22. Fejezet - Családi vacsora

- Köszönöm, hogy hazakísértél. – mosolyogtam Nathanielre.
- Igazán nincs mit. De azt hiszem, most visszamegyek Amberért, és hazamegyünk. – mondta a fiú, megeresztett egy halvány mosolyt, majd hátat fordított nekem és elindult visszafelé. Beléptem az ajtón, és Porcica egyből odajött hozzám. Mikor rájött, hogy én én vagyok, nem valami betörő, rám vetette magát és dorombolni kezdett. Megsimogattam, aztán ittam egy pohár vizet, és felmentem a cicámmal a szobámba. Elfeküdtünk az ágyon, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Képzeld, szakítottunk Viktorral. Nagyon gonosz volt velem. És Nathaniel hazakísért. – magyaráztam a kiskedvencemnek, aki érdeklődve figyelt, attól függetlenül, hogy nem értette, amit mondok. Jó, most komolyan, mit várok egy macskától? Hogy eldarálja nekem a Pitagorasz-tételt? Még Amber sem tudná…
- Rendben, itt az ideje egy kicsit pihenni… - ásítottam. Elnyomott az álom, szóval levetkőztem, felvettem egy kényelmes pólót és lefeküdtem aludni. Egye fene, majd holnap megfürdök…

~ 1 hónappal később ~

Mit vegyek fel? Úristen, mit vegyek fel?
- Mit vegyek fel? – kérdeztem Ambert, a padja előtt toporogva. Hú, de gyűlölök itt állni.
- Valami elegánst. Születésnapi vacsora. Miniruha, fehér vagy fekete, de semmiképp nem színes. Magassarkú, a hajadat fel ne merd kötni, maximum szoros kontyba. Kevés smink. És borotváld le a lábad.
- Borotválom… - morogtam, és leültem Nathaniel mellé. Már megvan az ajándéka: egy detektívregény második részét vettem meg neki, mert láttam tegnap, ahogy buzgón az elsőt olvassa. November negyedike volt – a legjobb barátom születésnapja. Úgy értem, az ideiglenes legjobb barátomé.
- Csá! – vigyorogtam rá. – Mizu?
- Semmi, neked köszönhetően máris befejeztük azt, amit én január elején szoktam. – mosolygott Nathaniel, aztán elfordult, mert bejött a tanár, és ezzel együtt megkezdődött a tanóra. Még jó, hogy péntek van… biosz után matek következett, de Viktor utamat állta.
- Mizu? – kérdezte, én pedig elhaladtam mellette.
- Nincs semmi, arra?
Meg sem vártam a választ. Matek után tesi jött, ezért az udvaron volt mindenki. Viktor megint mellém ült.
- Na, és most?
- Mindig kifogod a húsz perces szüneteket, igaz? – morogtam mosolyogva, és elfeleztem a kombó-szendvicsem a haverommal. Bár bár nem vagyunk együtt, tartjuk barátként a kapcsolatot, de azért a fiú hetente egyszer könyörög, hogy legyünk megint együtt. Eddig sosem mondtam neki igent, de egyre inkább hajlok egy megbeszélésre. Ma viszont Nathanielre kell gondolnom: ma van a 19. születésnapja.
-  Hogyhogy 19 vagy, mikor még csak 11.-esek vagyunk? – érdeklődtem, mire a fiú elmosolyodott. Viktort egy ideje otthagytam a szendvicsemmel.
- Rúgtam egyet, mert nem mehettem elsőbe. Túl könnyű voltam.
Ezen nevettem egy ideig. Egyem a kis girnyó testét…
Órák után elugrottam venni egy üveg jóféle bort, aztán hazamentem, és előkerestem egy majdnem térdig érő, feszülős, denevérujjú bézs ruhát, hozzá egy fekete magas sarkút, és az egyetlen nyakláncomat és fülbevalómat. Így legalább normálisan nézek majd ki. Mivel hét óra ötvenre kell Nathanielnek értem jönni, így még elmentem manikűröshöz. Nem csináltattam túl hosszúra, de kocka alakú volt, az egész bézs, a gyűrűsujjamon fekete cikk-cakkokkal, a mutatóujjam pedig arany csillámmal volt lefestve. Úgy döntöttem, ez megfelelő, és a ruhámhoz is illik, szóval vidáman mentem haza az új körmömmel. Porcica otthon nagyon élvezte vele a vakargatást, mindig nyújtózkodott.
- Kis huncut – mosolyogtam, és felkaptam a cicust, majd megpörgettem a levegőben. Kopogtak, szóval kinyitottam Porcicával a kezemben az ajtót. Viktor állt előtte. Fintorogva nézett a cicámra (nem bírja őket), aztán rám mosolygott.
- Sajnálom, nem engedlek be, mert így néztél Porcicára. – válaszoltam hidegen, és rá akartam csapni az ajtót, na de ki erősebb? Egy Viktor, vagy egy félkezű Melissa?
- Beszélnünk kell. – lépett be a nappaliba.
- Mondd… - morogtam, de megcsörrent a telefonom. Nathaniel volt.
- Szia – szóltam vidáman a telefonba, és elfordultam Viktortól.
- Szia, na hogy állsz? – kérdezte a szőke fiú, én pedig a másikhoz fordultam, de Nattal folytattam a beszélgetést.
- A mai vacsorához, Nathaniel?  - játszottam túl magamat, amit az ideiglenes legjobb barátom észre is vett.
- Ott van Viktor, mi? Majd érted megyek. – mondta, és letette a telefont. Akkor láttam meg, hogy már hat óra. Úristen! Két órám sincs teljesen elkészülni!
- Megyek már. – mondta gúnyos hangon Viktor, és kilépett az ajtón.
- Oké, szia! – csaptam rá azt, aztán felrohantam a szobámba, hajat mostam, megszárítottam, felkötöttem, kisminkeltem magam, leengedtem a hajam, begöndörítettem, aztán felvettem a ruhám, magamra fújtam a parfümömet, és késznek nyilvánítottam magam. Oké, de Nathaniel már percek óta dudált.
- Elmentem! – kiabáltam Agatha néninek, és áttipegtem Nathaniel kocsijához. Hú, de szuper kocsi!
- Bocsánat, hogy késtem, jó a kocsid. – lihegtem, Nathaniel pedig… egy helyben ült, és nézett. Aztán észbe kapott, így nekiállt habogni.
- Se… semmi baj, vagyis… legközelebb siess! Ez apám kocsija, és… és gyönyörű vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam zavartan. – Induljunk.
Néhány perc alatt egy kúria-féle házhoz érkeztünk, én pedig félve léptem be. A hely… hogy is mondjam, annyira… ridegnek tűnt. Nagyon zavarban voltam, a lábaim remegtek, míg le nem ültem az óriás asztalhoz, Nathaniel családjához.
- Jó estét, Melissa vagyok, Nathaniel és Amber osztálytársa.
- Szia, és Mary vagyok – fogott velem mosolyogva kezet egy szőke nő, gondolom, a szöszik anyja, de a mosolya nem tűnt őszintének. Mintha valami üzlettárs lennék. Az apjuk még ennél is hidegebb viselkedést tanusított.
- Carl – intett felém, aztán csengetett. Egy pincér mindenki elé helyezett egy kis tányért, amin… saláta volt, paradicsom és fetasajt. Ez a tányér felét is éppen, hogy elfoglalta. Nekiálltam enni, de a paradicsomot nem szerettem, így azt ott hagytam.
- Ez elég udvariatlan viselkedés, nem gondolja? – nézett rám Carl, amikor meglátta a megmaradt paradicsomot.
- Én… sajnálom, de nem szeretem – próbáltam angyalian mosolyogni, de csak gyilkos tekintetet kaptam válaszul. A pincér mentett meg, amikor elvitte a tányérokat előlünk, és meghozott megint egy kis tányér levest. Húsleves-féle volt, és az egészet megettem, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Kíváncsi voltam, mennyi fogás van még, mert éreztem, hogy kezdek megtelni. A leves elfogyasztása néma csendben telt, aztán következett a főétel. Fellélegeztem, mert ebből sem volt sok. Sült marha (egy kis tenyérnyi), körülbelül 10-15 darab héjában sült krumplival, tartármártással. Néma csendben megettük ezt is, aztán, míg a desszertet vártuk, kicsit beszélgettünk.
- És, Melissa, neked mik a terveid a jövőre nézve? – érdeklődött Mary.
- Szeretnék állatorvos lenni. – válaszoltam mosolyogva.
- Pff. – ’válaszolt’ Carl.
- Valami… baj van vele? – kérdeztem, miközben elénk tették a csokiöntetes palacsintát.
- Minek állatokat megmenteni? – kérdezte Carl, mikor megettük a desszertet is. Úgy láttam, a vacsorának vége van. Nem is baj, tele vagyok! – Szóval, állatból sok van, és csak a helyet foglalják. Büdösek, bolhásak…
- Mosdatni kell őket. – válaszoltam, enyhe dühvel a hangomban.
- Te mindig ilyen szemtelen vagy?
- Apa!- szólt közbe halkan Nathaniel. – Kérlek, ne piszkáld Melissát, ő csak jó célért szeretne cselekedni. Segíteni az állatokon, mert azok is élőlények…
Carl válasza hideg volt, és nyugodt.
- Kedves fiam. Tudod, hogy velem nem szabad packáznod, igaz? Azt szeretnéd, hogy megint elővegyem a baseball-ütőt, vagy valamit?
Felsóhajtottam.
- Hát maga okozza a kék foltokat a hátán…
Nathaniel arca az ijedtségtől elkékült, Amber reszketve szorította meg bátyja kezét. Mary hidegen vizslatott engem. Szuper, őt is magamra haragítottam… Carlról nem is beszélve. Úgy gondoltam, nekem már úgyis mindegy, veszekedni kezdtem.
- Mi közöd neked ahhoz, hogy mit csinálok a fiammal?!
- Maga normális?! Egy épeszű ember nem tesz ilyet a fiával! Nathaniel mindent megtesz, hogy a kedvükben járjon! Ő a DÖK-elnök, neki a legjobb az átlaga, a legrendesebb gyerek! A gyerekei rettegnek magától! Az én szüleim külföldön dolgoznak, de legalább tudom, hogy azért, hogy nekem jó legyen…
- Úgy gondolod? Talán csak nem akarnak látni – fröcsögte Mary.
- Anya!
Felálltam. Erősen a számba kellett harapnom, hogy el ne sírjam magam. Mi van, ha igazuk van, és tényleg csak púp vagyok anyámék hátán?
- Köszönöm a vacsorát – mondtam remegő hangon, majd lassan kisétáltam az ajtón. Ahogy becsuktam magam után a kaput, lekaptam a magassarkúkat a lábamról, és hazáig rohantam… zokogva. Az ajtón belépve rájöttem, hogy Agatha néni már alszik, aminek nagyon örültem. Lihegve, fáradtan mentem fel a fürdőszobámba, és belenéztem a tükörbe. A sminkem mindenhol szétfolyt, a hajam csapzottan állt, a ruhám sáros volt (mikor lett az?). A lábam remegett a hidegtől, amin percekig szaladtam. Lecibáltam magamról a ruhákat, és beálltam a forró víz alá a zuhanyzómba. Odabent, a víz alatt nem látszódott, hogy zokogok, és hamarosan meg is nyugodtam. Írtam kint egy SMS-t Kennek, elmondtam, hogy mi történt velem ma. Nemsokára kaptam választ.
Emiatt a késői SMS miatt majdnem fenyítőt kaptam. Írj normális időszakokban! Majd holnap elolvasom.
Zokogva feküdtem az ágyamba. Hát már senkinek sem vagyok fontos?!

21. Fejezet - Így jár az, aki elhiszi

Viktor ordított, mint az őrült, és ugrált. Castiel, szerintem beszívva fetrengett a földön és röhögött. Kim és Dajan együtt söröztek, miközben valamit nagyon megtárgyaltak. Leigh és Rosalya nem voltak sehol, Lysander viszont egy kanapén ült és bámult előre. Egyelőre ő tűnt a legnormálisabbnak, szóval otthagyva Dimitrit, leültem mellé.
- Mit csinálsz? – kérdeztem köszönés helyett.
- A hangos zene mindig megihlet. Lehet, írok egy új dalt. – válaszolta lelkesen, aztán újra a semmibe bámult, majd hamarosan buzgón írni kezdett a jegyzetfüzetébe.
- A basszus hangos, lágy dallamként járt közöttünk, míg vasalt hajú ribancok táncoltak körülöttünk – olvastam fel Lysander szövegét, és elnevettem magam. – Oké, azt hiszem, ez…
- Most még csak az alapokat írom le. Aztán olyan dalt kreálok belőle, hogy leesik az állad. – válaszolta komolyan, és tovább írt. Úgy döntöttem, nem zavarom tovább, de nem tudtam, kihez menjek oda. Hirtelen betoppant egy rövid, fekete hajú lány, intett mindenkinek, aki éppen figyelt rá, majd fogott egy kis whiskeyt, összeöntötte kólával, és leült egy kanapéra. Odamentem hozzá.
- Szia, Melissa vagyok – mosolyogtam.
- Ú, azt hittem, Melody vagy. Jól megváltoztál volna. – vigyorgott. – Az én nevem ChiNoMimi.
Nagyot sóhajtva ültem le mellé.
- Mi a baj? – fordult felém.
- Kicsit… sokan hasonlítanak Melodyhoz. – mondtam, mire elmosolyodott.
- Nem lep meg. Nézd, így néz ki – azzal előkapta a telefonját, és mutatott a lányról néhány fényképet.
- Hát… nekem annyira nem tetszik – mondtam, mikor már legalább 30 képet láttam róla.
- Nekem sem. Ezért mondtam, hogy jól megváltoztál volna. Te sokkal szebb vagy – mosolygott, kacsintva egyet, mint az animékben az aranyos lányok.
- Köszönöm – válaszoltam kicsit zavarban, mert még sosem mondta nekem lány, hogy szép vagyok. Hirtelen Kim állt elém.
- Segítenél, kérlek? Iris negyed óra múlva itt van, ők pedig – mutatott Castielre és Viktorra - , nagyon kész vannak.
- Oké, az enyém Viktor, a tiéd Castiel – válaszoltam.
- Segítek neked Viktornál – állt fel ChiNoMimi. Akkor még nem tudtam, miért kell segíteni, de mikor odaléptem a fiúhoz, rájöttem.
- Gyere, szívem, kicsit ki kell józanodnod, amíg nem jön Iris.
- Nem vagyok részeg! Miért kéne kijózanodnom? – kérdezte a fiú, a nyelve pedig többször is összeakadt közben.
- De, az vagy. Igyál egy kis vizet, szívjunk friss levegőt… - fogtam meg a karját, de ő durván kirántotta azt a kezem közül. Erre nem számítottam, és majdnem elestem.
- Azt csinálok, amit akarok, ez az én bulim jó?!
- Irisnek rendezted! Legalább megtisztelhetnéd ennyivel! – üvöltöttem vele, míg ChiNoMimi közénk nem állt.
- Viktor, csak húsz percre. Aztán ihatsz, annyit, ami beléd fér. Még akár többet is.
A barátom morogva ült le a háza előtt, és lassan itta a vizet. Hozzá sem szóltam, nagyon feldühített. Mikor Rosa írt Kimnek, hogy mindjárt itt vannak, a félig józan Castielt és Viktort is bevittük a házba, Kim pedig előhozott valamit. Egy üveg pezsgő és egy fél decis vodka volt összekötve 18 lufival. Ó, szóval ezért kellettek! Ahogy a lány elengedte az alkoholt, az lebegni kezdett a levegőben, mert a lufi megtartotta. Elmosolyodtam. Azért ilyen összetartás nincs mindenhol… ajándékok, hagyományok…
Aha, de csak kivételes embereknek.
- Ezt meg ki hívta ide? – mordult fel Viktor, mikor Nathaniel belépett. Kissé zavartan pillantott körbe. Mögüle előugrott a három grácia, és sipítozva kerültek beljebb.
- Nathanielt én hívtam. – szálltam szembe megint a barátommal.
- És azokat? – morgott tovább.
- Nem mindegy? Itt vannak, nem küldheted el őket.
Beálltunk félkörbe, még Amberék is elhallgattak, a zenét is halkabb, lágyabb változatra cseréltük, így vártuk Rosaáékat, hogy Irist végre meglephessük. A dühömet, amit eddig a részeg fiúk felé táplálta, átvette az izgalom. Hamarosan belépett az ajtón a vörös hajú lány, de meg sem lepődött. Vajon hány éve csinálhatják ezt?
Iris mosolyogva végigpuszilt mindenkit (még Amberéket is), aztán a kezébe vette a lufikon csüngő alkoholt. Mindkettő kinyitotta, aztán lehúzta a vodkát, amit a pezsgővel öblített le. Hatalmas tapsvihar következett, aztán sorra adták a pezsgőt, és mindenkinek inni kellett belőle egy kortyot. Mire az utolsó is megfogta az üveget, már alig volt benne, szóval senkinek nem jutott ’repeta’. Nem baj, sok üveggel van még az asztalon…
- Ezt neked hoztam – adott Nathaniel egy ajándékszatyrot Iris kezébe, aki mosolyogva megköszönte azt.
- Nekünk nem szokásunk ajándékot venni – szólt be Castiel és Viktor egyszerre.
- De ő kedves akart lenni, és vett, amúgy sem ismeri a szabályaitokat. Mellesleg, én is vettem. – mentettem ki a fiút, és Iris kezébe adtam a becsomagolt gitározó tehén plüsst.
A zenét visszakapcsolták, és folytatódott a buli, egyre többen lettünk, de mindenkit ismertem, szinte csak az osztályból voltak. Viktor leült mellém, nem sokkal azután, hogy helyet foglaltam egy kanapén.
- Bocsi, hogy bunkó voltam, csak… gyűlölök kijózanodni.
- Azt látom. – néztem rá, és megeresztettem egy halvány mosolyt.
- Nem megyünk be egy szobába? – kacsintott, én pedig egyből elkomorodtam.
- Nem mondod komolyan, hogy ennyiért békültél ki velem! – mondtam dühösen, majd felálltam, és el akartam menni, de a fiú visszahúzott.
- Nem, én nem ezért… ne haragudj, manó. – azzal elővett egy poharat, ami bűzlött az alkoholtól, és belekortyolt.
- Mekkora egy… á, hagyjuk. – otthagytam Viktort, és az asztalhoz mentem. Egy jó nagyot kortyoltam valami erős piából, és pezsgőt ittam rá. Már kezdtem érezni a hatását, szóval úgy döntöttem, eleget ittam. Rosalya, Kim, Iris és ChiNoMimi négyeséhez mentem, majd velük kezdtem el táncolni. Legalább egy órán keresztül voltunk el nagyon jól, amikor Viktor odajött hozzánk, ordított pár percet (ő éneklésnek szánta), aztán a fenekembe markolt.
- Cica, na, mit szólsz egy jó… - próbált normálisan beszélni, de nem tudott, így nem is engedtem neki, hogy befejezze.
- Viktor, most nem szeretném. – próbáltam nyugodtan közölni vele, de az este folyamán már nagyon felidegesített. – Holnap, rendben? Kicsit fáj a fejem.
- Hah, persze, fáj, mi? Akkor mit táncolsz itt a hangos zenében? Menj akkor haza!
- Rendben, akkor hazamegyek – néztem rá összeszűkült szemekkel, és kiléptem az ajtón. A ház előtt volt egy pad, amire leültem, de nem egyedül voltam.
- Nem élvezed, mi? – fordultam Nathaniel felé.
- Nem igazán. Tudod, nem bírjuk mi egymást ezzel a társasággal.
- Miért? – érdeklődtem.
- Már nem is emlékszem – mosolygott rám a fiú. Nem tudtam, igazat mond-e, vagy hazudik, de nem is igazán érdekelt. Felhőtlen esténk volt: a telihold megvilágította a földet, minden tisztán látszott. Bogarak ciripelését lehetett hallani, de szúnyogok szerencsére már nem voltak. Néha egy-egy denevér elrepült pár utcával lejjebb, ilyenkor a hold előtt egy pici, fekete pont suhant el. Nathaniel haja ebben a megvilágításban szinte ezüstösnek tűnt. Beletúrtam volna, hogy megnézzem, mennyire selymes… és vajon milyenek az ajkai?
- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem odabent… elég sokszor – nevetett fel zavarban Nathaniel, ami kizökkentett ebből a gondolkodásmódból. Nem is baj, biztos csak az alkohol beszél belőlem.
- Ugyan már, te is megtetted volna.
Néhány percig csendben beszélgettünk, amikor Viktor kijött, és a friss levegőn hányt egyet. Aztán… meglátott minket.
- Hát ti meg mit csináltok itt kint, ketten, ezen a padon? – dülöngélt oda hozzánk.
- Beszélgetünk. – adtam az egyszerű és őszinte választ.
- Ó, persze, én pedig pápa vagyok.
- Tényleg csak beszélgettünk. – ismételte meg Nathaniel.
- Te csak ne magyarázzál! – kiabált Viktor, mire felálltam. Megijesztett a hangja.
- Hagyd már abba! – szóltam a barátomra. Viktor megdermedt egy pillanatra, aztán vett egy mély levegőt, és újra belekezdett a kiabálásba (attól függetlenül, hogy a nyelve gyakran összeakadt, elég gyorsan beszélt). Szavait hol hozzám, hol a szőke fiúhoz intézte.
- Melissa, mondd már meg, mi jó neked ebben a stréberben?! Tiszta gizda az egész, azért nézd már meg, mennyivel jobb vagyok nála! Látod, hülyegyerek? Egy olyannal, mint te Melissa sosem fog járni. Kicsim, szállj magadba, és jöjj rá, hogy ezt a gyereket le kell koptatnod, vagy engem elvesztesz. Nem ronthatom vele a hírnevemet…
- Várj. – szakítottam félbe Viktort. – Te most konkrétan azt akarod, hogy válasszak? Mint ahogy közted és Kentin között kellett volna? Komolyan? Már megint?
- Igen, ezt akarom. – jelentette ki Viktor.
- Ezt, mi? Hát tudod mit? Nem választok. Elegem van abból, hogy úgy viselkedsz részegen, mint egy büdös alkoholista! Sosem leszek a kutyád, szóval meg ne próbálj még egyszer így beszélni velem! És most hazamegyek. Egyedül, mert mi már nem vagyunk együtt. Szakítok veled!
Fejeztem be a mondandómat, azzal sarkon fordultam, és hazafelé vettem az irányt. Viktor nem követett. Nathaniel viszont igen.

20. Fejezet - Szülinapi meglepetésbuli

Reggel arra keltem, hogy Viktorhoz bújok, és az egyik kezem a háta alatt van. Ez így még rendben is lenne, tök aranyos, meg minden, csak az a baj, hogy egy alvó Viktor súlya körülbelül az én súlyom kétszerese, így a kezemben valószínűleg 0 mm³ vér maradt. A másik kezem segítségével kihúztam, aztán percekig egyhelyben tartottam, nehogy annyira elkezdjen csikizni, hogy megőrüljek. 
Már éppen minden vér elfoglalta volna a helyét, amikor Viktor fordult egyet, és megint a kezem felett volt. Viszonylag gyorsan kihúztam onnan a betemetett testrészt, aztán megdermedtem, mint egy hülye, mert a mozgástól csikizni kezdett… a saját kezem. Mikor végre lecsillapodtak benne a véráramok, Viktor kinyitotta a szemét. Na, köszi, nem tudtál volna kicsit hamarabb felkelni, hogy túléljek egy ekkora szenvedést?!
Viktor azonnal lecsukta a szemeit, gondolom, zavarta a fény, és nyöszörögve közelebb húzott magához.
- Mi az, felkeltünk? – kérdeztem mosolyogva.
- Mm…mm… - jött az aranyos válasz. Nyomtam egy puszit Viktor arcára, aztán felültem. – Nos, szombat van, október eleje… azt hiszem, harmadika. Igen, biztos, mert tegnap másodika volt. Mi a terv? – néztem a barátomra.
- Nos. A terv a következő. Felülünk, lesétálunk a nappaliba és megreggelizünk. – hogy állítását megerősítse, korgott egyet a gyomra. – Ezután felöltözünk kényelmes ruházatba, és elmegyünk a másik házamba.
- Másik házad? Minek neked másik ház? – érdeklődtem, felvonva a szemöldököm. Jó, értem én, hogy pénzes vagy, de…
- Hát majd a saját házamban engedek embereket őrülten partyzni, amikor félrészegek, be vannak tépve, és azt hiszik, világhírű karatésok, mi?! – hadarta el monoton hangon, mire elnevettem magam. – Még eltörik anyám vázája, meg minden… Nem, ezt nem kockáztathatom. Van egy 5 szobás házam. A nappali kitenne 4 másik szobát, itt szoktunk bulizni. A WC is vagy 2 szoba területe, de van is bent vagy 10. Ezen kívül van 3 kisszoba, ahol csak ágyak vannak… hm… gondolom, sejted, miért.
Uram isten… hát, nem tudom, nekem ez kicsit… sok… ott, amikor bárki bármikor ránk nyithat? Na, ne…
- Figyelj, ha valakinek szülinapi partyja van, legalább legyen igényes. – védekezett Viktor.
- Miért, kinek van október harmadikán szülinapja?
- Irisnek. Nálunk szokás mindenkinek szülinapi bulit csinálni.
- Nekem szeptember másodikán volt – próbáltam sértett hangon megszólalni, de nem jött össze.
- Neked megtartottuk valamelyik szombaton, egy szórakozóhelyen, nem? – vigyorgott a fiú, én pedig összevontam a szemöldököm. Azon a szombaton nem is figyelt rám, és részegen, nálunk… mindegy, aztán meg itt hagyott. 
- Hát, ha az neked ünneplés volt, akkor soha többet nem kell nekem ünnep. 
- Jól van, na, cica, akkor ma megtartjuk a tiédet is, jó? – húzott magához Viktor, de én kibújtam az öleléséből.
- Nem kell, köszi. Ennek az estének Irisről kell szólnia. Na, megyünk reggelizni?

~ egy óra múlva, szupermarket ~

- Mit vegyek neki? – toporzékoltam a játéksoron. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, de Viktor szép nyugodtan elhúzott onnan.
- Mi nem veszünk ajándékot egymásnak. Csak piát. Milyen lenne már, ha MINDENKI venne neki ajándékot?
- Mindenkit meghívsz?
- Ja, mindenkit. 
- Nem érdekel, én akkor is veszek neki valamit.
Addig keresgéltem a polcok között, míg találtam egy plüssbocit, aki gitározik.  Tökéletes. Mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltam Viktorhoz, és válogattam azokat a piákat, amikre a fiú rámutatott. Nem volt olyan, aminek az erősségi szinte az 50 fok alá süllyedt volna, ezért előre féltem. Inkább ki sem mondom azt az összeget, amit ott hagytunk, hogy aztán a Dimitri vezette limuzin elinduljon velünk Viktor másik házába. Addig néztem Viktorra, míg megrántotta a vállát.
- Most mi van? Ezt öten vettük.
- Igen? És ki az az öt?
- Hát te, meg én, meg Dajan, meg Kim, meg Dimitri.
- És akkor miért csak te fizettél?
- Hát láttál már nálam jobb szívű embert? – vigyorodott el. A házba érve nem lepődtem meg: semmi nem volt bent, csak egy óriási plazma TV a falon, amire most rács volt téve, nehogy kárt tegyenek benne, a falhoz tolva körülbelül nyolc kanapé, a TV alatt pedig egy asztalsor, ahol poharak voltak, és eddig megszerzett piák. Ugyanis nem mi voltunk az elsők odabent.
- Csá, haver, vettem vagy 5 rekesz sört! – pacsizott le Castiel Viktorral, aztán rám nézett. – Hali, deszka! Mi újság?
- Ha még egyszer deszkának hívsz, az összes szálkám a fogaid közé fog akadni. – válaszoltam, holott tudtam, annak, amit mondtam, semmi értelme nem volt. A többiek kinevettek, Rosalya pedig a nyakamba ugrott.
- Sziaaaa! De jó, hogy itt vagy! Eddig én voltam az egyetlen lány, mert Kim még nem jött Dajannal. Nem segítesz nekem? – kérdezte mosolyogva.
- Ó, dehogynem – kaptam az alkalmon, és otthagytam Viktort a többiekkel. A fehér hajú lány egy felfújatlan, minden féle színben pompázó lufikkal teli kanapéra ült, én pedig a bútor másik oldalán foglaltam helyet, így kettőnk között terült el a sok ballon. 
- Ez mennyi lufi? – mutattam rájuk, Rosa pedig összeráncolta a szemöldökét.
- Úgy… 100. 
Hát, rendben… ezzel elleszünk egy ideig.
- Nekünk úgysincs más dolgunk – mosolyodott el a lány, aztán elmondta, mi lesz a feladatunk. Úgy minden 5.-6. lufira rá kellene írni filccel, hogy „Boldog szülinapot, Iris!”, aztán fel kellene fújni az összest. Nekikezdtünk a munkának, bár én a műkörmömmel eleinte kicsit nehézkesen írtam. Szerencsére ezeket nem nekünk kellett felfújni, mármint de, csak héliummal, így legalább nem szédültünk. Körülbelül tíz perc alatt végeztünk, és 18 lufi kivételével mindent felkötöttük valahová.
- És a többi? – mutattam a maradékokra.
- Ó, azt majd meglátod – mosolyodott el Rosa, és elindult Leigh-hez, aki Lyandert hozta el.
- Sétálok kicsit – mondtam Viktornak, mert a benti zajtól már megfájdult a fejem. – Lehet, kis időre haza is megyek.
- Oké, neked úgysincs már itt dolgod, este találkozunk. – puszit nyomott a számra és visszaindult Castiellel műbunyózni. Ez igen! Ez oszt igen! 
Bólogattam ott pár sort kiábrándultan, aztán elmentem a parkba. Egy padon ültem, mikor sipítást hallottam, ami elég halk volt, és valahonnan előröl jött.
- Nathaniel, esküszöm, ha nem dobod el azt a rohadt tollast, én… én… le… LE NE ÜLJ!
A hang irányába indultam, és meg is láttam a híd túloldalán a szőke testvérpárt.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, de csak Nathanielre mosolyogtam rá. Láttam, hogy Amber sem nagyon örül nekem, szóval nem értettem, egyáltalán miért barátkozik velem. 
- Szia – mosolygott rám a szőke fiú, de a húga csak mormogott.
- Játszunk? – néztem végre Amberre, aki sóhajtott egyet.
- Mindegy, csak játsszon velem valaki…
Körülbelül fél órán keresztül tollasoztunk, és fáj bevallani, de nem volt rossz játszani vele, legalább nem ejtette el mindig a labdát, és még néha nevettünk is egymáson. Fél óra múlva azonban Amber telefonja megcsörrent. Idáig hallottam a visítást, Li volt.
- Fúj, te a stréber ribivel tollasozol?! Tudom, hogy barátkoznod kell vele, de akkor is! Itt vagyok Charral a padnál, gyere ide!
A lány letette a telefont, és köszönés nélkül lelépett, én pedig Nathaniel mellé ültem.
- Ejtve lettem – rántottam meg a vállam.
- Én is – vigyorodott el, és rájöttem, igaza van. 
- Ma jössz Viktorékhoz? Buli lesz – kérdeztem.
- Nem. – felelte szárazon.
- Miért? Azt mondta, mindenki ott lesz.
- Én nem tartozom a mindenkibe. 
- Miért? – kérdezősködtem.
- Mert engem nem bírnak. Stréber vagyok és rendes. Kész. 
- Nem is! Teljesen normális vagy! Jó, sokat tanulsz, és dolgozol, és nem tudom, a munkán kívül mit csinálsz a szabadidődben, de akkor is…
A fiú kényszeredetten felnevetett, én pedig folytattam.
- Én akkor meghívlak. Iris szülinapja lesz, naaa, légyszi!
Nathaniel megrázta a fejét, arcán játékos mosoly terült el. 
- Hogy te mindig, mindenre ráveszel… 

~ este, kilenc előtt néhány perccel ~

Az utolsó simításokat végeztem magamon azt várva, hogy Dimitri eljöjjön értem (ugyanis Viktor nem ért rá…). A parfümöt magamra fújva fordultam keresztanyával szembe.
- Jó leszel? – kérdezte, de nem igent vagy nemet várt.
- Ott lesz Nathaniel.
- Ó, akkor jó, érezd jól magad! – mosolyodott el, én pedig kissé ingerülten megráztam a fejem. Nem ő a pasim, azt ég szerelmére! 
Mivel tudtam, hogy itt sokáig leszünk, és a magassarkú nem a kedvencem, vajszínű balerinacipőt vettem a hozzá hasonló színű, feszülős miniruhámhoz, aminek a két oldalán csipke volt. Már kezdtem volna toporzékolni, mikor meghallottam a dudát. Dühösen csörtettem ki, és ültem be Dimitri mellé.
- Negyed órája várlak! Háromnegyed kilenc volt megbeszélve, kilenc van!
- Mit parázol? Iris úgyis csak fél tízre jön.
Igaz, elvégre ez teljesen megmagyarázza a késést… viszont amikor megérkeztünk a ház elé, már értettem, mi volt a valószínű probléma.
A szívem minden basszus ütemére dobbant, pedig még csak a járdán álltam. Közelebb érve tompulni kezdett a hallásom a hangos zenétől. Amit pedig bent láttam…  

19. Fejezet - Plázázás és közös este

 ~ egy héttel később ~

Csütörtök volt, és ma olyan dologra bólintottam rá, amire sosem kellett volna.
- Miért vettél rá?! – nyávogtam Nathanielnek, mikor reggel a papírokat rendeztük.
- Sajnálom, ő szeretne barátkozni veled, és ez nagy szó…
- Amber. Barátkozni. Velem. Azért nem gondolod, hogy ez furcsa?
- Mindenki változhat.
Inkább ráhagytam, de kicsit dühített, hogy Amberrel kell lennem. Majd barátkozni akar velem, mi?! Hát persze hogy nem…
Az órák hamar elteltek, és mi hárman (én és a két szöszi) elindultunk plázázni. Mivel a suliban nem kapunk kaját, első dolgunk volt a büfésoroknál megállni. Kiválasztottunk egy asztalt, majd elhatároztuk, hogy ehhez jövünk vissza, és hárman háromfele mentünk kaját venni. Én a mekiben szereztem magamnak egy csokis pitét, és egy happy meal menüt kólával, a játékok közül pedig egy stréber kisfiút, aki olyan könyvsort cipelt, ami még nála is nagyobb volt. Én értem vissza legelőbb, szóval szépen elrendeztem magam, és vártam a tesókat. Nathaniel valami kínaival tért vissza, Amber pedig egy salátával és fél literes vízzel.
- Diétázol? – kérdeztem kidülledt szemekkel. Végül is, miért ne diétázna? Népszerű.
- Csoda, hogy neked nem kell… - morgott, és nekiállt levelet enni. Jó, nem levelet, salátát, de akkor is. Ezzel valaki jól lakik?
- Ezt neked hoztam. – adtam a stréber gyereket Nathanielnek, aki megköszönte azt, és eltette a táskájába. Kezdetét vette az evés, amit én fejeztem be utoljára, tekintettel a sokféle kajámra. Mikor ezzel végeztünk, bementünk egy ruhaboltba, és hagytuk, Amber hadd garázdálkodjon, addig én kerestem magamnak egy új cicanacit. Mikor a vásárlással is végeztünk, Nathaniel kettesben hagyott minket, és bementünk egy manikűröshöz.
- Ez lesz életed első műkörme? – röhögött rajtam Amber.
- Na és ha igen? – kérdeztem. Nem is csináltattam, csak egy egyszerű, halványkék, rövid, kerek műkörmöt, a gyűrűsujjamon levő körmön egy fekete rózsával. Amber körmén volt csillám, kő, mindenféle neonszín, de az összhatás olyan lett, hogy végül nem hánytam el magam. Együtt léptünk ki az ajtón, aztán elváltunk. Mélyeket sóhajtoztam, örültem, hogy ennek a napnak végre vége, de nem bántam meg, meg jókat ettem, és lett egy szuper műkörmöm. Hazaérve keresztanyu megkért, hogy cseréljem le az ágyamon a huzatot. Nos… nem ment. A körmömtől alig tudtam leszedni a huzatot, de negyed óra alatt azért sikerült. Arra viszont, hogy tegyek rá újat, már keresztanyut kellett megkérnem, mert a feladat lehetetlennek tűnt. Szuper…
A fárasztó nap után bepakoltam a táskámba, és zuhanyzás közben megmostam a hajam, majd lefeküdtem aludni. Holnap péntek, ami azt jelenti, hogy az estét Viktor nálunk tölti.
Mivel este nyolc-kilenc körül lefeküdtem, és nem vagyok nagy alvós, már hatkor fent voltam. Felöltöztem, összeszedtem a szendvicsemet, halkan elosontam az alvó cicám előtt, és elindultam a suliba. Odabent egyből odamentem, ahová mindig – a DÖK-terembe. Nathaniel éppen egy táblázatot készített.
- Fogadok. Klubok.
- Talált. – mosolyodott el a fiú.
- Alakul?
- Persze, már majdnem kész vagyok, de örülnék, ha diktálnád…
Diktáltam a csoportokat és a neveket Nathanielnek, így kicsivel hamarabb végeztünk a klubok adminisztrációjával. Második szünetben megosztottam a kombó-szendvicsemet Viktorral, mert olyan édes kiskutyaszemekkel nézett, hogy muszáj volt megkínálnom. Iskola után a fiúval elváltunk – ő lepakol, és összeszedi a cuccait, amikben aludni fog nálunk, én pedig addig megtanulok (mert mindig pénteken szoktam, így legalább már nem kell vasárnap), szóval egyedül léptem be a házunk ajtaján. Agatha néni hagyott nekem egy levelet a pulton, én pedig csodálkoztam, hogy ez még csak most tűnik fel. Azt írta, csináljunk akkor Viktorral kaját, lepjük meg őt, de ha rendetlenség lesz, kinyiffant minket. Hát, rendben. A nappaliban körülbelül egy órán keresztül tanultam, aztán úgy döntöttem, nem terhelem meg magam nagyon főzés terén, szóval csirkehús lesz sült krumplival.  A facebookomat nézegetve feltűnt valami: hogy Peggy kapcsolatban van, ráadásul az ékszerbolt eladójával, Francois-Xavierrel. Volt is fent egy közös képük, ami alá Peggy odaírta, hogy „imádlak, Xavi!♥”. Vajon hogy ismerkedtek meg? Peggy venni akart a magnójának egy új nyakláncot?
Gondolataimból kiszakított a tény, hogy Viktor kopog az ajtón. Beengedtem, ő pedig egyből elvigyorodott.
- Szia, ezer éve nem láttalak! Mi van veled?
- Agatha néni azt mondta, csináljunk kaját, és kb. fél-egy óra múlva itt lesz. Szerintem kezdhetjük. – törtem meg a varázst. Viktor morgott egy kicsit, de aztán segített a csirkemellet előhalászni a fagyasztóból, és míg a mikróba tettük, hogy a jég leolvadjon róla, megkerestük a krumplit is. A pucolást Viktorra hagytam (szegénykém, mindig ő pucolja a krumplit), én pedig nem túl vastag, de nem is vékony csíkokra felvágtam a húst, és sütni kezdtem serpenyőben. Amíg az sült, elmagyaráztam Viktornak, hogy karikára vágja a krumplit, vagy kockára, de ne csíkokra, mert úgy nem szeretem, mire a fiú elkezdett nevetni, hogy így is-úgyis ugyanolyan az íze. Mikor a krumplit tettem az olajba, betoppant Agatha néni. Az eddig alvó Porcica most rávetette magát, és hangos dorombolással jelezte örömét.
- Hát kínoztátok ti ezt a macskát? – vigyorgott ránk.
- Én nem szeretem őket. – jelentette ki Viktor. „Normális vagy?!” fejjel néztünk rá Agatha nénivel, mire folytatta.
- De nem, nem kínoztam! – tartotta fel védekezően a kezeit. Gyorsan eltereltem a kínos helyzetről a témát, megkérdeztem Agatha nénitől, hogy milyen volt a munkája. Agatha néni a rendőrséggel szemben található tapéta, falfesték, bútorok, szóval egyszerűen minden, ami csak egy házzal kapcsolatos boltban dolgozik.
- Ma nagyon örültem, bejött egy pasas, azt mondta, most építenek házat, és mindent tőlem fog venni. – mosolygott keresztanya, aminek én is örültem. Mikor a krumpli is kisült, csendben megvacsoráztunk, aztán Viktorral felmentünk a szobámba.
- Mit csináljunk? – kérdeztem. – Nem játszunk valamit?
- Játszani? Nem vagyunk 10 évesek, kicsim. – ölelt át Viktor.
- Akármikor lehet játszani.
- Hát persze, de mi most mást játszunk…
Kicsivel később azon veszekedtünk, hogy melyik filmet nézzük meg. Én ragaszkodtam a vígjátékhoz, de Viktor akciót akart.
- De én azon elalszom! – nyavalyogtam.
- Én meg a vígjátékon. – morogta a fiú.
- De azon nem lehet elaludni, azt nők és férfiak is szeretik! – érveltem. Nagyon felhúztuk magunkat a vitán, de végül megegyeztünk a horrorban, a film végére pedig lenyugodtam. Utána inkább nem is beszéltünk, lefeküdtünk az ágyra és bámultuk egymást.
- Jaj, gyere ide, úgy szeretlek – ölelt magához Viktor pár perccel később, ami nagyon jól esett. Belefúrtam a fejem a mellkasába, és mélyen beszippantottam az illatát. Hm. Férfiparfüm.
- Lebirkózlak! – vigyorogtam a fiúra, majd rámásztam, és megcsókoltam.

