Rossz hír

Szerintem kevés ilyen blogger van, mint én, aki naponta tesz fel 3-4 A/4-es oldal terjedelmű szöveget/fejezetet. Ez persze nekem sem sikerülne, ha nem írtam volna meg már 1-2 hete az utolsó fejezetét is ennek a történetnek.
Ugye, most, hogy megkezdődik az iskola, mindenki kevesebbet fog írni. Köztük én is.
Maximum pénteken, szombaton és vasárnap tudok részt tenni, attól függ, mennyire lesz időm.
Ugyanis életemben először kollégiumba költözök, és a gimiben is olyan szinten ráfekszünk a nyelvtanulásra, hogy bár most kb. 2-3 szót tudok spanyolul, fél év múlva, ha minden jól megy, már tudok is olyan nyelven beszélni.
Mindent összevetve rengeteget kell majd tanulnom, szóval lehetséges, hogy a részek késnek, elmaradnak, de az biztos, hogy kevesebb fog jönni egy héten.
Ha a koliban megismerem a szobatársaimat, és be merem vinni a laptopom, talán hétköznap is pakolok fel részt, de mivel nem biztos, ajánlom, hogy figyeljétek Miharu csoportját vagy magát a blogot.:)
Puszillak titeket!

12. Fejezet - Alkohol, ó alkohol, én téged szeretlek

Játszottam Porcicával, elkérezkedtem Agatha nénitől, majd megfürödtem, hajat mostam, és megszárítottam azt. Ekkor már nyolc óra volt, szóval kivasaltam a hajam, sminkeltem (alapozót nem, mert utálom és nem is szükséges szerencsére), majd magamra kaptam egy fekete csőruhát, ami a combom közepéig ért, csak az egyik válla volt pántos, és nagyon jól kiemelte az alakom. Ezután következett, hogy mindent átkotortam a fekete magassarkúmért, de végül meglett, és ez a lényeg. Mikor felöltöztem, kocsidudálást hallottam. Még belepakoltam a (fekete, mi más?) táskámba a cuccaimat (mindent, ami csak egy nőnél lehet), és kiléptem az ajtón. Kellemes, de nem hideg levegő csapott meg, és egy doromboló hang.
- Most legszívesebben visszavinnélek, és… - ölelt át hátulról Viktor, és a nyakamba csókolt, mire gyorsan megfordultam.
- Ezzel még várnod kell. – vigyorodtam el, és a kocsiba ültem. Rosalya mellé kerültem, és itt esett le, hogy egy limóban ülünk. A lány kezében pezsgő volt, és éppen próbálta kibontani. Viktor velem szemben ült le, és a kocsi elejéhez kiabált.
- Megvagyunk!
- Utálok helyetted vezetni. – morgott valaki, de az autó elindult. A hangja kicsit ismerős volt, de nem tudtam, honnan.
- Ez a limuzin honnan van? – kérdeztem szétnézve.
- Nem tudtad, hogy a csávód egy kőgazdag dobos? – kérdezte Iris, aki a kezét Castielével összekulcsolva, a sarokba dőlve ült. A barátomra néztem, aki visszafojtott mosollyal bólintott.
- Ez van. – mondta. – Legalább nem a pénzemért szeretsz.
- Hanem másért, ami szintén úgy kezdődik, hogy pé… - szólt be Castiel, mire elnevettünk magunkat, holott ez nem volt igaz. Megálltunk valahol, mire Viktor kiszállt, és azt mondta, mindjárt jön. Valami szupermarket-félénél voltunk, és míg nem jött, mi ittunk és beszélgettünk.
- Leigh? – kérdeztem Rosalyát.
- Már ott van, ő a DJ.
- Ú, nem is tudtam. – mondtam, mire a többiek elvigyorodtak.
- Ó, és mennyi mindent nem tudsz még…
Azzal nekiálltak beavatni mindenféle titokba. Nathaniel allergiás a pollenre, ezzel sokszor szívatják… Amber az olajos magvakra, az anyjuk pedig a macskákra.
- És az apjuk? – nevettem, mire rávágták, hogy ő meg az emberekre. Még jobban nevettünk, de belegondoltam, hogy ha ez igaz, milyen lehet Nathanielnek. Jó fantáziával bírok, tehát belegondoltam, hogy a sérüléseket szerezhette tőle is… nem, biztos nem ekkora állat!
Viktorék visszatértek, és a srác, aki vezetett, szintén beült hozzánk. Egy zacskó pia volt náluk, és mindenkinek osztogattak. Most volt időm végignézni a hosszú, barna hajú fiún, és beugrott, ki ő.
- Nem te veszekedtél az eladóval a suli melletti bazárban? – kérdeztem, mikor épp engem nézett.
- De, ő a nagybátyám, és már ide is adta a boltot. Nyugdíjas, és nem dolgozhat…
- De dolgozik! Ő a suli büfése! – mondta Iris, mire elnevettem magam.
- Szóval ezért fűzte az igazgatónő!
- Nem, tényleg együtt vannak. – javított ki mindenki komoly arccal, mire én is arra váltottam, aztán megint nagyon elnevettem magam, és a többiek is ezt tették. Megittam 1-2 korty abszintot, ugyanennyi tequilát, és egy fél doboz citromos sört, aztán Dimitrire néztem, aki Louis unokaöccse volt.
- Te nem iszol? – a szavaim egybefolytak, de remélem, értette.
- Dehogy, akkor nem tudnék vezetni, meg amúgy is, valami baj van a májammal, szóval nem ihatok.
- Ja, értem. – válaszoltam, és Viktorra dőltem, aki időközben mellém került. – Hát szia!
- Szia. – mondta, és szenvedélyesen megcsókolt, amit hagytam is. Hamarosan elindultunk a szórakozóhely felé, és miután bejutottunk, kerestünk egy helyet, ahol elfértünk (itt a fiúk már leváltak, szóval csak Rosával és Irisszel), majd táncolni kezdtünk. A zene olyan hangos volt, hogy minden basszusnál megdobogtatta a mellkasomat, és ez ilyen állapotban nagyon felszabadított. A csípőmmel köröztem, miközben a fejemet ráztam, a kezeimet pedig a magasba tartottam, így élveztem Steve Aokit.
- Megyek, köszönök Leighnek! – ’törte meg’ a csendet Rosalya pár perc után, és lelépett. Ketten folytattuk a táncolást Irisszel, akin szintén miniruha volt, csak lazább, ami inkább a mellénél volt kivágott. Középen a „Korn” felirat díszelgett, ami ezt a ruhát nagyon feldobta, főleg azzal a fekete bakanccsal, amit a lány felvett hozzá. A haja szorosan fel volt kötve, és nem sokat, de sminkelt is. Nem is sejtettem, hogy egy ilyen rendes lány ekkora partiarc lehet, de tévedtem. Úgy táncolt, mint valami szajha, (nem rosszból, itt mindenki ilyen volt, csak meglep, hogy ő is tud) és tipikusan olyan volt, mint egy csajszi, aki nagyon élvezi az életet. Na, meg aki nem hiányolja a pasiját, akire a fél gimi gondol elalvás előtt.
- Castielék? – kérdeztem, ha már úgyis eszembe jutott.
- Szerintem fent söröznek meg cigiznek. – jött a válasz, majd folytattuk a táncot. Nem volt kedvem felmenni, a zene ott pörgött mindenemben, szóval csak táncoltam. Iris éppen egy miniruhás csajt bámult meg, mikor megzavartam, és újból hozzá szóltam.
- Nézd csak, hogy bámulnak minket! – mutattam pár fiatalabb srác felé, akik nagyon figyelték a mozdulatainkat.
- Mutassunk nekik olyat, amitől zavarba jönnek! – javasolta Iris, én pedig vigyorogva helyeseltem. Beálltam a vörös hajú lány elé, egymáshoz simultunk, és úgy mozgattuk a csípőnket. Lementünk majdnem teljesen guggolásba, majd pucsítva felemelkedtünk, és tovább folytattuk a csípőmozgást. A gyerektársaság elindult felénk.
- Hé, cicák, jók vagytok, vajon az ágyban is? – szólalt meg a legbátrabb.
- Hallod, haver, ha legközelebb ilyet kérdezel, először tegyél fel magadban két kérdést: nagykorú vagy-e már, és van-e odalent valami egyáltalán, vagy csak a csikk? – válaszoltam, mire a haverjai kinevették, de egyből eltűntek. Iris mögöttem nevetett, aztán mikor megfordultam, megkérdezte, hogy nem iszunk-e egy-egy nagy whiskey-kólát, amíg fent megkeressük a fiúkat. Útközben Kimbe botlottunk, aki kezében egy sör volt.
- Hé, hát ti? – kérdezte, de ő sem volt már szomjas.
- Feljöttünk bulizni, de most a fiúkat keressük. – válaszolt Iris.
- Én is Dajant keresem, akkor biztos a tieitekkel van. – azzal hárman indultunk tovább, hogy csillapítsuk a férfihiányunkat. Odafent egyszerű dolgunk volt: a leghangosabb fiúbandához kellett mennünk. Dajan éppen valami bonyolult kézfogást bonyolított le Viktorral, (micsoda megfogalmazás!) de amikor megláttak minket, abbahagyták, és nőzni kezdtek.
- Mucika, na mizu? – hajolt a nyakamba Viktor, és adott egy puszit. Úgy látom, ők már nem ittak, amióta itt vagyunk, szóval kezdtek józanodni. Én viszont inkább jó nagyot kortyoltam a kezemben tartott pohárba.
- Semmi, ez nagyon jó hely – kezdtem. – Vidéken ilyen sose volt.
- Ez London, baby! – kiáltotta Viktor, mire mindenki minket nézett, de ő megfogott, lerohant velem a tömegbe (közben a piámat elvették), és a zenére táncolni kezdtünk. Sehol nem volt közöttünk felesleges hely, teljesen egymáshoz voltunk simulva. A kezei a combomat simogatták (mert háttal voltam neki), én pedig néha a hajába túrtam. Mikor a tánc kezdett eldurvulni kettőnk között, úgy döntöttünk, lelépünk. Hozzánk mentünk, és ahogy felértünk a szobámba, minden ruhát lecibáltunk egymásról. Viktor az ágyra fektetett, és forró csókokkal halmozott el. Kábán érzékeltem a dolgokat, amik körülöttünk folytak, de kellemesnek fogtam fel őket. Halkan felsóhajtottam, amikor Viktor úgy döntött, elég volt a szórakozásból, és átadtam magam a szombat este örömeinek. 

11. Fejezet - Kenny és Tina

- Elmentem, Agatha néni! – szóltam keresztanyunak, majd kiléptem az ajtón. Kenékhez indultam. Egy perc alatt odaértem, ugyanis a szomszédban lakott. Furcsa, hogy nem is találkoztunk egy hete… Miközben ezen gondolkodtam, bekopogtam az ajtón, amit Ken anyja, Tina nyitott ki. Csillogó zöld szemei engem is felvidítottak.

- Szia! Ken itthon van? – kérdeztem. Tina ugyanis már általános első óta ismer, régóta tegezem, ahogyan a férjét is.

- Szia, jó téged újra látni! – mondta kedvesen. – Persze, a szobájában van, Kennyvel.

Kenny az apja. Mindig megmosolyogtat a tény, hogy Kentin hogy kapta a nevét, ugyanis a Kennyből és a Tinából lett összevonva, így keletkezett a Kentin, bár nem ezt használja, hanem a becenevét, amit a szülei adtak neki. Besétáltam a fiú szobájába, ahol tényleg ott volt az apja, és még néhány bőrönd. Megijedtem, hisz Kenny nem szokott akármiért hazajönni a katonaságból. Amint a meleg barátom meglátott, ijedten összerezzent, majd kiküldte az apját, és leültetett az ágyára.

- Mizu? – kérdezte mosolyogva, de annyira furcsa volt.

- Semmi… van valami baj? – kérdeztem, de Ken mosolyogva megrázta a fejét. – Gyanús vagy te nekem… - folytattam. A fiú nem szólt, csak átölelt. Vékony karjai biztonságot sugároztak, a szemüvege széle pedig nyomta a fejem, mikor a vállára hajtottam.

