- Ezt nem
hiszem el! – ugrottam fel gyorsan az ágyból. Annyi mindent meg kellett volna
csinálnom! Hajat vasalni, sminkelni, gondosan kiválogatni minden ruhát,
bepakolni a táskámba, szépen megreggelizni, elvégezni a szükséges teendőket…
Erre mit csinálok?! Elalszom a legelső nap. Húsz percem volt elérni a buszt,
annyi szerencsét kaptam az Istentől, hogy a buszmegálló pont mellettünk volt.
Miközben elvégeztem a folyóügyeimet, eldöntöttem magamban, hogy ezek közül a
teendők közül miket fogok kihagyni. A sminkelés és a hajvasalás
elmaradhatatlan. Nekiálltam fogat mosni, közben pedig már a hajvasalómat
melegítettem.
- Keresztanyu! – kiabáltam le az emeletről, miközben a barna tincseimen húztam
végig a 200 fokos vasalót.
- Mi az, drágám?
- Előkeresnéd a ruhámat? A fekete cicanadrágomat a fehér, Nirvana feliratú
pólómmal és a fehér Converssemmel?
- Hát persze! – hallottam lentről a hangot. – Abrakadabra!
Aztán fél perc csend.
- Na, jó, megyek, megkeresem.
Miközben a szemhéjtust kentem magamra, a keresztanyámon járt az eszem.
Normális, a maga módján. Azt hiszi, ő a tündérkeresztanya, de csak mert egyszer
látta a Shrek-et. Na, de visszatérve rám.
A vékony tus kiemelte a zöld szememet, de még jobban mutatott egy kis
szempillaspirállal. Mikor végeztem, úgy
döntöttem, jól nézek ki, és persze arra is rájöttem, hogy a busz 5 perc múlva
indul.
Hiperszupergyorsan, Cullenéket megszégyenítő gyorsasággal rohantam le a
nappaliba, kaptam magamra a ruhákat, amiket keresztanyu előkeresett nekem, és hajítottam
be a reggelire szánt szendvicsemet a táskámba egy tolltartó mellé.
- Majd jövök! – kiabáltam még keresztanyunak, aztán az ajtótól sprintelve
pillanatok alatt elértem a buszhoz. Fellélegeztem, ugyanis még bőven volt tömeg
előtte. Na, de én nem a türelmemről vagyok híres.
- Bocsi, elnézést, bocsánat… - tolakodtam a nénik között, végül pedig éppen fel
tudtam kászálódni a buszra. Elfoglaltam az egyetlen ülőhelyet egy kb. 12
évesnek kinéző, barna hajú, szemüveges fiú mellett.
- Melissa, megmondanád, hogy miért jó mindent az utolsó pillanatban csinálnod?
– kérdezte. Ez a fiú ugyanis a legjobb barátom volt óvoda óta, Ken.
- Különben hol maradna az izgalom?! – kérdeztem vigyorogva. Többet nem tudtunk
beszélni, mert a busz megállt, és a körülbelül velünk egyidősek tolongva
próbáltak lejutni róla. Mivel a jármű körülbelül 15 perc alatt ért el az
iskolához, és ez alatt az idő alatt annyiszor állt meg, hogy gyalog gyorsabban
érnék el idáig, elhatároztam, hogy holnaptól új busszal közlekedem. Lábbusszal.
Hú, de vicces vagyok.
- Azt hiszem, itt vagyunk. – szóltam Kennek, aztán megfogtam a kezét, és húztam
magam után, mert tudtam, hogy a ’keményeknek’ szokása lökdösni őt. Ezt tette
egy vörös hajú srác is.
- Menj már innen, törpe! – mordult rá Kenre, aki ijedtében összerezzent.
- Hagyd őt békén! – szóltam vissza a srácnak, aki erre rám nézett, tekintete
elidőzött kicsit a melleimen, aztán elhaladt mellettem.
- Perverz bunkó! – sziszegtem, Kent magammal rángatva a Sweet Amoris Gimnázium
felé. Nevetve gondoltam vissza az iskola online honlapján szereplő
reklámvideóra. Egy alacsony, duci, ősz hajú néni volt benne, a rózsaszín kis
ruhájában, és reppelt.