- Igen? – vigyorodott el a fiú. – Azt hiszed, erősebb vagy nálam?

- Nem hiszem, tudom. – mondtam komolyan, de a vigyoromat alig tudtam elfojtani.

- Nos, ez sajnos nem igaz.

- Miért? – érdeklődtem.

- Ezért! – azzal fordított a helyzetünkön és így ő volt felül, miközben megcsókolt.

- Jó, nyertél, feladom. – adtam meg magam nevetve. – Nem megyünk fürdeni?

- Megvárlak. – mondta a fiú, ami nagyon meglepett. Tudniillik Viktor nagyon… hát, hogy is mondjam… nagyon igényli a női testet, így meglepett, hogy nem óhajt velem fürdeni, de hát rendben. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán a fiút is beengedtem a fürdőszobába. A víz hangja megnyugtatott, és mire Viktor kijött, én már rég aludtam…

18. Fejezet - Hogy lettünk öribarik?

Reggel, mivel hidegnek ítéltem meg az időt, felvettem egy piros converse cipőt egy piros toppal, majd egy farmerdzsekivel és körülbelül ugyanilyen színű, hosszú farmernadrággal. A hajamat tegnap elfelejtettem megmosni, szóval inkább kontyba fogtam. Nem volt kedvem sminkelni, szóval csak megmostam a fogam és az arcom, majd elvégeztem a további teendőimet a fürdőszobában, és a táskámmal együtt lementem a kombó-szendvicsért. Porcica nyávogott, szóval adtam neki enni és inni, majd megláttam, amitől a legjobban féltem: nem volt kombó szendvics a hűtőben.
Gyorsan felszaladtam a pénzemért, hogy majd a büféből vegyek kaját, aztán elindultam a suliba. Ma jó sokáig aludtam, 7:20 volt, és reméltem, Nathaniel nem haragszik meg rám, amiért nem voltam reggel segíteni. Az iskola kapuján átlépve eszembe jutott a tegnapi SMS, és előre féltem, hogy mi lesz ma velem…

~ Amber szemszöge ~

Az a cafka még mindig a bátyámon lóg! Hát Nathaniel nem látja, hogy ez is csak úgy kihasználja majd, mint Melody?! Engem nem sok dolog hat meg, de az, ami a bátyámmal történt, ami miatt hónapokig szenvedett, még nekem is fájt! Soha többé nem engedem, hogy bántsák őt, elvégre mégis csak a testvérem, még akkor is, ha ennyire naiv…
- Ma kirúgatom ezt a csajt a suliból! – vigyorogtam gonoszul Lire és Charlotte-ra. Ők is úgy csináltak, mintha ez érdekelné őket, de persze tudtam, hogy magasról tesznek rá, mit teszek. Nem voltunk mi azért „öribarik”… Sosem érdekelt minket a másik, de együtt kellett lennünk, mert csak így voltunk népszerűek. Na meg, megesett rajtuk a szívem elsőben, mikor megmentettem őket…
Kilencedikben a bátyám nagyon jól bokszolt, néha még most is csinálja, ha ideges. Charlotte és Li sokat beszélgettek év elején, jóban lettek, de volt egy tízedikes fiú, aki mindig piszkálta őket, és azzal fenyegette a lányokat, hogy olyat csinál velük, amit senki nem bírna még csak végignézni sem. Vékony, de magas fiú volt, lilás-vöröses hajjal, és bár egyáltalán nem tűnt erősnek, az arca annyira groteszk volt, hogy Charlotte-ék féltek tőle. Hiába mondták ezt el az igazgatónőnek, a fiú mindig mindent tagadott, majd még jobban megfenyegette őket. Aztán egyik nap a lányok kimentek cigizni a suli mögé (akkor azt hitték, menő, most már gyűlölik, csak én gyújtok rá néha), a srác követte őket. Ezt észrevettem, és megkértem Nathanielt, hogy jöjjön velem, és segítsen a srácot leszedni a lányokról. Vittem a telefonom, és már azt is videóztam, ahogy a fiú ordibált velük.
- Annyira kikészítelek benneteket, hogy azt sem tudjátok, éltek-e vagy haltok! Te, gyere ide! – sikítást hallottam, Li volt. Előugrottam a kamerával, ami felvette, hogy Charlotte-ot a copfjánál fogva tartja, Lit pedig a falhoz szegezi a torkánál fogva. Ennél ijesztőbbet még nem láttam, de nagyjából hozzá voltam szokva, hisz apa otthon veri Nathanielt, mert kiskorában rosszul bánt velem. A lányok nagyon meg voltak rémülve, de megszólaltam.
- Hé, köcsög! Nézd, itt a bizonyíték, hogy mit csinálsz?
A fiú hátrafordult. Szeme meglepődöttséget tükrözött, aztán pedig dühöt. Elindult felém, a lányok pedig elrohantak egy tisztes távolságba tőle, de nem hagytak ott. Remegtek a lábaim, a srác pedig, mintha veszett lett volna.
- Most megkapod, te kis…
- Hé, mit csinálsz? – lépett elő Nathaniel is, én pedig leállítottam a videót. – Miért bántod ezeket a lányokat?
- Neked ahhoz semmi közöd!
- Engedd el őket!
- Majd te parancsolsz nekem, mi? Büdös kutya!
Hamarosan következett a lökdösődés, majd Nathaniel nagyon elverte a srácot. Az igazgatónőnek megmutattuk a videót, de azelőtt elment a kis féreg a suliból, mielőtt egyáltalán kirúghatták volna.
Mikor hazamentünk, és fény derült rá, hogy a köcsögöt Nat ütötte szét, apa nagyon megverte őt, hiába mondtam, hogy csak engem védett… Mindenesetre a fiú azóta is kiáll mellettem, még akkor is, mikor már mindenki otthagy, és lett két barátnőm, akik pár hónap hála után csak szimplán nem mernek elhagyni…
- Amber, nézd! Jön! – szólt Li, és Melissa felé mutatott, aki éppen az ajtón jött be. Elvigyorodtam.
- Csajok, esküszöm, ha ezzel nem sikerül kirúgni, megbarátkozok vele.
Akkor még azt hittem, ennél rosszabbat nem is mondhattam volna…

~ Melissa szemszöge ~

A suliba belépve a három grácia vigyorgó fejével találtam szembe magam. Kicsit sem levágós, hogy akkor ők küldték a tegnapi SMS-t… Mielőtt elhaladhattam volna mellettük, bementem a DÖK-terembe. Nathaniel éppen végzett valami papírmunkával, de látszólag nem haragudott, amiért ma reggel nem segítettem neki.
- Nat, beszélnünk kell. – kezdtem, a fiú pedig, mint minden komoly beszélgetésnél, megijedt. – Azt hiszem, Amber ki akar tolni velem.
Megmutattam a fiúnak az SMS-t, amit tegnap kaptam, és a vigyorról is beszámoltam.
- Rendben, szemmel tartalak titeket. – mondta a fiú, és együtt indultunk tesire. Odabent gyorsan átöltöztünk, és bementünk a tornaterembe. Sokan kábák voltak még, de kezdtünk ébredezni a 2 körfutás után. Röplabdázás következett, Amber pedig öt perc után elkezdett vinnyogni.
- Tanár úr! Melissa ledobott! – a műkönnyei a szemében még igazibbá tették a ’fájdalmát’, és mivel rajta kivágottabb póló volt, Boris szerint én voltam a hibás, és kiállított. Következő óra utáni szünetben amikor Amber előttem ment el, elesett (direkt!), és azt mondta, én buktattam fel. A hosszú szünetben a szöszi lány elől bujkálva a folyosón ettem a büféből vett rántotthúsos kiflit, amikor valaki megállt előttem.
- Megtaláltalak… - vigyorgott Amber, én pedig sóhajtottam egyet.
- Elnézést… - állt meg mellettünk egy kék felsős, csontos, magas pasi. A haja barna volt, és kis szemüveget hordott. – A nevem Mr. Farazie, de nem tudom, mi hol található, megmutatnák nekem az iskolát?
- Bocsánat, mennem kell. – mondta Amber, és lelépett.
- Én segítek. – mosolyogtam a megszeppent tanárra, és először az iskolát mutattam végig neki, majd kivittem az udvarra.
- Ki ez a csóka? – vigyorodott el Castiel, mikor meglátta a tanárt.
- A neve Mr. Farazie. Nos, tanár úr, ez itt az udvar. Nem túl kedvesek, akikkel itt találkozni lehet.
- Pff… - próbálta elfojtani a nevetést Castiel, és valamennyire sikerült is neki. Mikor a klubokat is megmutattam, eszembe jutott a velük kapcsolatos adminisztráció, de úgy gondoltam, későbbre is halasztható.
- Köszönöm, hogy körbevezetett! – mondta a tanár, mikor újra a folyosóra értünk, és elment. Én elindultam a matekórámra, és már éppen azt hittem, nem is fog történni semmi, mikor Amber megint felvisított.
- Tanárnő! Nézze, milyen SMS-t kaptam Melissától!
- Hadd lássam. Te kis ribi, nem éred meg a holnapot. Nagyon megszívatlak. Trééééé vagy! Melissa, ezt maga írta?! – fordult előre, hozzám.
- Nem én voltam, tanárnő! – emeltem fel védekezőn a kezem.
- Hát, itt a telefonszám, felhívom.
Feszült csend volt, míg Amber telefonja kicsöngött. Pár pillanat múlva pedig megszólalt…
- I’ll never love again…
Remegő kézzel vettem elő a telefonom.
- Esküszöm, nem én küldtem az üzenetet! – védekeztem, de hiába. Irány az igazgatói, Amber, Nathaniel és Charlotte pedig jöttek velem. Amber azt magyarázta az igazgatónak, hogy mit tettem, én pedig nagyban tagadtam az egészet.
- ELÉG! Charlotte, maga látta, hogy a lány SMS-t ír?
- Láttam. – mondta a lány.
- Ez nem igaz! – védett meg Nathaniel, ami nagyon jól esett. – Nem akarom bemocskolni a húgomat, de ma egész nap úgy tett, mintha ki akarna tolni Melissával.
- Mi?! Annyira naiv vagy, hogy Melody után is mellé állsz?! – üvöltött Amber, és zokogva kirohant az igazgatóiból. Nat és Charlotte is követték, mígnem csak én maradtam itt.
- Mutassa azt az üzenetet. – kért az igazgatónő. Csendben a tanárnő kezébe adtam a telefont, ő pedig néhány percig bámulta.
- Talán hiszek magának.
- Hogyhogy? – csillantak fel a szemeim.
- Most 10.35 van, és Amber telefonja körülbelül 10:25-kor rezeghetett volna, mivel a matematika tanárnő minden ilyen döntést rám bíz, és maximum 10 perc alatt ide kerültek volna. Viszont maga nem 10:24 körül küldte az üzenetet, hanem 9:51-kor.
- Akkor szünet volt! – jöttem rá.
- Pontosan. Maga mit csinált a szünetben? És hol volt telefonja?
- A táskámban… de… én… nem voltam a teremben! – jutott eszembe ez is.
- Mit csinált?
- Én a folyosón bujkáltam Amber elől, aztán körbevezettem Mr. Faraziet, az új tanárt.
Az igazgató átvitt a tanáriba, és megkereste Mr. Faraziet.
- Igaz, hogy ez a kislány körbevezette önt az előző szünetben?
- Igen, miért? Problémát jelentett? Sajnálom, nem tudtam…- szabadkozott a tanár, de én előre örültem, mert megmentett engem.
- Nem, nem probléma, csak tudnom kellett.
Odakint az igazgatónő azt mondta, nincs nagy baj, ne aggódjak, és majd elbeszélget Amberrel. Nagyot sóhajtottam, és elmentem a táskámért.

~ Amber szemszöge ~

- Állj meg! – fogta meg a karom Nathaniel, és visszahúzott magához.
- Engedj el, te naiv barom! – rángattam magam, de nem jutottam semmire.
- Miért akarod őt kirúgatni?
- MERT MÉG ROSSZABB HATÁSSAL VAN RÁD, MINT MELODY VOLT! ANNYIRA A BŰVKÖRÉBE KERÜLTÉL, HOGY NEM IS HALLGATSZ RÁM! – kiabáltam.
- Melissa más! Ő nem akar járni velem…
- Akkor meg hülye!
- Neked mindenféle bajod van?! – akadtam ki. – Hidd el, tudok vigyázni magamra. Megedződtem.
Azzal egyedül hagyott. Most már két okból kell barátkoznom Melissával: egyrészt, mert szemmel kell tartanom őt, másrészt, mert muszáj…

17. Fejezet - Választékos szókincsű pedagógus

Másnap reggel úgy tűnt, rossz az idő, be volt borulva, szóval fehér cicanacit vettem fel fehér toppal, amin feketével a „FREE” felirat állt. A hajamat kivasaltam, megreggeliztem, aztán fogtam a táskámat, azzal pedig leültem a földre. Mielőtt hülyének néznétek, ezt azért tettem, hogy magamra tudjam húzni a bakancsomat. Mikor a bőrdzsekim is rajtam volt, rájöttem, hogy elfelejtettem keresztanyu szupermix-szendvicsét (amiről már volt szó, sajt-tojás-vaj-sonka-paprika kombó) a táskámba tenni, szóval átvágtam a házon és azt is a táskámba mélyesztettem a fél literes kólával együtt, ami mellette volt. Éppen a kilincsre tettem a kezem, amikor meghallottam az eső monoton hangját a tetőn. Fogtam a fekete, rózsaszín halálfejekkel díszített esernyőmet (punknak tűnök, vagy gótnak, pedig csak sajátos stílusom van), és elindultam a buszhoz, mert elhatároztam, hogy ilyen esőben nem gyalogolok. Odafent csak Castiel mellett volt hely, szóval mellé ültem.
- Szia. – kezdtem a beszélgetést.
- Csá.
- Mizu?
- Semmi.
- Mi a bajod? – fordultam felé.
- A bandánk négy tagból állt. Négyből, vágod?! Lysander énekelt, én basszgitároztam, Iris is gitározott, Conchita meg dobolt!
- Conchita? – próbáltam visszafojtani a nevetést, de nem sikerült.
- Eredetileg Coln, de elneveztük így, mert bunkó módon itt hagyta a bandát.
- Szóval az a bajod, hogy… Col…Conchita elment, és nincs dobosotok? – vigyorodtam el.
- Ja.
- És Viktor? – kérdeztem, mert tudtam, hogy a barátom jól dobol. Castiel arca felderült, és a vállamnál fogva közelebb húzott magához.
- Kösz, kiscsaj! Megmentettél! Meg is kérdezem tőle. – mondta, majd a busz ajtajához vette az irányt. Mivel nemsokára le kell szállnunk, én is követtem. Berohantam a suliba, és szerencsére nem ázott el a hajam. A szekrényembe tettem az esernyőmet, és bementem a termünkbe. Nem sokat tartózkodtam itt, mert mivel biosszal kezdtünk, Viktor nem a mi termünkben volt. Megkerestem őket (az emeletig kellett minden terembe benéznem, ahol hülyének néztek), majd mikor beléptem a termükbe, azt láttam, hogy Castiel épp fűzi, hogy náluk doboljon. Viktor, mikor meglátott engem, rábólintott arra, hogy ő legyen a dobos, és odasétált hozzám.
- Jó reggelt – nyomott egy puszit a számra, én pedig elmosolyodtam.
- Szia, csak gondoltam, megnézlek – mosolyodtam el.
- Hát, igen, velem nem lehet betelni – vigyorodott el a fiú, majd ’túl szexin’ a hajába túrt, én pedig elnevettem magam. A csengő viszont elválasztott minket egymástól. Lementem a bioszterembe, ahol a tanár szépen megtartotta az órát, és bejelentette, hogy most el kell mennie, szóval egy helyettesítő tanár fog bejönni helyette.
Nos, nem tudom, ki volt az a helyettesítő, de a suliban sosem láttam, szóval meglepődtem, amikor bejött egy ősz hajú bácsi, akin óriási szemüveg volt, fehér köpeny, a haja pedig a válláig leért. Olyan szavakat használt, amiket eddig sosem hallottam. Ezeken nevettem a mögöttem ülő Dajannal, amikor a tanár megállt előttem.
- Kisasszony, derogál nekem (megalázónak érzi) a maga pribék (semmirekellő) viselkedése.
Felvontam a szemöldököm. Ez mit jelent?
- Tessék? – kérdeztem, és a többiek csak azért nem nevettek, mert ők sem értették.
- Maga indetermináns (meghatározatlan) ideje zavarja nevetésével órámat.
- Elnézést, nem értem… - mondtam. Mégis mi az az indetermináns?
- Rezumáljam (összefoglaljam) még jobban?! Tudja, én fazonírozom (saját ízlése szerint formázza) a nebulókat, magát is tudom! Vagy azt szeretné, hogy változzam garabonciássá (természetfeletti erejű személy) ?!
Megint felhúztam a szemöldököm, a tanár pedig folytatta.
- Ez explicit (egyértelmű)! Maga katatóniában (elmezavar okozta mozgási rendellenességben) szenved, hogy a szemöldökét húzgálja?! Írjak magáról pamfletet (gúnyiratot) egy újságba?! Gyerekek, ez a konklúziója (következménye) annak, ha valaki nem érti a szavakat.
A többiek folyamatosan bólintottak, mintha értenék. A tanár végre békén hagyott, én pedig egész órán csendben maradtam. Szünetben annyira kinevettek, hogy még én is nevettem velük.
- Nekem is degrodálsz, Melissa! – kiabált oda nekem a terem egyik végéből Dake.
- Rendben, örülök, hogy ennyire megjegyezted a szavakat… - válaszoltam szarkazmussal a hangomban. Törin Nathaniel kapott egy ötöst (természetesen), és tényleg, a nap további részében ez volt a legizgalmasabb. Kémia és biosz között megettem a kombó-szendvicset, a legdurvább mégis a legutolsó tesióra volt. Még mindig nem tudtam megszokni az új tesitanárt, Borist.
- Gyerekecskék, ma nyugi lesz. Jógázuuuunk! – jelentette ki. Egész órán a pucsító lányokat bámulta, amitől nagyon ideges voltam, szóval pihentem ’fáj a hátam’ kifogással. Iskola után hazamentem és tanultam, aztán áthívtam Viktort.
- Na, mi a terved mára? – kérdeztem. A hajamat már felkötöttem, mert hazafelé még esernyővel is elázott kicsit, és a párától úgy állt, mintha lenyomtam volna egymás után 3 műszakot egy bányában.
- Nos, nekem az a tervem, hogy még jobban tönkreteszem a hajad.
Ahj, bunkó perverz… gondoltam, amíg nem folytatta.
- Innen nem messze van egy fedett aquapark. Na, mit szólsz? – vigyorgott. Rábólintottam, és miután előkerestem a fürdőruhámat, fogtam az esernyőmet, meg egy kicsit a szülinapi pénzemből, és kiléptem a fiúval a csepergő esőbe. Körülbelül fél órát sétáltunk, míg elértünk az aquaparkig, ami zárva volt.
- Mi?! Idáig elsétáltunk, erre… zárva? – akadt ki Viktor, de azért én is ideges voltam. – Közelebb lakok, nem jössz el hozzánk?
- A szüleid? – kérdeztem.
- Holnapután jönnek haza, valami munkájuk van.
Az eső közben szakadni kezdett, szóval úgy döntöttem, nem halok bele, ha elmegyek Viktorhoz. Rábólintottam a dologra, és 5 perc múlva oda is értünk.
Nos… nagyon zavarban éreztem magam odabent. Óriási házuk volt, mindenhol rend, és olyan stílusban volt berendezve, hogy úgy éreztem, egy putriban lakunk keresztanyával, pedig egyáltalán nem. A cipőmet olyan óvatosan tettem le, hogy egy porszem se kerüljön le róla a földre, és úgy tipegtem Viktor után, mint egy kétéves. Nem mertem hozzáérni semmihez, amin a barátom csak nevetett.
- Na, gyere szépen – mondta, a combomnál fogva felkapott az ölébe, és úgy vitt be a szobájába. Itt némileg megnyugodtam, mert inkább nézett ki egy gyerek szobájának, mint egy üzlethelyiségnek. A fiú lefektetett az ágyra, és egy puszit nyomott a számra, miközben az oldalamat simogatta.
- Nem nézünk egy filmet? – kérdeztem, megtörve a rövid csendet.
- De! Viszont… - nyújtotta el a hangját Viktor. – Itthon jó kisfiú vagyok és csak mesét nézek.
Jól kinevettem, de végül a Pulykalandot néztük meg. Tényleg ajánlom mindenkinek, nem gyerekes!
Majdnem elaludtam Viktor mellkasán, amikor…
- I’ll never love again…
Nyöszörögve vettem fel a telefonom, keresztanyu hívott.
- Hol vagy?! – kérdezte hangosan.
- Én… Viktornál.
- Ó, akkor jó, már attól féltem, hogy eláztál. Menjek érted?
Az órára néztem. 19:28.
- Jó lenne.
Lediktálta a címet Agatha néninek, és felöltöztem. Viktor egy rövid csókkal búcsúzott el tőlem, majd hagyta, hogy beszálljak keresztanyu autójába. Otthon lezuhanyoztam, és egy rövidke főzés után megvacsoráztam. (Lecsós csirkemell sültkrumplival, imádom!) Mikor mindennel kész lettem, bepakoltam holnapra, és lefeküdtem aludni, egy rezgés viszont felkeltett. Nem igaz, hogy sosem tudok aludni! A kezembe vettem a telefonom, és megnyitottam az ismeretlen szám üzenetét.
Kislány, én a helyedben félnék a holnaptól…;)

16. Fejezet - Egy nap az új legjobb baráttal

Reggel a szemem alatt egy egész repülőtér bőröndállománya elfért volna, ha nem lett volna a sírástól az eredeti ötszörösére feldagadva a látószervem. Egy kis hideg víz csillapította a szemeim égését, de még mindig nem volt az igazi, viszont úgy döntöttem, nem érdekel. Raktam magamra egy napszemüveget, felkötöttem a hajam, és felöltöztem. Elköszöntem Tinától, majd a suli felé vettem az irányt. Hat óra volt – nem tudtam aludni, csak forgolódtam egész este. A lépteim monoton hangja törte meg a hajnali csendet, míg elértem az iskoláig. Odabent kicsit még sötét volt, és úgy döntöttem, mivel még van másfél órám órakezdésig, egy kis papírmunkával elfeledem a bánatom. Közben akár jobban összeismerkedhetek az ideiglenes legjobb barátommal… a DÖK-terembe belépve észrevettem, hogy Nathaniel a padra fekve alszik.

Elmosolyodtam, és kiszedtem alóla a lapokat. Valami adminisztrációt csinált, aminek szerintem semmi értelme nem lett volna, de elkezdtem helyette csinálni. Míg írtam, Nathaniel egyenletes szuszogása törte meg a csendet. Nem is tudom, meddig tereltem el a gondolataimat a papírok átolvasásával és átírásával, de egyszer csak a fiú nyöszörögni kezdett, majd ijedten kinyitotta a szemét, és felült.

- Az adminisztráció… - kezdte kábán, aztán meglátott engem. Próbálta rendbe tenni magát, mire elmosolyodtam.

- Nyugi, minden normálisan áll rajtad, és az adminisztrációval már majdnem végeztem. – mondtam, a fiú pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Akkor jó. Ártana az imidzsemnek. 

Nevettünk egy sort, aztán együtt befejeztük az adminisztrációt.

- Egyre strapabíróbb vagy. Egy órát végigdolgoztunk, és egyszer sem nyavalyogtál. – vigyorodott el Nathaniel. Eszembe jutott, miért is akartam elterelni a figyelmemet, és éreztem, ahogyan elszorul a torkom. Csak erőtlenül bólintottam egyet, mire a fiú kicsit megdöntötte a fejét.

- Valami baj van?

- Nem, semmi… - nyüszítettem, és sűrűn pislogtam a plafont bámulva. Nathaniel közelebb jött hozzám, és megszorította a felkaromat.

- Ne aggódj, normális, hogy hiányzik…

A fiú vállának döntöttem a fejem, és halkan elpityeredtem. 

- Na, ne sírj… - simogatta Nathaniel a hátamat, én pedig szép lassan lenyugodtam. Megtöröltem a szemem, és a DÖK-terem tükrében megigazítottam a sminkemet.

- Szóval ilyen egy erős nő. – mosolyodott el a fiú. – Gyere, menjünk órára.

- Várj – szólaltam meg, mire ő visszafordult. – Ken azt mondta – nyeltem egyet, hogy a gombóc kisebb legyen a torkomban -, hogy te legyél az ideiglenes legjobb barátom.

A fiú meglepődötten fordult hátra. Szemei engem pásztáztak, és egyre szaporábban vette a levegőt. Azt hittem, most uralkodnia kell magán, nehogy megcsókoljon, vagy valami, de nem ez történt.

~ Nathaniel szemszöge ~

- …hogy te legyél az ideiglenes legjobb barátom. – fejezte be Melissa, én pedig ledermedtem. Eddig háttal voltam a lánynak, de most levettem a kezem a kilincsről és hátrafordultam. A lány esetlenül nézett rám, amitől olyan volt, mint… Melody.

- Annyira aranyos vagy, Nat! – mosolygott rám Melody, amikor egy ugyanilyen kérdésre igent mondtam neki. – Tudod, nekem még sosem volt igazi legjobb barátom. – folytatta. – Te leszel az első.

Két hónap múlva zavartan állt elém.

- Nat… el kell mondanom valamit. Én… én azt hiszem, szerelmes lettem beléd…

Újabb kihagyás után pedig elhagyott. Nem volt már esetlen, nem akarta, hogy a legjobb barátja legyek, elhagyott engem, miután belészerettem… Ez nekem… annyira fájt…

- Sosem leszek a legjobb barátod! Hagyj békén! – ordítottam a lányra úgy, hogy az erek kidagadtak a nyakamon. Melissa összerándult, és végignézte, ahogyan becsapom magam mögött az ajtót. Elindultam óra előtt a kertészklubba, de mindenki úgy nézett rám, mint egy őrültre. Gondolom, kihallatszott az ordításom…

- Mi a baj? – állt elém Amber, amikor már néhány perce az üvegháznak dőlve nyugtattam magam.