- Na, és milyen a suli?- törtem meg a csendet, mire Ken elmesélte a hetét. Amber nem volt suliban az első két napban, de nagyon látszanak rajta a sérülések. Kim rágyújtott órán, és kapott egy osztályfőnökit, csak mert fogadtak Castiellel, és vesztett. Viola rajzolt egy almafát Jadenek, erre a fiútól kapott egy egész csokor rózsát. Iris és Cast elmentek randizni, és most félig együtt vannak. Rosalia elhagyta a gyűrűt, amit Leightől kapott, de aztán rájött, hogy mégsem, mert szimplán csak a fiúnál volt. Szóval semmi érdekes, de azért Kimet megnéztem volna.

- És Viktor? – kérdeztem.

- Semmi. Ül valahol és kockul. Vagy eszik. – rántotta meg a vállát Ken. Ó, akkor jó! Nem akarom, hogy nőzzön.

- És te?

- Én megvagyok, kekszet eszek. – azzal az ágyán heverő csomagot felemelte, és felém tartotta. – Most is van kekszem, kérsz? – majd elvigyorodott.

- Csokis? – mosolyogtam.

- Mi más lenne?!

- Akkor kérek.

Még 2 órán keresztül Kennél voltam, kekszet ettünk, aztán hazamentem.

- Nézd, ki van itt! – szólt Agatha néni, és a kanapéra mutatott, ahol az ’emlegetett szamár’, Viktor ült, és TV-t nézett.

- Szia! – sétáltam a barátomhoz, aki átölelt, és egy puszit nyomott a számra. – Mióta vagy itt?

- Nem régóta, keresztanyud mondta, hogy Kennél vagy, szóval segítettem neki krumplit pucolni, aztán pedig ide kerültem – majd ő is mutogatni kezdett a kanapéra. Szegény kanapé, már mindenki ujjal mutogat rá…

- Felmegyünk?  - mutattam az emeletre, mire Viktor bólintott, és elindult. Követtem, de elkaptam Agatha néni pillantását, ami nem volt túl kedves a barátommal szemben. Nem értettem, miért, inkább a szobámba mentem, és szembefordultam a fiúval.

- Na, mit csináljunk?

- Figyelj, nem muszáj mindent együtt csinálnunk… - kezdte. – Te ezt csinálsz valamit, én meg mást. Mint… múltkor. 

- Mert? – húztam fel a szemöldököm.

- Mi az, hogy mert? Múltkor is untad a sorozatot! – adta meg a (számára) jó okot.

- Az véletlen volt. Most… csináljunk valamit együtt.

A fiún volt a sor, hogy meglepődjön. 

- Azt akarod, hogy…?

Szinte hallani lehetett, ahogyan csikorognak a rozsdás fogaskerekek az agyamban, aztán végre beugrott, mire célzott Viktor.

- Mi? Nem! Nem arra gondoltam! Csak… olyan furcsa, alig csinálunk közös dolgokat…

- Jó, akkor barchobázzunk. – döntötte el a fiú. Mivel közös program, belementem, és tényleg jókat nevettünk rajta. Fél óra múlva átváltottunk beszélgetésbe. Kicsit később lementünk vacsorázni, és odalent társalogtunk, mígnem a fiú hazaindult. Kikísértem, az ajtót becsukva pedig szembetaláltam magam Agatha nénivel.

- Na? – kérdeztem édesen mosolyogva. 

- Hát, beszélgettünk, amíg nem voltál itt. Nem olyan rossz, mint amilyennek gondoltam. De ha engem kérdezel, Nathaniel a jobb…

- Még jó, hogy nem kérdezlek, igaz? – vigyorogtam.

- Na, azért van egy határ…

- Amit nálad minden szőke fiú átléphet. – vágtam keresztanyu szavába. Kicsit dühösnek tűnt a bunkóságom miatt, szóval felmentem a szobámba, és megnéztem az e-mailjeimet. Anya írt, ráadásul rengeteget, aminek nagyon örültem. Küldött egy csomó képet, és azt mondta, most töltik a skypeot, szóval néha majd webkamerázhatunk is. Nagyon megörültem, főleg, mikor a nevüket beírva a skypeba, majd bejelölve őket rájöttem, hogy pont fent vannak. Videóhívást kezdeményeztem, amit el is fogadtak. Percekig bénáztak, míg ők is be tudták kapcsolni a kamerát, de végül sikerült nekik.

- Sziasztok! – integettem a gépernyőbe, ami előtt a szüleim ültek. Anyukám rózsaszín haja csapzottan állt, de semmi nem volt az apáéhoz képest.

- Hát ti mit csináltatok? – kérdeztem nevetve, mire nagyot sóhajtottak.

- Ne is mondd – kezdték egyszerre, de anya folytatta. – Ma brazil vándorpókokkal kísérleteztünk, aztán elvittek minket egy túrára. Hah, jó volt. – mutatott a hajára. – És veled mi újság? Jó a suli?

- Hát, elmegy… aranyosak az osztálytársaim. Vagyis, van aranyos. – javítottam ki magam, mikor eszembe jutott Amber.

- Értjük. Na, de mennünk kell  - szólt anya, mert egy fickó jelent meg mögöttük. -, majd még hívunk, puszi! 

Elköszöntünk egymástól, és egyből rezegni kezdett a telefonom. Hogy én milyen fontos ember vagyok! Elnyúltam az ágyon, és a kezembe vettem a készüléket, és olvasni kezdtem az üzenetet, amit kaptam, és egyből válaszoltam is rá.

Mivel úgy döntöttem, Viktor kicsit furcsa, ezért ráírtam Irisre. Ő viszont teljesen szétszórt volt, meg nem ért rá, mert Castiellel éppen gitároztak, szóval inkább Rosalyaval beszéltem. Ő elmondott mindent: hogy már buli előtt iszunk, mert a bolti olcsóbb, hogy mennyi a belépő, ki mibe jön (Rosa ezerrel a miniruhát preferálta), és hogy náluk hogy szokott menni ez a buli-dolog. Nagyon örültem, hogy valaki végre beavatott, szóval nem kellett idegeskednem. Persze az is megnyugtatott, hogy tudtam, nem úgy kezelnek, mint egy vadállatot, pedig néha tényleg úgy viselkedtem. Ehelyett ők kedvesen hívtak mindenhová, és nagyon aranyosak voltak… Miközben ezen gondolkodtam, vártam a kilenc órát, addig pedig elütöttem az időt.

10. Fejezet - Felfedezés

Madárcsicsergésre ébredtem. Nyújtóztam egyet, aztán a telefonom felé nyúltam, és kikapcsoltam az ébresztőt. A madárcsicsergés egyből megszűnt. Kár, szeretem ezt az ébresztőt.
Lecsoszogtam a nappaliba, és míg gabonapelyhet ettem, nézegettem a facebookot. Már péntek volt, és szinte teljesen jól éreztem magam, mégis rossz érzésekkel gondoltam vissza a hétfői napra. Mikor vasárnap Viktor hazakísért, egyből elaludtam, és kb. 19-20 órát aludtam. Eddig a rekordom 13 óra volt, az is teljesen véletlen, ezért örültem, hogy Nathaniel eljött hozzánk, ki tudja… nem akarok többet ennyit aludni. Már négy nap telt el azóta, hogy a fiú itt volt, inkább csak facebookon írja a házit. Kopogás zavart meg. Ki lehet az délelőtt 11-kor?
- Szia – vigyorgott Viktor, mikor kinyitottam az ajtót.
- Hát te? – kérdeztem meglepődötten, mire a fiú még inkább vigyorra húzta a száját.
- Tudod, annyira rosszul voltam… és mivel ott voltam 3 órán, már nem lehetek hiányzó… annyira rossz, hogy át kellett jönnöm hozzád, és nem lehetek az iskolában… - mondta vontatottan, szarkazmussal a hangjában, én pedig kuncogni kezdtem.
- Gyere be, meggyógyítalak. – ajánlottam fel, az ötlet pedig nagyon tetszett Viktornak, szóval bejött, és átmentünk a szobámba. Odabent, mivel azon veszekedtünk, hogy milyen filmet nézzünk, rájöttünk, hogyha mindig ezen fog menni a vita, akkor sosem tudunk végignézni egy filmet sem, szóval sorozatot kerestünk. Persze ez is tartott egy jó ideig, de a Dr. Csontra esett a választás. Sokat húztam a számat, de ha ilyet akar nézni, nézzünk. Két rész után meguntam, és nekiálltam a házikat átnézni.
- Ennyire figyelsz? – nézett rám Viktor.
- Unom. Tanulok. – jelentettem be.
- Akkor miért nem választottál mást?! – emelte fel a hangját, és következett a kiabálásunk.
- Mert nem engedtél mást!
- ÉN?! Jó, akkor most lelépek, és szabad döntéseid lesznek! Nézd a Violettát!
- Hé! A Violetta igenis jó! – védtem a sorozatot, ami tele volt idiótasággal, de így szerettem. Vagyis… hébe-hóba nézegettem.
- Akkor nézd azt! – azzal a fiú kiment a szobámból, majd a házból is. Ez komoly?! Mi volt ez a hiszti?! Dühösen a combomra csaptam, majd a fiú után mentem.
- Viktor, ne már… - szóltam utána, mire visszafordult.
- Túlreagáltam, ne haragudj. De most ideges vagyok, és hazamegyek. – jelentette be, majd haza is indult. Szitokszavakat szórtam rá magamban, mikor becsaptam magam mögött az ajtót és megkerestem Porcicát, aki Agatha néni szobájában aludt. Azzal töltöttem az időt, hogy bámultam őt, vagy rajzoltam. Felhőket, meg kismadarakat (repülés közben, tudjátok, a V-betűféle alak, egy két éves is meg tudja rajzolni), és nagyon elégedett voltam. Mehet az oviba dísznek! Porcica hamarosan felkelt, és dorombolva várta, hogy simogassam. Eleget tettem a kérésének, ő pedig a kezemben újból elaludt. Kopogtak, szóval visszatettem az ágyra a cicát, és kinyitottam az ajtót.
- Szia – köszöntem Nathanielnek, aki köszönés nélkül belépett a szobámba, majd az ágyra hajította az összes tankönyvet, ami csak nála volt. Vett egy mély levegőt, és megszólalt:
- Szia, jöttem tanulni.
- Hozzám? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem, veled.
Leültünk egymással szemben, és néhány pillanatig kínos csend uralkodott, viszont ezt a fiú hamar megtörte.
- Mivel kezdjük?
Én a „a legrosszabb után fokozatosan jöhetnek a jobbak” elvet követtem, így egy sóhaj után megszólaltam.
- Föci vagy kémia.
Egy fél hét anyagát Nathaniel nagyon jól és viszonylag rövid idő alatt megtanította nekem. Azért 3 óra múlva már nyöszörögtem.
- Szétszakad a fejem a sok tudástól… szünetet! – tartottam a kezem védekezésképpen Nathaniel felé. – Inkább nézzünk egy filmet.
- Dokumentumfilmet? – kérdezte vigyorogva.
- Egy jó vígjátékot! – javítottam ki a fiút, és mivel tetszett neki az ötlet, elkezdtünk egy filmet nézni.
- Figyelj csak… - fordultam felé egy unalmas rész közben. – Mikor lázas voltam… levetted a pólód. – A fiú furcsa arckifejezéssel vizslatott, de engem nem érdekelt, visszagondoltam arra, amit láttam.  – A hátad…
- Semmi nincs vele. – vágta rá a fiú, és elfordult tőlem.
- De, én láttam… kék foltok voltak rajta… - erősködtem, mire Nathaniel felállt, és kifelé indult a házból.
- Ehhez neked semmi közöd! – magyarázta, és éppen ki akart menni az ajtón, amikor az kinyílt, Agatha néni pedig belépett rajta. Végignézett a dühös fiún, és angyalian elmosolyodott.
- Ó, de jó, hogy itt vagy! Bolognait csinálok, vagyis… csinál Melissa, mert én nem tudok. Segítesz neki?
- Nem, sajnálom, mennem kell. – mondta komolyan Nathaniel, mire keresztanya lebiggyesztette a száját.
- Jaj, maradj csak! Gyere! – és a konyhába taszigálta a fiút. Visszafojtott vigyorral követtem őket, és nekiálltam Nathaniellel főzni, míg Agatha néni megfürdött.
- Azt hiszed, ez vicces? – csattant fel a szőkeség, mire elnevettem magam. Ő is vigyorra húzta a száját, és hozzám vágott egy tésztát, ami nem volt még a vízben. Nagyon ’megsértődtem’ , és az egész zacskót hozzá vágtam. Ebből oltári nagy kajacsata lett, és csak pár perc múlva nyugodtunk le. Mindenhol állt a meg nem főzött tészta, szóval nevetve kapartuk fel vagy a pultról vagy a földről, és megmostuk, mielőtt főzni kezdtük volna. A tészták úgy átlagosan 2-3 centisek voltak, dehogy látszott rajtuk, hogy játszottunk velük… Az öntetet és a húst is elkészítettük, Agatha néni pedig megterített 3 személyre.
- Hm, de jó illata van! – jegyezte meg, mikor kivittük az ételt az asztalra. Nathaniel a telefonjára nézett, és ijedten bámulta a képernyőt.
- Sajnálom, mennem kell! – vágta rá, és kirohant az ajtón. Azt sem hallotta, hogy egyszerre utána szóltunk Agatha nénivel.
- Furcsa fiú. – szólt keresztanya, mikor leültünk enni.
- Az. – hagytam annyiban, és a villámra tettem egy kis tésztát. Kicsit elvigyorodtam, mikor a rövid tésztákat tettem a számba.
- És milyen helyes, igaz? – vigyorgott Agatha néni.
- Viktorral járok! – emeltem fel kissé a hangom.
- Ó, tudom, de… ő olyan furcsa.
Nem beszéltünk többet, kicsit furcsa volt az előbbi beszélgetést. Egyre csak a harmadik tányért néztem, amin Nathanielnek kellene enni. Illetve, a mai napot kivéve, Viktornak. Inkább felmentem a szobámba. Mindketten seggfejek! Csak Viktor jobban. De ez biztosan azért van, mert vele már járok, és nincs annyira kedvünk viccelődni egymással. Beálltam a zuhany alá a fürdőmben és ellazultam a meleg víz alatt. Mikor megfürödtem, még énekeltem kicsit, csak megzavart a telefonom csöngése. Meglepődve néztem a kijelzőt: Anyu.
- Igen? – szóltam bele izgatottan, remegő hanggal a telefonba.
- Szia, kicsim, anya vagyok.
- Szia! – mosolyogtam, és ez biztos hallotta a hangomon. Leültem az ágyamra, és csak úgy ittam a szavait, ami az apával közös munkájáról szólt, holott nem érdekelt, mit csinálnak. ŐK viszont érdekeltek. Nagyon is.
- Hiányzol. – mondták kórusban apával, mert közben kihangosítottak.
- Ti is nekem.
- Viszont van egy rossz hírünk: karácsonyra sem tudunk visszamenni. – jelentette be apa egy sóhajtás után. Elfogott a végtelen szomorúság és a düh.
- Mi?! Miért nem? – csattantam fel.
- Sajnáljuk, jó legyél. Puszi. – azzal letették a telefont. A könnyeimtől homályosan látva földhöz vágtam a telefonom, a párnámba nyomva a fejem sikítottam egyet és zokogni kezdtem…

~ Nathaniel szemszöge ~

Este negyed kilencre hazaértem. Az ebédlőbe mentem, és leültem a faasztalhoz. Mindenki néma csendben evett – a nyolcórai családi vacsora már megkezdődött.
- Hol voltál? – hallottam édesapám hideg hangját. Legkevésbé sem akartam, hogy Melissát hibáztassa, szóval hazudtam.
- Papírokat intéztem az iskolában.
- Hazudsz. – válaszolt olyan nyugtalanító nyugalommal és csendességgel, hogy Amber összerezzent. Fekete, spagettipántos ruha volt rajta, nálunk ugyanis még egy ilyen vacsorán is ki kell öltözni. Apám folytatta. – Betelefonáltam az iskolába. Nem voltál bent.
- Én… sajnálom, apám! Csak… - kezdtem volna szabadkozni.
- Semmi de! A vacsorád ma elmarad. Gyere velem.
Erősen a karomba ragadott, és az ajtónak lökött, majd erőseket ütött a hátamra valami műanyaggal. Fogaimat összeszorítva vártam, hogy ennek vége legyen, és véget is vetett neki anyám.
- Carl, elég.
- Így hazudj legközelebb. Irány a szobád!
Felmentem, majd a tükörben vizsgáltam sajgó hátamat. Vörös foltok éktelenkedtek rajta, egy-két helyen vérzett is. Gyorsan megfürödtem, a gyomrom pedig megkordult. A TV alatti fiókot kinyitva elővettem egy kis ropit és vizet, majd azokból majszoltam, és ijedten dobtam mindent vissza, mikor Amber bejött.
- Ezt megszívtad. Hol voltál? – kérdezte.
- Melissánál.
- MICSODA?! – sipította. – ANNÁL?!
- Csak tanultam vele… - motyogtam. Mindegy, őt már nem tudom leállítani…
- Igen, és tudod, kivel tanultál még?! Igen, azzal, aki rohadtul nem vágta a matekot, és hónapokat szenvedtél miatta, még most is egy roncs vagy! Ez az egész az ő hibája! A Melo…
- Hagyd abba! – szóltam a húgomra, aki egy női ’arrrgh’ után becsapta az ajtót, és átment a sajátjába. Anya jött be rajta legközelebb.
- Tessék, ezt fel tudtam csempészni. – adott a kezembe egy rántott húst néhány sültkrumplival, amit mohón falni kezdtem. – Amber szerint egy lánnyal voltál.
- Nem! Vagyis… de. Én sajnálom! – fakadtam ki. Féltem, hogy elmondja apámnak.
- Nyugodj meg. A te korodban egészséges a randizás. De most mennem kell. Jó légy. – azzal lassan kisétált a szobából, én pedig lefeküdtem aludni. Olyan gyorsan ettem, hogy csuklottam, így végül már nem csak a hátam fájt, mire elaludtam, hanem a mellkasom is…

9. Fejezet - Dr. Nathaniel

- Miért aludt itt a barátod?! – kérdezte, felemelve a hangját. – És miért nem szóltál nekem róla?!

Elmeséltem Agatha néninek a hajnali történetünket, de még mindig elég dühös volt. Viktorra nézett.

- Kimennél kicsit?

A fiú bólintott, majd kilépett az ajtón, keresztanya pedig beszélni kezdett.

- Előbb a verekedős balhé, most meg ez? Haza kell küldened a fiút, most azonnal. Valahogyan meg kell, büntesselek…

- Micsoda? – akadtam ki. – 18 éves vagyok, nagykorú! És büntetést kapok?

- Gimnazista vagy, nem hercegnő! Na, menj, küldd el a fiút. 

Morogva kísértem ki Viktort, bár tudtam, jogos az, amit keresztanya mondott. Felmentem a szobámba, és azzal ütöttem el az időt, hogy a plafont bámultam. Szép kis plafonka…

Fél percig képes voltam egy helyben feküdni, aztán olyan gyorsan felugrottam, hogy megszédültem. A laptopomhoz botorkáltam, megírtam egy új novellát, aztán American Horror Storyt néztem, lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni.

A vasárnapom azzal telt, hogy segítettem Agatha néninek kitakarítani a lakást, cserébe este elmehettem sétálni Viktorral.  

- Nem igaz! – csapott a padra a fiú, amin ültünk, mire összerezzentem.

- Mi az?

- Most két hétig nem láthatlak? – biggyesztette le a száját.

- De, igen. Miért ne láthatnál? – kérdeztem a fiútól, mire rám emelte a tekintetét, és magyarázkodni kezdett.

- Hát nem jössz suliba…

- Az csak egy dolog, hogy nem megyek. Bármikor meglátogathatsz. Otthon foglak várni, unatkozva…

- Igaz. – zárta le a dolgot a fiú, huncutul rám mosolygott, majd megcsókolt. Ajkai puhák voltak és minden egyes csóknál eszembe juttatták, hogy ezeknél még puhább ajkak kényeztették az enyémeket akkor, amikor Viktorral épp nem voltunk együtt. A gondolataim Nathaniel körül forogtak, nem tudtam, mi van most kettőnkkel. Nem akarom, hogy tévhitben éljen - annyira jól csókol, hogy görcsbe rándul a gyomrom, ha csak rá gondolok, - de nem akarok tőle semmit. Nekem itt van Viktor, és ő pontosan megfelelő számomra. 

- Min gondolkozol? – simított végig az arcomon a fiú.

- Mert? – néztem rá.

- Csak mert másodpercek óta nem csókolsz vissza, és teljesen elbambultál. Baj van? – állt fel Viktor, a lábaim közé férkőzött, és a szemeimbe bámult. Nagyon szépek a szemei, de egyben furcsák is. Nem mindig lát az ember sárga szemet… de ez nagyon gyönyörű volt. 

- Nincs semmi baj. – tértem vissza a való életbe a gondolkodásból, majd a telefonomra pillantottam. – Mennem kell.

Viktor hazakísért, és egy csókkal vált el tőlem. Odabent végtelenül kimerültnek éreztem magam (nem tudom, miért, nem csináltam egész nap semmit, ráadásul még korán sem keltem), így amint beértem a házba, a nappali kanapéjára estem, és elaludtam. 

Amikor reggel felébredtem, hétágra sütött a nap, és odakint vidám gyerekek nevetését hallottam. Felkeltem, és megláttam magamon egy fehér ruhát. A (rózsaszín!!!) hajam és a sminkem tökéletesen meg volt csinálva, az ajtó előtt pedig egy fekete magas sarkú várt. Beleléptem, majd kinyitottam az ajtót, ami előtt csak fehérséget láttam. Kimentem az ajtón, ahol az udvarunk helyett egy esküvő utáni bulin találtam magam, és rájöttem, hogy én vagyok a menyasszony. Azon törtem a fejem, ki a vőlegény, de nem sokáig kellett keresgélnem.

- Táncol velem a szerelmem? – suttogott egy ismerős hang, és megfordulva szembetaláltam magam Viktorral. Elöntött a mély bizalom és szeretet, amit nem szoktam érezni, mikor találkozunk. Most boldognak éreztem magam.

- Örömmel. – mosolyogtam a fiúra, és táncolni kezdtünk.

Több perces lassúzásunkat Nathaniel zavarta meg. A körülöttünk levő teret félelem fogta el. Nathaniel megfogta a kezem, és a szemembe nézve megszólalt.

- El kell menned innen! Nem biztonságos!

- Miért? – kérdeztem kiábrándulva, mire ő a mellkasomra tette a kezét. Elképedve hagyta, hogy Viktor elcibálja onnan a karjánál fogva, és egy nagyot lökve rajta ordítson egyet.

- Ne érj a feleségemhez! – sziszegte, de Nathaniel csak rémült tekintettel figyelt engem.

- Nem dobog a szíved… - suttogta, és kifelé kezdett rohanni. Utána iramodtam, és az épület végén rám csapott egy ajtót, amit nem tudtam kinyitni.

- Nathaniel! – kiabáltam, mire a másik oldalról erősen dübögni kezdtek az ajtón.

- Melissa! Engedj be! Hallod?! 

A dübögés egyre erősebb lett…

Majd rájöttem, hogy nem vagyok esküvőn, csak borzalmasan fájó fejjel fekszem a kanapén leizzadva, és valaki dübög az ajtón. 

Voltatok már másnaposak? Na, a fejem a másnaposságnál még körülbelül 3-szor jobban fájt. Négykézláb másztam el az ajtóig, és úgy engedtem be Nathanielt.

- Már itt kopogok mióta… jól vagy?! – térdelt le hozzám, mikor a földön fekve meglátott. A kezét a homlokomra tette, engem pedig elfogott a pánik. Nem fürödtem tegnap, a sminkem is biztos lefolyt, és büdös lehetek! Mi lesz így a véleménye rólam?

Nos, ez nem érdekelte.

- Uramatyám, de tűzforró vagy! – vette el a kezét rólam, és a kezei közé vett.

- Fogd a nyakam! – parancsolta, mire gyengén, mégis engedelmesen a karjaimat a fiú köré fontam. Nathaniel megkereste a fürdőkádat, és leszedte rólam a gatyám és a pólóm, mígnem fehérneműben ültem előtte. (Mert állni nem tudtam.) A fejfájásom elfeledtette velem, hogy most tulajdonképpen zavarban kellene lennem, szóval hagytam, hogy a fiú azt tegyen velem, amit akar. Félreértés ne essék, nem voltak tisztességtelen szándékai, viszont az, hogy nem volt zavarban, mikor fehérneműre vetkőztetett, és a kádba tett, elgondolkodtatott. Vajon Nathaniel hány nővel volt már együtt, úgy? Nem tudtam tovább ezen gondolkodni, mert a fiú rám irányította a zuhanyrózsát, és a hideg vizet rám folyatta. Próbáltam a kezemmel védeni a testem, kiabáltam, vergődtem, de ezt hamar befejeztem, mert a fejem még jobban fájt tőle. Nathaniel a kezembe adta zuhanyrózsát, jól rászorította az ujjaimat, és a szemembe nézett.

- Ne húzd el magadról, rendben?

Aprót bólintottam, ő pedig kiment a fürdőből. A vizet az égő arcomra irányítottam, és szinte már nem is éreztem a hideg fájdalmát. Nathaniel pár perc múlva visszajött, elzárta a csapot, majd lekapta az ingét, és az ölébe vett. Innen is feltűnt, mennyire izmos, de arra is fáradt voltam, hogy ezt megmondjam neki, inkább belefúrtam a fejem a nyakába. A szobámba vitt, és egy törölközőre fektetett, ami mellett volt még egy.

- Elfordulok, addig vetkőzz le, és takard be magad. – parancsolta a fiú, és el is fordult. Teljesítettem a kérését, és vártam a következő parancsot. Ehelyett a fiú fogta a telefonom, és tárcsázott egy számot. Már harmadjára veszik el a telefonom! Nathaniel morgott egyet, kinyomta a készüléket, és megint tárcsázott.

- Kit hívsz? – kérdeztem rekedten.

- A szüleidet. – jött a rövid válasz. Kínomban elnevettem magam, mire a fiú rám nézett.

- Őket aztán hívhatod. Agatha nénit hívd fel. Úgy van beírva, hogy keresztanyu. – csillapodtam le, és lehunytam a szemeimet. Nathaniel újból telefonálni kezdett.

- Jó napot, Nathaniel vagyok, Melissa osztálytársa. Igen, már találkoztunk… igen, én voltam, aki megcsókolta. De most probléma van… Melissa tűzforró, és nagyon rosszul néz ki. Ide tudna jönni? Persze, rendben… Jó, köszönöm, viszlát!

Ezzel kiment az ajtón. Szuper, most itt fog hagyni? Miért hagy itt? Ne hagyjon már itt! Most komolyan…

- Na, gyere. – jött vissza egy lázmérővel, és miután bekapcsolta, a hónom alá dugta, majd újra kiment. Hamarosan vizes ruhákkal jött vissza, és a hangok alapján a légkondit is bekapcsolta.

- Gyere, ezt tegyük rád… - a vizes ruhákat a homlokomra, csuklómra és bokámra tette, aztán, mivel csipogott a lázmérő, kivette a hónom alól.

- 39,2. – mondta halkan, majd mellém feküdt.

- Nem szabad egyből hideg vizet rám engedni… - suttogtam, és lehunytam a szemeimet. Nathaniel rám terített egy takarót, és a mellette levő vizesüveget a kezembe adta. 

- Igyál. – kért, én pedig felültem, magamra szorítottam a takarót és ittam, majd visszafeküdtem, hogy tovább szenvedhessek.

- Azt álmodtam, hogy Viktorral az esküvőnkön azt mondtad, nem dobog a szívem. És rózsaszín volt a hajam. – suttogtam, mire Nathaniel halkan elnevette magát.

- Csodás képzelőerőd van.

- Te mit álmodtál?

- Semmit. – válaszolt, és megsimogatta a kézfejemet. – Figyelj, a pénteki miatt ne aggódj. Tudom, mennyire kivoltál, és én csak a haverod akarok lenni. Rendben?

- Hm, kár, pedig jól csókolsz – csúszott ki a számon, ezért gyorsan hozzátettem még valamit. – Ezt persze poénnak fogd fel, mert Viktorral járok.

- Ha már poén, te is elég ügyes vagy – mondta, a hangján pedig hallatszott, hogy mosolyog. Azért nem láttam, mert nem bírtam kinyitni a szemem. Hamarosan megérkezett Agatha néni, mögötte pedig egy orvos. Keresztanya gyorsan adott rám valami pólót és rövidgatyát, aztán az orvosra bízott. Egy kis vizit után megállapították a diagnózist.

- Sok minden okozta ezt a lázat. Egyrészt gyors volt a nyárról az átváltás, ehhez hozzá kell még szoknia a szervezetének, másrészt valamikor megfázhatott. – a zuhogó esőre gondoltam, ami a ház előtt kapott el Viktorral hajnalban, és majdnem elnevettem magam. – De nem ezek számítanak leginkább. A stressz miatt történtek ezek. Bizonyára valami trauma érte a lányt. 

- Igen, ez lehetséges… - mondta Agatha néni. 

- Tisztáznia kell magában a stressz okait, és pihennie kell. És igyon forró, mézes teát. 

Amíg keresztanya lekísérte az orvost, Nathanielre pillantottam.

- Hogy van Amber?

- Jobban. Viszont… az üzeni, hogy annyira sem méltat, hogy visszaírjon facebookon, és rohadj meg. Ja, és hogy add vissza a pushupos melltartóját. Ja, bocsi, ezt nekem üzeni – nevetett, és ez engem is jókedvre derített.

- Ó, akkor nem haragszik. És még valami. Pénteken azt mondtad, átérzed a helyzetem. Ezt mire értetted? – kérdeztem felé fordulva, mert erre tényleg kíváncsi voltam. A fiú kertelt, aztán azt mondta, hogy itt hagyja a házit, és lelépett. Csalódottan sóhajtottam egyet, és elhatároztam, hogy majd kihúzom belőle ezt az információt.

De most pihennem kell…

8. Fejezet - Ő itt Viktor

Sziasztok!:)
Szeretnék reklámozni nektek egy blogot, amiből már 4 fejezet fent van.:)
http://dalmaparis.blogspot.hu/
Nézzetek be, ha szeretnétek!:)

Szerencsétlenül álltam az ajtóban. Mit mondjak neki? Hogy gyere be? Elég hülyén hangzana egy olyannak, akinek most vertem be a húga képét, nem?
Szerencsére a fiú megkönnyítette a dolgom, egyszerűen bejött, lerúgta a cipőjét és ordítani kezdett, miután becsapta az ajtót.
- Te nem vagy normális! – járkált a nappaliban, én pedig csak álltam egy helyben, mint egy zombi. – Kitört egy foga! Műfogat kell neki csináltatnunk! Tiszta véraláfutás az arca, egy helyen kicsit megrepedt az állkapcsa! A haja fésülés után egy helyen tincsekben jött ki! És miért?! Egy rossz szóért!
A fiú minden egyes szava késszúrás volt a szívembe. Borzalmas volt hallgatni, és tudni, hogy ezt én tettem, még rosszabb. Mintha megszállt volna valami – de tudtam, hogy nem. Csak szimplán Amberen töltöttem ki minden dühöm.
- Feljelentetek? – kérdeztem remegő hangon. Nem féltem tőle, igazából tudtam, hogy a válasz igen lesz, csak még mindig nem fogtam fel a tettem. A fiú hangja ellágyult, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
- Nem. Megbeszéltük Amberrel, hogy nem mondjuk el a teljes igazat a szüleinknek, beadjuk, hogy elesett… sőt, az osztály segítségével még arra is rávettem az igazgatót, hogy ne csapjon ki téged. Csak két hét felfüggesztetted van.
- Micsoda? Mi… miért tettétek? – néztem hitetlenkedve Nathanielre. Biztosan hazudik… Amber nem ment volna bele.
- Akár hiszed, akár nem, a húgom nem rosszindulatú. Ahj, te annyira… akkora egy idióta vagy.
- Nem is haragszol? – remegett meg a szám. Most komolyan itt áll, előttem, ahelyett, hogy a húgára vigyázna?
- De, nagyon is haragszom. Csak… átérzem a dolgot.
Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Egy köszönöm annyira kevés lett volna. Mennyit tett értem, pedig én a helyében megöltem volna magamat! Mielőtt végiggondolhattam volna, mit teszek, a tarkójánál fogva magamhoz húztam Nathanielt, és megcsókoltam. A szája nagyon puha volt, de sós, miután a könnyeim elérték, és eláztatták az egész arcát. Kezeket éreztem a derekamon, és kipattantak a szemeim. Visszacsókol! Most éppen Nathaniellel csókolózok!
Percekig álltunk egymásba gabalyodva, míg Agatha néni haza nem jött.
- Ó, ő lenne Viktor? – nézett Nathanielre. A fejemre csaptam, miután szétrebbentünk. Ma kellett volna főznünk!
- Nem, ő egy… barátom – habogtam, míg a fiú a cipőjét vette.
- Látom – mondta huncutul keresztanya, de hagyta, hogy Nat egy gyors elköszönés után kilépjen az ajtón, aztán izgatottan felém fordult, de mikor meglátta a kisírt szemeimet, leültetett egy asztalhoz. Mindent elmondtam neki. Hogy mit tett Amber, mit tettem én, mi lett Viktorral, mit mondott az igazgatónő, mit intézett el nekem Nathaniel, és miért lett így a csók. Agatha néni figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, vett egy mély levegőt, és percekig ordítozott velem. Mikor befejezte, csendben elmondta, hogy nem baj, a lényeg, hogy mától nagyon rendes legyek, és tanuljak ebben a két hétben is. Aztán felmehettem a szobámba. Porcicát simogatva kezdtem megnyugodni. Örültem, hogy minden megoldódott, és, bár tudtam, hogy hülyeség, írtam egy bocsánatkérő üzenetet Ambernek, amiben leírtam MINDENT, ami bennem volt. Tudtam, hogy semmi értelme… de ettől egy kicsit megkönnyebbültem.
- Ó, Porcica, miért vagyok ekkora idióta? – emeltem égnek a cicám, aztán a hasamra tettem, és simogatni kezdtem. A kisállat nem adott választ, bár, igazság szerint, nem is vártam, mivel normális vagyok. Félig.
A csengőhangomra ébredtem morogva. Elaludtam volna? Elég valószínű. Az egyre hangosabb telefonom felé nyúltam. Hajnali három volt. A készülékem csak egy telefonszámot mutatott. Ki az a bátor idióta, aki ilyenkor mer keresni?!
- Mi van?! – szóltam halkan, de annál indulatosabban a telefonba.
- Viktor vagyok. – jött a válasz. – Gyere ki.
Még volt rajtam ruha, szóval csak a bakancsomat kaptam magamra, mikor kiléptem az ajtón. A fiúval szembetalálva eszembe jutott, hogy a szemeim valószínűleg sírástól dagadtak, a hajamon pedig 100%, hogy tönkrement a konty. Talán még a suliban. Idegesen kiszedtem a hajgumit a hajamból, és a fiút kezdtem vizslatni. Hosszú melegítő volt rajta, egy fekete póló és egy szürke, a nadrágjával egyszínű pulóver. Én kicsit fáztam a rövidnadrágomban és az ujjatlanomban, de nem akartam, hogy Viktor észrevegye.
- Szia. – mondtam halkan. Fogalmam sem volt, mi van most velünk, szóval a bakancsomat nézegettem.
- Sajnálom – szólt a fiú, én pedig ráemeltem a meglepett tekintetem. – Nem kellett volna ezt mondanom Kenről.
- Én is sajnálom a kirohanásom… - újból sírni kezdtem, pedig azt hittem, a könnyeim már régen elfogytak. Viktor magához ölelt, és mikor megérezte, hogy a hidegtől remegek, úgy ölelt tovább, hogy bebújtatott a pulcsijába. A könnyeim eláztatták a pólóját, de a kihullott könnycseppekkel a lelkem is megkönnyebbült. – Annyira jó, hogy itt vagy – suttogtam a mellkasába, mire ő a fejemre nyomott egy puszit.
- Mindig itt leszek neked.
Az ég nagyot dörrent, és szakadni kezdett az eső. Néhány elvetemült szomszéd, aki ilyenkor még fent volt, és gépezett vagy TV-t nézett, most káromkodva állhatott fel, ugyanis egyszerre ment el mindenhol az áram.
- Ez durva – mondta Viktor, én pedig megragadtam a kezét, és behúztam a házba. Mindenünk tiszta víz lett, szóval gyorsan beküldtem a fiút a fürdőszobámba, hogy vegyen le magáról minden vizes cuccot, és elindultam valami száraz pólót keresni neki. A spájzban voltak eldobozolva keresztanyu egy exének a cuccai, ezek közül kiszedtem egy „Védd a fákat, egyél hódot!” feliratú zöld pólót, és beadtam a fiúnak az ajtón keresztül. Pár pillanat múlva halk nevetést hallottam, majd a fiú egy, a méreténél egy-két számmal nagyobb pólóban kilépett a fürdőből. A különbség, hogy ez a póló neki egy centivel a csípője alá ért, nekem pedig a combom közepéig érne. Ekkor már én is egy körülbelül ilyen pólóban voltam, és vigyorogva néztem az ágyamról Viktort.
- Írtam SMS-t, anyuéknak, hogy ma nem alszom otthon. – jelentette ki, mire elnevettem magam.
- És nem meglepő ez nekik hajnali fél 4-kor? – kérdeztem.
- Á, mindig ezt csinálom. – vigyorgott „hazudok, nyugi” fejjel.  Megpaskoltam magam mellett az ágyat, a fiú pedig mellém ült.
- Nem nézünk meg egy filmet? – kérdezte, és mikor felé fordultam, az arca csak néhány centire volt az enyémtől. Ajkai hívogattak, főleg, mikor a fiú megharapta őket. Egy rövid csókot adtam Viktornak, mire csillogó szemekkel rám nézett.
- Akkor szent a béke?
- Szent a béke. – mosolyogtam rá. Ezután elhatároztuk, hogy megnézzük az Insidious – A gonosz házát, szóval letöltöttem, és a sötétben a laptopomon néztük a filmet. Még jó, hogy teljesen fel volt töltve, különben ba… nem tudnánk filmet nézni. Egyébként nem félek a horroroktól, de ettől nagyon megijedtem. Úgy szorítottam Viktor kezét néha (volt, hogy ő is az enyémet, na nesze, bátorság), hogy elfehéredtek az ujjaim, és felsóhajtottam, mikor a film véget ért.
- Pisilnem kell – szólaltam meg pár perc után.
- Akkor menj ki – válaszolt Viktor. De azért ez nem ilyen egyszerű!
- Félek.
- Hát, pedig én nem foglak elkísérni, ugyanis én is félek. – jött a válasz, mire majdnem elnevettem magam, de féltem, hogy valami démoni meghallja. Lassan osontam ki WC-re, utána pedig rohantam is vissza, Viktorra ugrottam, és a mellkasába fúrtam a fejem.
- Ez meleg volt – jelentettem ki.
- Hát persze, hogy az volt – kuncogott a fiú, és a keze a derekamra csúszott. Lemásztam róla, és elterültem az ágyon. Már hat óra volt, szinte teljesen világos. Lehúztam a redőnyt, így alig jutott be fény. Az eső még most is kopogott a tetőn, szóval a szekrényből előszedtem még egy takarót és párnát, aztán befeküdtem az ágyba.
- Nyolckor felkelsz, és hazamész – szóltam a fiúnak, mert nem akartam, hogy Agatha néni itt lássa.
- Oké. – szólt a fiú, aztán közelebb húzott magához, és megcsókolt. A hajába túrtam, és viszonoztam a dolgot, amitől felbátorodott, és megmarkolta a fenekem. Egy puszival befejeztem a csókunkat, és a fiúra mosolyogtam.
- Jó éjszakát. – suttogtam.
- Jó éjt.
A kellemes sötétség körülvett, miután a fiúhoz bújtam, és lehunytam a szemem. Álmomban anyával és apával sétáltam egy parkban, ahol kiskutyák játszottak egymással. Meg akartam simogatni az egyiket, de elszaladt. Utána futottam, de a kiskutya gyorsabb volt nálam. Ne már, kutyus! – nyavalyogtam, de nekiütköztem valakinek. Agatha nénikémnek.
- Jó reggelt, Melissa! Csináltam reggeli… - aztán pár pillanat csend, és rájöttem, hogy már nem álmodok, főleg, amikor Agatha néni folytatta a mondatát. – Ő meg kicsoda?!
Egyszerre ültünk fel Viktorral és rájöttünk, hogy nem keltünk fel az ébresztőre. Próbáltam angyalian a nagynénémre nézni, és a fiúra mutattam.
- Jó reggelt, Agatha néni! Ő itt Viktor, a barátom.

7. Fejezet - Vacsora helyett

Amilyen nyugodtan mentem az iskolába, olyan idegesen kezdtem az első órát. Reggel, út közben még fütyörésztem is!
Szóval, a dolog úgy történt, hogy reggel felkeltem, rendbe szedtem magam, és fél nyolcra beértem a suliba. Ken köszöntött.
- Gratulálok Viktorhoz. – mosolygott. – Gyors voltál.
- Köszi – vigyorogtam, és a zöld pulóverére néztem, ami egy helyen, mint meg lett volna nyúlva.
- A pulcsid? – kérdeztem a ruhadarabra mutatva, mire lehajtotta a fejét. – Mi lett vele?
- Amberék elvették a pénzem. Eleinte nem akartam odaadni… - válaszolta halkan, bennem pedig felment a pumpa. Elindultam a termünkhöz, hiába kiabált utánam Ken, és megálltam Amber padja előtt, ahol a barátnőivel nevetgélt azon, hogy Ken milyen béna.
- Add vissza a pénzét, de nagyon gyorsan! – sziszegtem, és köszönés helyett az asztalára csaptam, mire egy kicsit összerezzent, de aztán folytatta a vigyorgást.
- Miért tenném?
- Mert különben beverem a képedet? – kérdeztem.
- Nem vagy te csak egy okoskodó ribi. Mindenkivel kikezdtél már. Féljek? – gúnyos vigyorra húzta a száját, amitől olyan volt, mint egy… nem káromkodok.
- Most meglátjuk, mennyire kellett volna félned. – azzal megragadtam a haját, és kicibáltam a padból.
- HOL A PÉNZE? – kiabáltam az arcába, és itt már korántsem volt annyira vidám. A barátnői ezt csak csendben figyelték. Amber nem akarta feladni, ő is a hajamba kapott. Nem fájt, csak eszembe jutott, hogy tegnap este elfelejtettem megmosni.
- Nem adom vissza, elköltöm sminkre, amivel őt fogom kisminkelni, amíg lefogják! Úgyis csak egy büdös bu…
Elhallgattattam a hercegnőt egy atomnagy szájbarúgással. Mindenféle szitokszavakat szórtam rá, és ütöttem, ahol tudtam. Ököllel a hátát, az arcát, az oldalát, ahol csak értem, a hangom pedig teljesen elváltozott az ordítástól. Körülöttünk mindenki ordibált és kamerázott, de én csak arra tudtam összepontosítani, hogy üssem szét ezt a … ezt. Amber sikongatott, már bőgött is, és próbált megkarmolni, de alig látta, hol vagyok. Erősen marni és csípni kezdte a karomat, amivel a haját fogtam, de nehezen ment neki, tekintve, hogy másodpercenként rántottam rajta egyet. Hirtelen erős kezek fogtak le, és olyan erővel húztak el Ambertől, hogy még a lábam sem érte a földet. A levegőből rúgtam még felé, de már nem értem el, mivel a lányt – bocsánat, valamit – arrébb húzta Nathaniel, és kivitte a mosdóba. Még innen is láttam, hogy a szája véres volt, és most, hogy a csupasz térdemre néztem, amivel rugdostam a száját, megláttam, hogy az is véres. Kárörvendő vigyorra húztam a számat, és szembefordultam a lefogómmal. Viktor volt.
- Normális vagy?! Ezért ki is csaphatnak! – rázott meg.
- Nem érdekel. Megkapta a kis… én csak azt akartam, hogy Kent ne piszkálják! – dőlt ki belőlem, és zokogni kezdtem.
- Nem lesz semmi baj. – húzott magához Viktor, és hagyta, hogy hozzábújva kisírhassam magam.
- Melissa! – jött felém Ken, erre otthagytam a barátomat, és a legjobb barátom karjai közé bújtam. – Ó, te sült hülye… - mondta a fiú, miközben a hajamat simogatta. – Az erőszak nem megoldás!
Ezt mindet nyugodtan mondta, és kezdtem én is lenyugodni, amikor Viktor megunta az ölelkezésünket, és elválasztott Kentől.
- Minden miattad van! Ha nem lennél ilyen beszari, meglenne a pénzed, és nem lenne ez a balhé!
- Ne mondj róla ilyeneket! – löktem nagyot Viktoron, és újból elfogott a düh. Miért nem tudják békén hagyni őt?!
A fiú hitetlenkedve nézett rám, és megszólalt:
- Ő, vagy én?
- Ő. – mondtam, mire Viktor gúnyos mosolyra húzta a száját, és kiment a teremből, de előtte persze nekiment Kennek. Szomorúan rogytam le egy székre, Ken pedig elém guggolt, és megnyugtató dolgokat mondott. Az osztály hamarosan bejött, és kezdődött a biosz óra, amiről az osztály fele elment. Nathaniel mellé kellett ülnöm, de most cseppet sem vágytam rá. Visszanézve már tudtam, mekkora balhét csináltam. Nathaniel biztosan gyűlöl, Ambernek szerintem valami komolyabb baja is lett, ki fognak csapni, Agatha néni pedig irtó dühös lesz rám. Na meg Viktor. De sosem kérhetik, hogy ilyen helyzetben válasszak, ez őrültség! Minden épeszű ember a régóta ismert legjobb barátját választaná!
Biológia óra közepén ordítva jött be az igazgatónő, és kikért az óráról. Ugyanígy Nathanielt is, és utána a matinfóról Kent. Ambert az iskolaorvostól hozták át a tanáriba, és az arca kezdett feldagadni. Nem akartam bocsánatot kérni, de sajnáltam, esélyem viszont nem lett volna rá, hogy ezt szóvá tegyem, a lány ugyanis messze elkerült. A tanáriban az igazgatónő ordítani kezdett.
- Mi ez az ordenáré viselkedés?! Szégyen! Ez már nem csak az iskola hírnevét rontja, hanem a magáét, Melissa! Tisztában van vele, hogy mivel nagykorú, feljelentés esetén a nyolc napon át tartó sérülésért börtönbüntetést kaphat, vagy priusza lesz?! Mi lelte magát?!
Nem szóltam. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy sajnálom? Nem hiszem, hogy sokat segítene.
- És maga, Amber kisasszony?! Elvenni más pénzét és így nevezni őt?! Ez akár egy hét felfüggesztést is vonhat maga után. – aztán rám nézett. – Magát pedig azonnali hatállyal elbocsátjuk. Hívjuk fel a szüleiket? – nézett a szőke testvérekre.
- Nem! – vágták rá mindketten, szinte ijedten.
- Ugye tudja, Amber kisasszony, hogy ezt meg fogják látni?
A lány bólintott. – Akkor sem szükséges a telefon.
Ez esetben elmehetnek.
A tanterembe sem mentem be, egyenesen hazaindultam. Belülről minden összetört, borzalmasan éreztem magam. Ha visszapörgethetném… - gondoltam, de tudtam, ezt nem lehet. Az eső is esni kezdett, miközben hazafelé mentem, de nem zavart. Ki akartam szellőztetni a fejem, túl akartam tenni magam az egészen. Na, nem mintha ezt bármikor el tudnám felejteni – tipikusan olyan, ami bár kimenne a fejemből, de sosem fog. Kínozni fog a tudatalattimban, mardosni fog a bűntudat, a rémálmaim szétmarcangolnak. Pár perc alatt a házhoz értem, és az ajtón belépve feltűnt, hogy Porcica sincs itthon. Keresztanya biztos elvitte dolgozni. Felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopom. Miközben szomorú hangulatú rockzenékre sírtam, megírtam egy új történetet egy lányról, akit öngyilkosságig kínoztak. Ez után csendben sírva, a kezeimet a térdemen összekulcsolva előre-hátra hintáztam, és azon gondolkodtam, hogy meséljem ezt el keresztanyunak. Kopogás zavart meg. Belenéztem a tükörbe, mielőtt lementem: sírástól teljesen feldagadt, vörös szemek, pirosra fújt orr, meggyötört tekintet, véres térd (nem mostam le), sebes jobb kéz, néhány helyen rászáradt vérrel. Szerintem ez a legtökéletesebb állapot, ahogy egy ember ajtót nyithat. A kilincsre téve a kezem inkább megtorpantam. Mi van, ha nem nyitom ki? Semmi. Amúgy sem kellene senkinek itthon lenni. Lassan az ajtónak dőlve leültem, és hallgattam a kopogást, ami lassan erős dübögéssé nőtt. Úgy gondoltam, az illetőnek sürgős dolga van itt, szóval kinyitottam az ajtót, ami előtt Nathaniel állt.

6. Fejezet - Féltékeny maci

Fél hatkor felkeltem, egy piros vans cipőt húztam magamra a tegnapi rövidnadrágommal, és egy piros ujjatlannal, a hajamat kontyba fogtam, és elhatároztam, hogy ma végre megmosom. Bepakoltam mára, és elmentem itthonról. Lépteimre még Porcica sem kelt fel. 

Odakint a levegő kicsit csípős volt, kicsit bántam, hogy nem hoztam magammal pulcsit, de már nem akartam visszafordulni érte.  

Bementem a bazárba, vettem egy sajtos crosissant, két hidegszendvicset, egy kólát, és mivel volt automata, két kávét. Lassan indultam át a szomszéd épületbe, a suliba, és a lábammal nyitottam ki a DÖK-terem ajtaját, ahol Nathaniel már nagyban dolgozott.

- Hoztam neked kávét – toltam a szőkeség elé a forró poharat, amiért cserébe egy hálás mosoly kaptam, és egy mondatot, amin egyből felhúztam magam.

- Nem kellett volna.

- Nem lehetne, hogy megköszönd?! – csattantam fel.

- Kösz. – vágta oda, és a papírmunkáról kezdett magyarázni. Nagyot sóhajtva fejbe csaptam magam, majd elkezdtem csinálni. Mivel Nathaniel már hat ót itt volt, becsengetésre már csak néhány maradt, amit húszperces szünetre hagyunk. Az első óránk tesi volt, és óra végére azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. 

- Mi az, kicsi, elfáradtál? – jött oda Viktor óra után, és egy puszit nyomott az izzadt arcomra, amit egyből törölgetni kezdtem.

- Ja, tiszta kínzás ilyen melegben gyerekeket futtatni… - sóhajtoztam, és kikaptam a kezéből a kólát, aztán jól meghúztam.

- Azt… ne! – kezdte, de már késő volt. Megéreztem a kólában a vodkát, és egyből visszanyújtottam neki az üveget. Fintorra húztam a szám.

- Ebben mennyi vodka van? – mutattam a fél literes üvegre, mire Viktor félénken elmosolyodott.

- Nem sok, tényleg! 3 deci…

Hangosan kifújtam a levegőt. Legalább három kortyot ittam, és éreztem, hogy kicsit szédülök. Na, így jár az, aki hónapokig nem iszik semmit… 

- Ez nem vicces. – válaszoltam, és otthagyva a fiút, elindultam a terembe, törire. Viktor utánam jött, és egyszer csak fogta magát, majd míg nem nagyon voltam magamnál, mert épp bambultam, megcsókolt. Meglepődött tekintetemet látva elhúzódott, és szabadkozni kezdett.

- Ne… ne haragudj, én nem akartam…

Szép lassan magamhoz húztam Viktort, és ezúttal én csókoltam meg, amivel nagy meglepődöttséget váltottam ki belőle.

Nem csoda, hisz ezt tegnap még nem engedtem neki, ráadásul most sokan voltak a teremben, és tudtam, hogy néznek… lehet a vodka-kóla miatt, vagy mert a tegnapi este nagyon jó volt Viktorral, de úgy éreztem, hogy most már megcsókolhatom. A fiú a tarkómnál fogva magához húzott, de nem sokáig folytattuk a csókolózást, mert kamerák kattintását hallottuk.

Jöttél már össze valakivel úgy, hogy csak néhány napja ismerted? Az a pár nap vele viszont nagyon jó volt, és úgy voltál vele, „vágjunk bele, egyszer élünk?”, ezért belekezdtetek egy kapcsolatba? Én most így tettem. A csók után Viktorral csendben megbeszéltük a kettőnk közötti dolgot, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt. Peggy egyből lecsapott ránk, és azt mondta, majd cikket ír velünk következő szünetben. Ez nekem óra után nem volt jó, szóval ott hagytam Viktort, és elindultam a DÖK-terembe. Nathaniel szokatlan jókedvvel üdvözölt.

- Már elkezdtem, gyere! – szólt kedvesen, én pedig, kicsit furcsa nézéssel leültem, és segítettem a fiúnak végezni a papírmunkával. Mikor befejeztük, megláttam a másik oldalon egy kilónyi papírt.

- Az meg meg mi? – mutattam a kupac felé. Nem viccelek: legalább húsz centi magas volt, és volt belőle két stóc.

- Versenyeredmények. Nem tudom, hova tegyem… - vakarta a fejét.

- Ó, én tudom. Rendezzük név szerint, és mindenkinek csináljunk egy kis mappát. Vaaagy… – jutott eszembe még egy ötlet, - vegyünk kapcsos mappákat, minden osztálynak egyet, és abba olyan fűzhető zacsikat, amibe a papírt teszik…

- Lefűzhető genothermre gondolsz? – nézett rám Nathaniel.

- Lefűzhető genomicsodára? – bámultam a fiúra.

- Iratvédőféleségre? 

Hevesen bólogattam.

- Ez jó ötlet! Ma órák után meg tudnánk csinálni? – kérdezte. – Nem akarom sokáig itt tartani.

- Persze – válaszoltam mosolyogva, de elindultam matekra, mert jelzőcsengő volt. Szóltam Viktornak, hogy most suli után nem tudunk találkozni, mire kicsit megsértődött. Órák után a DÖK-terem előtt állva Nathaniellel beszélgettem, mikor Viktor az ingénél fogva a falnak nyomta, és szúrósan a szemébe nézve megszólalt:

- Jó lenne, ha leszállnál a nőmről, megértetted?

Két másodperc alatt ellöktem a fekete hajú fiút a szőkétől, és ráförmedtem.

- Ez mire jó?! Nem vagyok senki tulajdona! És ha DÖK-dolgokat kell megoldanom, a DÖK-elnökkel fogom, nem?! Ne idegeskedj már!

Viktor csalódottan, és dühvel nézett rám, majd a szeme átsiklott Nathanielre, és megtelt undorral. Hátat fordított nekünk, és kilépett a suli ajtaján.

- Találkozunk a kapunál öt perc múlva – mondtam Natnek, és a barátom után eredtem. Mikor elértem, dühödten kirántotta a karját a kezem közül, de kelletlenül megállt. Mintha ő tenne szívességet nekem. Pff…

- Tudod, hogy túlreagáltad. – mondtam halkan, miközben a fiú hátát simogattam, ugyanis még nem fordult meg. – Nem fogok semmi rosszat csinálni vele, ugye tudod?

- Annyira rossz téged más fiúval látni – szólalt meg fájdalmasan, majd megfordult, és magához ölelt. A mellkasába fúrtam a fejem, ő pedig az enyémre hajtotta a sajátját.

- Tudod, mi vagy? – kérdeztem a szemébe nézve, és egyből meg is válaszoltam a saját kérdésem. – Egy nagy, féltékeny, mérges maci.

- Te pedig akkor a kis medvebocs, akire vigyázni kell.

- Nem kell rám vigyázni – nyomtam egy puszit Viktor szájára, amikor kijött Nathaniel. – Holnap találkozunk.

Miközben Viktor távolodó alakját néztem, a szőke fiú is mellém ért. Nem szólt semmit, csak csendben elindultunk a papírboltba.

- Ennyi oklevelet gyűjtött az iskola? – csodálkoztam, mert azért a kb. fél méter magas papírtömeg elég sok versenyt jelent.

- Múltkor találták, és nem akarják kidobni. – sóhajtott Nathaniel. – Arra gondoltam, hogy évenként rendezhetnénk, azon belül pedig majd évfolyam szerint.

- Oké, szerintem úgy jó. – hagytam rá, és inkább bámultam a semmit. A mappa és a g betűvel kezdődő izé megvételével hamar végeztünk, volt a bazárban, ahol kivel találkoztunk? Hát az igazgatónővel! Micsoda meglepetés… Gyorsan végeztünk, hagytuk a szerelmespárt kibontakozni, és visszatértünk a suliba. Csak annyi mappát vettünk, amennyibe szerintünk ez a stóc papír be fog férni, nem baj, ha egy mappába több tanév eredménye kerül. És akkor nekikezdtünk a válogatásnak…

- Ó, anyám. – motyogtam, mert már negyed óra után meguntam a dolgot. Még csak a fél cuccost válogattuk ki, így még húsz perc várt ránk (ebbe beleszámoltam a nyafogásom, és minden mást).

- Élvezet ez a DÖK-munka! – motyogtam.

- Én szeretem… - mondta halkan Nathaniel.

- Dehogy szereted – vágtam rá poénból, de a fiú nem válaszolt. Több perces csend következett, amit én törtem meg.

- Végre! – dőltem hátra, amikor mindent kiválogattunk. 

- Címkézd meg a mappákat, addig átnézem még egyszer – szólt Nathaniel, én pedig címkézni kezdtem. Egy mappába három tanév került. 

Újabb óra telt el azzal, hogy minden papírt külön tegyünk be genothermekbe, és ezeket még fél óra volt befűzni a mappába. Büszkén, fájó kézzel csodáltam a remekművünket.

- Valami, amit soha, senki nem fog nekünk megköszönni, és nem fog érdekelni senkit. Csodás, úgy érzem, tettem valamit. – motyogtam.

- Ha nem élvezed a DÖK-munkát, miért csinálod? – érdeklődött Nathaniel.

- Még kérded? Virít rólad, hogy magányos vagy és veszteség ért. Kell neked valaki. 

A fiú erre összerezzent, és kiabálni kezdett.

- Nem vagyok rászorulva senki segítségére! Soha nem is voltam, és nem is leszek!

- Hé, én nyugodtabbnak ismertelek meg… - mondtam neki csendben, és átöleltem. – Nem kell mindent magadra vállalnod.

A fiú izmai fokozatosan ellazultam a kezem alatt, akkor pedig elhúzódtam, elköszöntem tőle, és hazamentem. 

Fél hét volt, mire hazaértem, és hasogatott a fejem, de evés és zuhanyzás után még tanultam kicsit. Élőhalottként pakoltam be holnapra, és amint lehunytam a szemem, elaludtam.