„Sweet Amoris Gimnázium Londonban,
Aki hozzánk jön, az már otthon van.
Persze nem kerülheti el a szerelmi drámát,
Mert nálunk mindenki megtalálja a párját!”
- Bár én is találnék magamnak egy pasit – sóhajtottam, miután befejeztem a
nevetést.
- Bár én is! – sóhajtott Ken. – Neked könnyű.
Ó, egy apróság: Ken meleg. Ezt eddig elfelejtettem közölni. De engem nem zavar,
mert attól függetlenül nagyon jó barát, és ha valaki ezzel kapcsolatban beszól
neki, azt pofán vágom. Volt már rá példa.
Az ajtón belépve egy tömött folyosón találtuk magunkat, ahol szinte mindenki
enyelgett mindenkivel. Úgy látom, az igazgatónő komolyan gondolta a
páros-dolgot… Hirtelen nekiütköztem valakinek.
- Bocsi… - motyogtam, miközben felfelé kezdtem nézni, és megpillantottam magam
előtt egy szőke fiút, aranybarna szemekkel. Ú. A fiú pár pillanatig úgy bámult
rám, mintha szellemet látott volna. Talán ennyire csúnya lennék? Végül aztán
megszólalt.
- Segíthetek valamiben? – mosolygott ránk Kennel. Az a mosoly. Mosolyoghatna
rám így máshol is… mindegy, elkalandoztak a gondolataim.
- Igen, mi újak vagyunk, és fogalmunk sincs, mit kell csinálnunk. –
magyaráztam.
- Ó, Kentin és Melody, igaz?
- Melissa.
- Azt mondtam, nem? – nézett rám a fiú.
- Melodyt mondtál.
Erre egy pillanatra elsötétült a tekintete.
- Nos, üdvözöllek titeket a Sweet Amoris Gimnáziumban, Nathaniel vagyok,
gyertek velem, gyorsan elintézzük a papírjaitokat.
Miközben Nathaniel után sétáltunk, azon gondolkodtam, miért nem a tanárok
végzik az adminisztrációs munkát. Mikor az igazgatónőt megpillantottam,
megértettem. Egyből hozzánk rohant, és kezet csókolt nekünk.
- Ó, ti most meg fogjátok változtatni a 11/C szerelmi életét! Érzem! NE
ROHANGÁLJ A FOLYOSÓN! – ordított rá valakire, újból ránk mosolygott majd
eltipegett.
- Furcsa. – jelentettem be, Ken pedig egyetértően bólintott.
- Ez a mi igazgatónőnk. – mosolygott Nathaniel. – Itt a DÖK-terem, ide kellene
bejönnötök.
Még csak most tűnt fel, hogy a folyosó elejétől maximum tíz lépést tettünk meg.
Az ajtón belépve egy nem túl nagy teremben találtuk magunkat. Az asztalokon és
mindenhol máshol álltak a papírok. Nathaniel megvakarta a fejét.
- Ne haragudjatok a felfordulásért, csak nemrég ment el a DÖK-helyettes az iskolából,
és nem tudom mindet egyedül megcsinálni ilyen hamar. – mentegetőzött, aztán
elővett egy fényképezőt és adatlapokat.
- Készítenem kell rólatok egy képet, és kérlek, töltsétek ki ezeket.
Mikor mindennel végeztünk, Nathaniel sóhajtott egyet, és azt mondta, végeztünk.
- Ti is biológia-kémia szakosok vagytok? – kérdezte tőlünk.
- Öhm… én matinfós. – mondta Ken.
- Nem gond, egy osztállyá vagyunk összevonva. – ekkor megszólalt a csengő. –
Becsengettek. Gyertek, menjünk órára.
Miközben a DÖK-terem ajtajával szembeni terembe sétáltunk át, összeszorult a
gyomrom. Most az következik, amitől a legjobban félek: szembekerülök rengeteg
új emberrel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése