. Négykézláb másztam el abba a fürdőszobába, amit közösen használunk Dakotával. Fúj… Telelocsoltam az arcomat hideg vízzel, amitől a január végére való tekintettel összerezzentem. Nagyon hideg volt, szóval visszaosontam a szobámba, és magamra kaptam a fehér mamuszomat és a köntösömet. A telefonom újabb ébresztőbe kezdett, szóval gyorsan odafordítottam a fejem, ami a szemeimnek borzasztóan fájt. Megdörzsöltem hát őket, és szép, lassú mozdulatokkal nyomtam ki az ébresztőt. Lassan visszacsoszogtam a fürdőszobába, és miután kifésültem a méteres hosszúságú hajamat, felkötöttem, mert elfelejtettem tegnap megmosni, és így túlságosan a fejemre tapadt. Felvettem valami ruhát, amiben nem fogok megfagyni, és filozofikus gondolatokkal pakoltam be a táskámba. Amber írt egy SMS-t még este, hogy próbált rólam beszélni Nathaniellel, de azt mondta, nem ér rá, mert sok a dolga. Még akkor sem szólt semmit, amikor Amber konkrétan nekiszorította a falnak, ebből pedig arra következtettem, hogy igazán nem számítok neki semmit. A torkom szorítani kezdett, a szemembe pedig könnyek szöktek, amikor visszagondoltam azokra az estékre, amiket együtt töltöttünk Párizsban. Bár sosem szerettem volna belé…

A felfedezés, mint villám hasított a fejembe – eddig úgy gondoltam, hogy csak tetszik, és az együtt töltött idő miatt olyan furcsa közöttünk minden… De most, hogy úgy érzem, elveszíthetem, rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé.

Még letörtebben, de kicsit biztosabban magamban léptem ki a szobából, ahol egy vadbaromba ütköztem.

- Hé, cica, úgy hallottam, már nincsen pasid. Szerintem Charlotte sem bánná, ha…

- Takarodj innen! – rivalltam rá, és ellöktem magamtól Dakotát. Ő persze ezt nem hagyta annyiban, durván a fenekembe markolt, és visszahúzott magához. Nos, én azzal a lendülettel felképeltem, kitéptem magam a szorításából, és elindulta lefelé. Dake, mint valami idióta, visszarángatott ugyanoda, ahonnan elindultunk, és a falnak nyomva elkezdett csókolgatni. Valahogy sikerült a gyenge pontjába rúgnom, amikoris összegörnyedt.

- Hagyj békén! – kiabáltam, mire kinyílt a szomszédos ajtó, és Agatha néni kilépett rajta Borisszal.

- Hát itt meg mi folyik? Mit csináltál Dakotával? – kérdezte keresztanya szemrehányón.

- Molesztált! Elkezdett fogdosni, meg csókolgatni… - mentegetőztem.

- Nem igaz – nyöszörgött a földről Dakota. – Csak még mindig haragszik rám…

- Ez hazugság! – kérleltem Agatha nénit, hogy higgyen nekem. Sikertelenül.

- Nem, Melissa! Mit képzelsz te? Itt vendégeskedsz, és ezt a hála?! – közben Dake felállt, és úgy vigyorgott rám, hogy csak én lássam. A mocsok… - Tudod, mit?! Ha nem vagy képes együtt lakni velünk, elmehetsz!

- El is megyek! Nem tudom, hogy ebben a tetves városban hol fogok ellakni, de tudod mit? Szarok rá! Nem hiszem el, hogy nem tudsz hinni nekem! Legyél boldog…

Kiléptem az ajtón, és a kezemen levő piros foltokat bámultam, amiket Dakota rángatása okozott. Ahol csak piros volt a karom, ott égett a bőröm.

A könnyeimmel küszködve rohantam az iskolába, reménykedtem, hogy ott végre megnyugodhatok. Ha máshogy nem, akkor a DÖK-teremben végzett munkával. Ahogy viszont beléptem oda…

Melody az asztalon ült, a lába között Nathaniel állt. Arcuk pár centire volt egymástól, nagyon meghitt pillanat volt. Annyira figyelték egymást, hogy azt sem vették észre, ahogyan benyitok. 

Egy világ tört össze bennem. Hát ilyen érzés az, ha veszítesz. Ilyen, amikor minden ellened fordul, és te nem tudsz ellene tenni semmit. Mert ki vagy te? Senki. Ki vagy te Neki? Senki. Becsaptam magam mögött az ajtót, és nem tudtam, hová menjek. A lelki fájdalomtól, amit éreztem, szédülni kezdtem és tántorogva sétáltam az udvar ajtajáig, amikoris Nathaniel kilépett a DÖK-teremből. 

- Melissa? Kértelek, hogy ne gyere pár napig.

- Csak… én csak… segíteni akartam egy kis papírmunkában. Meg… a farsangi bál, amire a lányok hívják a fiúkat…

- Most Melody segít helyetted. Aludhatsz addig… és a helyedre is ő ülne kicsit… addig… ülhetsz Dakotával. És… Melody már meghívott.

„Ülhetsz Dakotával… Melody segít helyetted… Ne gyere pár napig…”

Megfordult körülöttem a világ. Üljek Dakota mellé, aki tönkretette az életemet… Melody segít helyettem, aki tönkretette az életemet… Ne menjek pár napig, így tönkremegy az életem…

Erős ütést éreztem a térdemnél, ahogyan összecsuklottam, aztán elsötétült körülöttem minden. Utoljára még Nathaniel homályos alakját láttam, ahogy elindul felém…

~ írói szemszög ~

- Nem voltál túlságosan szigorú vele? – kérdezte Boris a menyasszonyától. Dakota nemrég indult el az iskolába, de a pár otthon maradt, hogy átbeszéljék a reggeli incidenst.

- De hát láttad, hogy Dakota a földön volt, Melissa pedig állt… - Agatha a saját igazát akarta védeni, de már ő sem volt biztos magában.

- Azért Dake sem egy jó fiú. Múltkor is elbánt Melissával. Lehet, hogy az unokaöcsém, de én nem hiszem, hogy a reggeli verekedést is Melissa okozta volna. Szerintem amióta itt vagytok, kissé megváltoztál vele szemben. Azért neki is szüksége van támaszra…

- Igazad van. Jaj, mennyire bolond vagyok! – a nő a kezébe temette arcát, amikor megcsörrent a telefonja. Felvette.

- Igen? Ó, szia Nathaniel! Micsoda? Melissa? A kórházba? Azonnal indulunk! Köszönöm!

- Mi történt? – kérdezte Boris aggódón.

- Melissa elájult az iskolában, és most kórházban van. Azt hiszem, ma szabadnapot veszek ki…

- Én csak egy felet.

Autóba pattantak, és együtt indultak a Sweet Hospital kórházba.

~ Dakota szemszöge ~

- Kivágtad a videót? – kérdezte Deborah ördögi vigyorral.

- Igen. Van olyan rész, hogy megcsókolom, meg olyan, hogy megmarkolom a seggét. –válaszoltam én is vigyorral, miközben átküldtem az adatokat Deborah telefonjára. – Na, de kérem a jussom!

- Jaj, komolyan azt hitted, hogy lefekszem veled? – Deb nevetni kezdett. – Jó tested van, egy menetre jó is lennél… ha berúgnék! De józan vagyok… Szóval köszcsi-puszcsi!

Vidáman eltipegett, rajtam pedig eluralkodott a düh. Kislány, tudd, hogy velem soha többé nem játszhatsz…