5. Fejezet - Egy nap Viktorral

Reggel félig jó, félig pedig rosszkedvvel ébredtem. Fél hét előtt voltunk kb. 5 perccel, én pedig elcsoszogtam a fürdőszobába, és elvégeztem a folyóügyeimet. Öt perc múlva visszamentem a szobámba kikapcsolni az ébresztőt. A hajamat nem volt kedvem rendezgetni, és kicsit még mindig egyenes volt, szóval csak átfésültem, és felkötöttem. A tust ma kihagytam, csak spiráloztam. Felvettem egy fekete „No boy, no problem” feliratú felsőt egy rövidnadrággal és a bakancsommal, és mivel keresztanyu már fent volt, megetettem Porcicát amíg a szendvicsemet csinálta. Mikor mindenem megvolt, és elindulhattam, feltűnt, hogy még csak hét óra. Váó. Ezek szerint gyors vagyok. Bementem Louis bácsi boltjába, hogy vegyek egy kakaót, amit viszont ott láttam, nem nagyon tudtam feldolgozni. A bácsi éppen azon nevetett, amit az igazgatónő (!!) mondott neki zavarában. Gyorsan megvettem a kakaót, és elmentem a suliba. Negyed nyolc volt, szóval benéztem a DÖK-terembe. Nathaniel nem volt ott, de elolvastam a teendőket. Kérdőívet csinálni, hogy mi kellene a suliba, és néhány dolog fel volt sorolva. Mivel egy köteg ilyen volt, fogtam egy dobozt, csináltam rá egy téglalap alakú lyukat, hogy beleférjen, kiraktam a folyosó ajtaja mellé, ráírtam filccel, hogy kérdőív, és nekiálltam a megérkező diákoknak osztogatni. Időközben Nathaniel is visszatért, és miután ordított velem egy sort, hogy ezt nem így kellene, végül rájött, hogy az ötletem jó, és rám hagyta. Volt néhány kedves ember (legtöbb az én osztályomból), aki felajánlotta, hogy segít osztogatni. Szerintem ki is osztottuk mindenkinek az első óra előtt, nálam legalábbis nem maradt egy lap sem.
- Meglepi! – hallottam egy hangot pontosan magam mögött, mire ösztönösen felsikítottam és hátrafordultam. Viktor jót nevetett rajtam, mire a karjára csaptam, erre megsértődött. Én miért nem találom a közös hangot senkivel? Szerencsére a fiú hamar megbékélt, szóval már hajolt is, hogy megcsókoljon.
- Suliban vagyunk. – nyögtem ki a számomra jó indokot, miközben eltoltam magamtól.
- Nem érdekel – suttogta, és ettől a nemtörődöm stílustól annyira repkedni kezdtek a pillangók a hasamban, hogy azt hittem, kirepülnek a számon. Mire feleszméltem, ajkai már súrolták az enyémeket, de kibújtam a fiú karjai közül, és határozottan megálltam vele szemben.
- Ne csináld! – mondtam, mire csalódott arccal nézett rám. Most tényleg megsértődött…
- Szóval neked semmit nem jelentett a tegnap este? – kérdezte, és úgy nézett, hogy majdnem összetört a szívem.
- Dehogynem jelentett! De még alig ismerlek, és…
- Én sem ismerlek, de képes lennék felvállalni, hogy tetszel! – kiabálta, mire összerezzentem, és elfogott a düh. Volt régen egy pasim, ha mérges volt, mindig velem ordibált. Visszanézve megalázott patkány lehettem. Hát, köszönöm, de velem ezt nem fogja megcsinálni senki!
- Majd ha tudsz normálisan beszélni velem, hallgatlak. – mondtam kimérten a fiúnak, és úgy sétáltam be a terembe, mintha semmi gondom nem lenne. Odabent viszont nem a mi osztályunk volt. A teremből kilépve Viktor a bénaságom láttál játékosan elmosolyodott, próbált volna békülni, és olyan aranyos volt a mosolya, hogy megadtam magam.
- Vezess fel a biológia terembe, szolga. – játszottam a büszke királynőt, mire megforgatta a szemeit, és elvigyorodott.
- Igenis, punk-királynő. – azzal felkapott az ölébe, és felvitt az emeleten, egyenesen a teremig. – Majd ne meséld el a békaboncolást. – mosolygott, és lement a lépcsőn. Hú, de izmos háta van… haraptam a számba, miközben ezen gondolkodtam, és beléptem a terembe. Itt viszont párokban voltak az emberek, és már mindenkinek volt párja. Illetve, Jadenek nem. Mellé álltam.
- Na, hogy megy a dolog Violával? – kérdeztem, mire elpirult.
- Jól, köszönjük a segítséget! Rajzolt nekem egy nárciszt. A kedvenc virágom a nárcisz… - mondta a semmibe bámulva szerelmes arckifejezéssel, és hogy mondandóját megerősítse, elő is vette a rajzot, és megmutatta. Nagyon szép volt. Nem tudtam, hogy egy nárciszt ilyen szépen meg lehet rajzolni, de Violának sikerült.
- Úgy hiányzik, mikor nincs itt… - szomorkodott Jade.
- Nyugi, annyi időtök lesz még egymásra, hogy talán meg is unod – böktem oldalba, mire ijedten rám nézett, és megrázta a fejét. Jó, értem én, csodálatos világukban úgy egymásba estek, hogy sosem fogják elhagyni egymást. Én viszont csalódtam már annyit, hogy tudjam, úgyis mindennek vége egyszer. Na, de ne sajnáltassuk itt magunkat. A dupla biosz után (ami inkább gyakorlati, mint elméleti) nekünk egy matek jött, míg nekik egy kémia, és utána végre együtt lehettünk egy földrajz órán. Ezt Iris anyukája tartotta, és nagyon jól elvoltunk, jól tanítja ezt a csodálatosan unalmas tantárgyat. Félreértés ne essék, semmi bajom a föcivel, csak egyszerűen annyira nem ragad meg a fejemben, mint a kisgyerek a vizes csúszdán. De Iris anyukája képes volt úgy mondani, hogy nem csak vicces volt, még könnyen is meg lehetett jegyezni, és nem olyan volt, mint az előző földrajztanár, aki még földrajzon is mást mesélt, mint ami a könyvben volt.  Szóval, Iris anyukája nagyon jól elmagyarázta a dolgokat, aminek örültem, de úgy láttam, a többiek hozzá vannak szokva. Szuper, végre egy gimnázium, ahol nem sza… rosszak a tanárok. Földrajz után irodalom jött, a szünetben pedig nekiálltam keresztanyu szendvicsét enni.
- Van kajád? – hallottam meg magam mögött Viktort.
- Egyet haraphatsz – fordultam hozzá kicsavarodott pózban, és alig tudtam megmozdulni. Kihasználva a lehetőséget, gyorsan közel hajolt hozzám, és az alsó ajkamba harapott, aztán nyomott a számra egy puszit. Ijedten szétnéztem, hogy látta-e valaki, de szinte alig voltunk a teremben, aki mégis, az felénk se nézett.
- Nem a számból kell harapni! – szóltam rá Viktorra, mire csendben a szendvicsembe harapott és kiment a teremből. Már megint megbántottam. De miért olyan nehéz felfogni, hogy nem akarok már a harmadik nap smárolgatni valakivel az iskolában?! Eldöntöttem, hogy nem megyek utána, nem fogom olyan miatt kibékíteni, ami szerintem teljesen normális.  Megkerestem Kent, mert szükségem volt egy jó kis baráti beszélgetésre. Irisszel beszélgetett, aki pont azt vázolta fel Kennek, hogy Castiel jól néz ki.
- Tetszik neked? – kérdeztem odaérve.
- Hát, jó pasi. – válaszolt. Na, gondolom, Castiel meg nem a szerelemre menne, majd beszélek vele, de nem most. Fáradtan nekidőltem Kennek, aki unalmában a hajamat kezdte befonni. Hármasban beszélgettünk, míg be nem csengettek, aztán indultunk nyelvtanra. Az órán semmi izgalmas nem történt, ahogy a következő két francián sem, de ott jobban figyeltünk, mert a tanár azt mondta, hogy a legjobb 5 franciatudású elmehet Párizsba egy egy hetes táborba. Órák után Viktor, mint mindig, megkeresett, mikor pont Castiellel beszéltem arról, hogy randizzon Irisszel. De miért is mondom, hogy „mint mindig”? Ez még csak a második nap.
- Ma hová megyünk? – kérdeztem vágyakozó tekintetét látva.
- Ma egy jót sze…
A pofonom beléfojtotta a szót. Még mit nem! Perverz bunkó! A fiú hitetlenkedve nézett rám.
- Azt akartam mondani, szekerezünk a városban, miközben akár fagyizhatnánk is. De már mindegy. – válaszolt megbántva, és kiindult a kapun. Kezdtem rájönni, hogy inkább én vagyok a perverz, nem a fiúk. Castiellel is ez volt…
- Ne haragudj, félreértettem! – indultam Viktor után. Első bocsánatkérés. Hát ezen is túlestünk. A fiú olyan hirtelen állt meg, hogy nekiütköztem, és majdnem bevertem a fejem a vállába.
- Te valahogy mindig, mindenen megsértődsz. Velem van bajod? Akkor azt mondd! – kért bánatos hangon, és tovább akart menni, de megfogtam a kezét.
- Szeretném, ha elmennénk.
- Én már nem.
Miközben Viktor távolodó alakját néztem, azon gondolkodtam, hogy ilyenkor mit szoktak tenni. Menjek még utána? Vagy eleget próbálkoztam? Az elsőt választottam. Rohantam a fiú után, és a hátára ugrottam.
- Vigyél el egy randira, most! Vigyééél el! – visítottam, mint egy hisztis picsa, Viktor pedig leszedett magáról, és szembefordult velem.
- Még egy ilyen hiszti, és soha többé nem viszlek sehová! – arcán játékos mosoly bujkált. Kibékültünk.
- Nem ígérek semmit.
Az út elejét csendben tettük meg, aztán szinte egyszerre eredt meg a nyelvünk. Mindenről beszéltünk, nagyon jókat nevettünk, és tényleg jól éreztem magam. Ilyen már rég volt. Persze Kennel mindig jól elvagyok, de randira gondoltam. Kiderült, hogy Viktorral mindketten a vanília-csoki-málna fagyit preferáljuk, és a fiú, mikor a fagyishoz értünk, meg is parancsolta, hogy minimum háromgömbös fagyit kérjek. Hiába mondtam, hogy nagyon lassan eszem, és rám fog olvadni, nem érdekelte. Ő négygömböset evett, és a rázkódó szekéren ezt öröm volt nézni. A kezem mindentől ragacsos volt, a fagyis nyelvemmel pedig lehetetlen volt megtisztítani. Nem érdekelt, belekentem a pólómba, ami eléggé meg is látszott, de inkább ő, mint én.
- Azt mondod, egy pasi problémát jelent? – szuggerálta Viktor vigyorogva a pólómat.
- Én csak azt mondom, hogy… igen, ezt. – válaszoltam, mire a fiú az ölébe húzott, és a nyakamra lehelt, amitől kirázott a hideg.
- Még most is probléma vagyok? – furcsa arccal fordultam felé.
- Egy pasiról beszéltünk. Te nem vagy probléma. – jelentettem ki, mire a fiú felhúzta a szemöldökét.
- Miért, én nem vagyok pasi?
Hopp, nem így értettem.
- Dehogynem! Csak te… más vagy. – válaszoltam.
- Remélem, jó értelemben – nevette el magát kissé zavarban a srác.
- A legjobban. – suttogtam, és hagytam, hogy a fiú szemei elvesszenek az enyémben, ajkai boldog mosolyra húzódjanak, és a tarkómnál fogva, magához húzva megcsókoljon. A szekerezés hamar véget ért ezután, de a maradék időben a fiú vállának dőlve, kezeinket összekulcsolva bámultuk Londont. Kézen fogva sétáltunk a házunkhoz, és egy csókkal váltunk el egymástól.
- Holnap találkozunk – mosolyogtam rá végül, és beléptem az ajtón. Keresztanya nem volt itthon, szóval felmentem a szobámba, és tanulni kezdtem, ami azért volt nehéz, mert Porcica minden lappal játszott, amikor lapoztam. Végül addig simogattam, míg elaludt, így könnyebb volt a ’csodás’ anyagra figyelni.
- Az ilyen kiscicákat fogom meggyógyítani, mint amilyen te vagy. – simogattam a cicus puha hasát. – Minden cuki állatkát meggyógyítok.
- Megjöttem! – hallottam lent Agathat, szóval lementem, és nekiálltam segíteni a főzésben, miközben beszélgettünk. Az illatra kicsivel később Porcica is lejött, akinek adtam egy kis vacsit, majd nem sokkal később mi is elfogyasztottuk azt keresztanyuval.
- Na, milyen a suIi? – érdeklődött, miközben egy villányi lasagnét tolt a szájába. – Fiúk?
Biztos olyan bugyután mosolyoghattam, mint Viola és Jade, mert Agatha néni elvigyorodott.
- Na? – sürgetett.
- Van egy fiú… a neve Viktor. Az osztálytársam… vagyis félig. Más tagozatba jár, de vannak közös óráink. Nagyon aranyos…
- Mikor mutatod be? – kérdezte izgatottan keresztanyu, szóval megbeszéltük, hogy pénteken átjön Viktor, és mi csinálunk vacsit, mert Agatha néni péntekenként sokáig dolgozik. Még beszélgettünk, de mikor anyuékra terelődött a szó, inkább megköszöntem a vacsorát, felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, és álomra hajtottam a fejem. Még félálomban kaptam egy SMS-t. Fáradtan néztem, és kiderült, hogy kettőt is kaptam, csak az előzőt 2 órával ezelőtt, Nathanieltől, de előbb a későbbit kezdtem olvasni, mert az Viktortól volt.
„Csodás volt ma Veled <3”
Visszaírtam neki, aztán elolvastam a Nathaniel üzenetét is.
„Holnap nem tudnál fél hét-hét felé jönni? Segítened kellene…”
Fáradtan fúrtam a párnámba a fejem. Hisz, alig van időm aludni… mert az azért 100%, hogy segítek Nathanielnek.

4. Fejezet - A csók

Nathaniel háromszor újra sóhajtott, és mikor rá akartam szólni, hogy kezdje már, végre megszólalt.

- Melody kilencedikben és tízedikben az osztálytársunk volt. Együtt voltunk a DÖK-ben, sok mindent kitaláltunk együtt. Mindenkivel kedves volt, ezért az emberek szívéhez nőtt. Még Amber is szerette, mert segített neki kihúzni a pácból Charlotte-ot és Li-t. – újabb sóhaj. Esküszöm, ha még egyszer sóhajt, a számmal fogom be a száját! Vagyis, nem. – Egyszer pizsamapartit szervezett. Azzal szórakoztak, hogy elmondták egymásnak, hogy kinek ki tetszik… és én tetszettem neki. Valamikor bevallotta, de elutasítottam. Nem zavarta… ugyanúgy barátok maradtunk. Mindig Melnek hívtam… - nosztalgiázott. - Aztán teltek a hónapok, és belészerettem. Olyat láttam benne, amit eddig nem. Ő lett a mindenem, mindig körülötte voltam, és egyszer, egy bálon… az utolsó májusi bálon… megcsókoltam, és bevallottam neki, hogy szeretem. Ő pedig azt mondta, hogy elköltöznek… Próbáltam túltenni magam rajta. Tényleg. Erre… - ekkor már a fejét fogta. – Erre jöttél te. Hirtelen azt hittem, Ő jött vissza. Persze neki világosabb a haja színe, a szeme pedig kék, és sosem öltözne így, ahogy te. Neki… sajátos, egyszerű stílusa volt. Na meg a te hajadban nincs csat. És többet ordítasz, mint ő. Nagyon szerettem az illatát. Mindig vattacukros parfümöt használt. Amber mindig mondta, hogy tömegparfüm – helyeslően bólogattam, - de nekem csak rajta, tetszett. Neked felnőttesebb illatod van, de őt kislánynak szerettem. Úgy éreztem, vigyáznom kell rá. Erre itt hagyott… Egész nyáron a szobámban ültem, sötétben, és… mindegy. – rávágtam volna, hogy maszturbált-e, de az arca annyira mást mutatott, hogy nem mertem szólni. Egy utolsó sóhajjal befejezte mondandóját. – És ezért vagyok ilyen veled, és ezért nem foglak sosem Melnek hívni.

Mikor Nathaniel befejezte a mondandóját, közelebb léptem hozzá, és felpofoztam. Sértődötten nézett rám, de nekem lett volna okom megsértődni. Ha jól hallottam, mi most egy szent szűzről beszélünk. A teljes ellentétem!

- Na, figyelj. – kezdtem. – Melody és én annyira különbözünk, mint az alma és a körte. Nem! Az alma, és a paradicsom. Kívülről hasonlíthat, de belülről… utálom a paradicsomot. Legyen ő a paradicsom. Mármint, most nem utálom Melodyt, de csak nem lehetek olyan dolog, amit utálok. Ő sosem pofozna fel, én megtettem. És legyen a szülinapi ajándékom, hogy soha többé nem hasonlítasz össze vele! Teszek róla, hogy ne így legyen.

- Boldog szülinapot… - mondta végül Nathaniel, míg bementünk a terembe. Biológia óra következett, Dr. Thompsonnal. Furcsa, hogy egy igazi orvos tartja nekünk a bioszt, de tetszik az ötlet.

Itt nem csak a nyári szünetről volt szó, lassan ismételni is kezdtünk, de jó hangulatban telt az óra, a tanár nagyon aranyos. A biosz és tesi között beszéltem Jade-del.

- Szia! Ken mesélte, hogy tetszik neked Viola.  Tudod, biztos forrásból tudom, hogy te is tetszel neki. Szerintem hozz neki egy virágot, és beszéljetek! – mondtam, mire a fiú elpirulva bólintott, és kisietett a teremből. A helyzet csak az volt, hogy ezt látni akartam, de Viola matinfós, szóval rohanhattam Jade után, hogy tudjam, hová megy. Nagyon aranyos jelenet volt: Viola elvette a virágot pipacsvörös fejjel, aztán hevesen bólogatott valamire, amit Jade mondott, és bugyután mosolyogtak egymásra. Ennyit akartam látni, inkább visszamentem a termünkbe. Lysander, akivel még nem beszéltem, gondterhelten ült az asztalánál, így gondoltam, ismerkedek vele.

- Mi a baj? – kérdeztem a padjához érve.

- A jegyzetfüzetem… elhagytam. – motyogta.

- Lysander. Ez? – kérdeztem nyugodtan, és felemeltem a jegyzettömböt a combjáról.

- Igen! Köszönöm! Amúgy Lysander vagyok. – mutatkozott be.

- Tudom, már az előbb is a neveden hívtalak. – mondtam.

- Ó, akkor bocsánat. Te igaz az új lány vagy… - nehogy a paradicsomot mondd! – Melissa?

Oké, egy jó pont a két szép szemed mellé.

- Igen. 

- Sziaaa! – ugrott rám egy lány. – Még nem is beszéltünk! Rosalya vagyok. – mosolygott.

- Szia, Melissa.

- Á, tudom, te vagy a szenzáció. Adsz egy cikket? – jött oda Peggy is.

- Huh… adj lapon kérdéseket, majd válaszolok… - hadartam, mivel nem szívlelem az egyszerre hármat beszélő tömeget, mire ő el is ment, gondolom kérdéseket gyártani. A két fehér hajú társammal maradtam hát, akikkel jól elbeszélgettem, míg be nem csengettek. Akkor rohantunk öltözni, mert a nagy forgatagban mindenkinek kiment a fejéből, hogy mit is kellene csinálni. A tesi után jöhetett egy kémia. Mindig a bioszt szerettem jobban, szóval kicsit unottan figyeltem, főleg, hogy a tanár is úgy beszélt, mintha esti mesét mondana, és a kísérletek sem nagyon dobták fel a dolgokat. Dupla kémia után növénytan következett, és itt már tényleg, komolyan ismételtünk. Utána még egy kémia (miért nem tartják akkor már egybe?...) és egy ofi. Óra után odajött hozzám az igazgatónő, és kissé zavarban megkérdezte, hogy honnan van a süti, amit tőlem kapott, mert nagyon ízlett neki. Miután ezt megbeszéltük, a terveim szerint leamortizálódott agysejtekkel mentem ki az óráról, és Viktorba ütköztem. (Persze az utóbbi nem volt a tervben.)

- Csak nem egy fáradt lányt látok? – mosolygott rám úgy, hogy a szívem egy nagyot dobbant tőle. 

- De, pontosan azt látsz. – mondtam, és visszamosolyogtam rá.

- Ezt a fáradt lányt most elviszem a KFC-be, rendben?

Bólintottam, azt akartam, hogy valami kikapcsoljon. A gyorsbüfé-sor nem volt annyira messze a sulitól, mégis úgy éreztem, leszakad a lábam, mikor végre leülhettem. Egy mini twistert kértem, de mivel itt egy pohárból lehet inni, úgy néztünk ki Viktorral, mint akik együtt vannak. Jól is éreztem magam a fiúval, mindig meg tudott nevettetni, bár amikor viccből lebunkóztam, megsértődött. Úgy ítéltem meg, felsőbb fokon nem lehet vele viccelni, de ez nem tántorított el tőle. Szexi fiú volt, és ezt ő is tudta. Én is tudtam, hogy jól nézek ki. Tökéletes pár. Van egóm és képzelőerőm, tudom. 

Evés után a fiú hazáig kísért. A ház előtt megállt, és megfogta a derekamat.

- Jó kis nap volt, boldog szülinapot. – mosolygott.

- Szerintem is, köszönöm. – válaszoltam. Viktor meg akart csókolni, de elhúztam a fejem.

- Még csak ma ismertelek meg – vigyorogtam, aztán az ajtó felé indultam, – holnap találkozunk.

- Nagykorú vagy! – vágott hitetlenkedő fejet, aztán megfogta a kezemet, visszahúzott és megcsókolt. Hirtelen fel sem fogtam, mi történik, de amikor rájöttem, vigyorogva csókoltam vissza. Lábujjhegyen kellett állnom, sőt, Viktor még így is lehajolt, hogy ajkaink összeérhessenek, viszont ez egyikünket sem zavarta. Karomat a fiú nyaka köré fontam, így még közelebb volt hozzám, ő pedig a derekamat ölelte át. Gyengéd csókunk pár perc múlva véget ért, és egy csillogó, elsötétült szempárral találtam szembe magam.

- Holnap találkozunk. – mondtam mosollyal az arcomon, adtam egy puszit Viktor arcára, és beléptem az ajtón.

Odabent Porcica rontott nekem, és dorombolva préselte magát nekem. Keresztanyu kirontott egy citromtortával a konyhából, és Happy Birthdayt énekelt nekem, majd megkért, hogy kívánjak. Lehunytam a szemeimet, kívántam, fújtam, és mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy boldog keresztanyu és egy kiscica tárult elém.

- Ezt én adom, ezt pedig anyukádék. – adott a kezembe egy dobozt és egy borítékot. Sejtettem, hogy az utóbbi van anyáéktól, szóval kinyitottam a dobozt, amiben az álmom díszelgett: egy szép, fekete bakancs. Semmi díszítéssel, pont, ahogy szerettem volna.

- Köszönöm! – ugrottam keresztanyu nyakába, és addig puszilgattam, míg ő el nem tolt magától. Még sokat beszélgettünk, aztán felmentem, hogy megnézzem, anyáék mit adtak. Pénzt. Sokat. Hú, de személyes. E-mail is küldtek:

„Boldog születésnapot. Szeretünk. Karácsonykor találkozunk. Addig jó legyél.”

Szuper. Szomorúan zuhanyoztam le, és feküdtem le aludni. Eddig jó volt a szülinapom… betöltöttem a 18-at. Erre a családom ilyen ’bőbeszédű’. Na, köszönöm…

Észre sem vettem, hogy miután álomra hajtottam a fejem, a könnyeim eláztatták a párnámat.