- Melissa. – suttogtam.

- Mi?! Hagyd már azt a cafkát! Azt hittem, ennél okosabb vagy! – oktatott a kishúgom, mire ránéztem.

- Azt akarta, hogy legyek a legjobb barátja…

Amber szeme összeszűkült. Tudta, mit jelent nekem, ha valaki azt akarja, hogy a legjobb barátja legyek. Nem törődve a tegnapelőtt vett vadiúj ruháival, leült mellém, és az arcomat bámulta.

- Nyugi, nem leszel a legjobb barátja. Ezt te is tudod.

Pár perc múlva elindultunk a tanterembe, és leültem Melissa mellé. A lány egyáltalán nem szólt hozzám, még csak rám sem nézett, de ez nem lepett meg. Tudtam, hogy gyűlölte, ha ordítanak vele. 

Végigültem a lány mellett az órákat, aztán az igazgatónő felé vettem az irányt, aki az irodájában volt.

- Mit szeretne? – mosolygott rám, mikor beléptem az ajtón.

- Szeretném, ha kirúgná Melissát a DÖK-ből.

~ Melissa szemszöge ~

Órák után hazaindultam, de a parkban megláttam Nathanielt. El kellett volna fognia a dühnek, de nem történt semmi. Amikor erre a fiúra néztem, annyira megsajnáltam… nem tudom, miért. Tehát odamentem hozzá.

- Ne haragudj. Nem kell barátoknak lennünk. Legyünk úgy, mint eddig.

- Ki akartalak rúgatni a DÖK-ből. – mondta a fiú monoton hangon, és rám sem nézett.

- Mekkora farok vagy… 

- De nem engedte az igazgatónő. Azt mondta, jó csapat vagyunk. 

- Na, ezzel aztán tényleg kiengeszteltél… - morogtam, és el akartam menni, de a fiú a csuklómnál fogva visszarántott. Fájt, szóval kirántottam a kezem az övéből, de mikor megláttam, hogy néz rám, megtorpantam.

Nathaniel olyan erősen a szájába harapott, hogy csodálom, hogy nem vérzett neki, és a földet pásztázva megszólalt.

- Melody is megkért, hogy legyek a legjobb barátja, ne haragudj.

- Nem megbeszéltük, hogy én nem vagyok ő?! – emeltem fel a hangom, mire Nathaniel bűnbánóan bólintott.

- Jó, oké, megbocsátok. De cserébe innentől az egész napot velem töltöd. – jelentettem ki.

A fiú szemei felcsillantak, szóval, mivel jó gyerekek vagyunk, a séta előtt gyorsan megtanultunk náluk. A város ma valamiért különösen ki volt díszítve, de van ez így, amikor az itt lakóknak heppje van. Éppen egy világító gyrosos előtt mentünk el, amikor megkordult a gyomrom.

- Azt hiszem, itt ennünk kell. – vigyorodott el Nathaniel, és leültetett az egyik asztalhoz. Akármennyire is elleneztem, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Mikor elkezdtünk enni, elvettem a kajáját.

- Hé, add vissza! – nevetett a fiú, és próbált a műanyag tányérjáért nyúlni. 

- Na, tessék, itt egy villányi kaja – válaszoltam, és a fiú felé nyúltam.

Ebben az óvatlan pillanatban Nathaniel elvette a tányérját, majd a kezemből a villát, és jóízűen falatozni kezdett. Én is nekiálltam enni, majd miután tele lettünk, egy kicsit sétálgattunk.

- Hogyhogy nem Viktorral vagy? – tette fel a kérdést a fiú.

- Ő a szüleivel valami üzleti vacsorára ment, a tagok lánya elvileg a mi sulinkba fog járni – idéztem vissza azt, amit a Viktor mondott nekem még harmadik és negyedik óra között.

- Hallottam már róla, a neve azt hiszem, Carla.

Nem is sejtettem, mennyire féltékeny leszek majd erre a lányra…

Egy kis séta után Nathaniel hazakísért, majd elment. A távolodó alakját néztem még egy ideig, és külön megjegyeztem magamban, hogy olyan jó a járása. Mások minden mást megjegyeznek egy fiún – én a járásukat. Nathaniel szexin ment, már ha ez lehetséges. Felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, aztán lementem vacsorázni Agatha nénihez. Porcica dorombolva bújt az ölembe, szóval amíg a vacsorát fogyasztottam, simogattam a macskám pocakját.

- Na, és milyen a suli?

- Nem olyan rossz, mint hittem – jelentettem ki. – De Ken nélkül nem az igazi…

Elfogott a sírógörcs, de Agatha néni bátorítóan rám mosolygott.

- Hamarosan visszajön hozzád, írj neki levelet!

- Igazad van! – csillant fel a szemem, és előkapartam a lapot, amire a tábor címe volt felírva. Írtam a legjobb barátomnak egy nem túl hosszú levelet, amiben megjegyeztem, hogy hiányzik, és hogy menjen a francba, amiért személyesen nem köszönt el, ezért bosszúból a párnán alszom, ami tőle kaptam. Írtam még pár sort, aztán odaadtam Agatha néninek, hogy majd adja fel postán, mert ő pont mellette dolgozik. Hamarosan elálmosodtam, és lefeküdtem, de aludni nem sikerült, mert anyáék felhívtak. Beszéltünk néhány percet, és így végre nyugodtan aludhattam el. 

15. Fejezet - Búcsúlevél

A reggeli öltözködésem pontosan illeszkedett a hangulatomhoz, miután beértem a suliba. Fekete bakancsot vettem fel szakadt rövidnadrággal, és fekete, „Kill everybody” feliratú, bő pólóval. Hétre bent voltam, és a DÖK-terembe mentem, hogy megnézzem, Nathaniel mit csinál. Papírokat rendezett, én pedig mellé léptem.
- Segítsek?
- Jó lenne. – mosolyodott el, elmagyarázta a feladatom, és hagyta, hadd végezzem a munkát. Fél nyolckor kiabálást hallottunk, majd lassú, ütemes magassarkú-kopogást.
- TOTÓ! GYERE VISSZA? TOTÓKA! HALLOD, KUTYULIKÁM?!
- Ó. – sóhajtott Nathaniel, mire kérdőn ránéztem. – Totó az igazgatónő kutyája, és ha elszalad, ő mérges lesz, és megparancsolja valakinek, hogy kapja el a kutyát. Ami azért jó, mert a kutya kedvenc elfoglaltsága az, hogy mindenki elől elrohan.
- Segítek neki. – mondtam, mert a papírokkal már nagyjából végeztünk. Kimentem az udvarra, ahol Totó be volt szorítva egy sarokba, és legalább tízen állták körbe, de senki nem tudta megfogni. Leguggoltam, és a kiskutyát szuggeráltam, aki észre is vett.
- Gyere! – mondtam, mire a kutyus kilőtt, és felém kezdett rohanni. Elfutott mellettem. Éppen felálltam volna, amikor Totó megfordult, és mint rendes kiskutya, megállt előttem.
- Ügyes… - simogattam meg a fejét, majd a kezembe kaptam, és bevittem az irodába.
- Ó, köszönöm, kishölgy! – kezdte az igazgatónő, de mikor meglátott, elsötétült a tekintete. – A kutyám nem szereti, ha huligánok fogdossák!
- Hozzám egyből idejött… - mondtam, miközben leguggoltam, és letettem a kutyát a földre. Az igazgatónő elmosolyodott.
- Én bízom a kutyusomba, megelőlegezem a bizalmam maga felé! Most pedig elmehet.
Kiléptem az irodából, és a termünkbe vettem az irányt. Szemeimmel Kent kerestem, régen beszéltünk, de sehol sem volt, így úgy döntöttem, mivel biztos késik, odamegyek Violához, és megkérdezem, mi az a rossz hír, amit el kell mondania. A lila hajú lány Jade-del beszélgetett, szóval egyelőre nem akartam félbeszakítani őket, de azon izgultam, hogy mi lehet olyan rossz, hogy még Nathaniel sem mondhatta el. Viola egy pillanatra félrenézett, és meglátott engem, szóval elindult felém.
- Szia – kezdte halkan. – Ken… elment a suliból, és azt mondta, ezt adjam oda. – majd felém nyújtott egy lezárt borítékot. – Azt mondta, én nem adnám oda senkinek… és tényleg nem…
- Micsoda?! – akadtam ki. – KEN ELMENT AZ ISKOLÁBÓL?
Kitéptem Viola kezéből a borítékot, odaszóltam neki, hogy bocsánat, és köszönöm, majd a lányvécébe mentem, és kiszedtem belőle a levelet. Remegett a kezem, és már a könnyeim is majdnem folytak, de erőt vettem magamon, és olvasni kezdtem.
„Kedves Issa! (Aki mindig megissza)”
Máris elsírtam magam. Sokszor hívott a Melissa helyet csak Issának, ha fel akart vidítani, és az, aki megissza, vagy mindig megissza, ilyesmi mondatokat a nevem után tette, ha bosszantani akart. Most viszont mindegy volt – elsírtam magam rajta, és kész. Egyben elolvastam az egész levelet.

„Kedves Issa! (Aki mindig megissza)

Én el akartam mondani, tényleg. De nem tudtam, hogyan tegyem. Amikor apa tudomást szerzett az Amberes dologról, egyből hazajött, és azt mondta, elvisz katonai suliba. Szeretlek, ezt remélem, tudod, és keresni foglak!
Violával küldtem el a levelet, mert olyan kedves, megbízható lánynak tűnt. Ő volt az egyetlen, aki a maradék másfél hétben nem ítélt el azért, mert ilyen vagyok, amilyen. Persze, nem utált mindenki úgy, mint Amber, de a lány próbált bátorítani, Jade-del együtt. Már megköszöntem nekik, de köszönd meg te is, mert tudod: mindenkit együtt szeretünk és utálunk.
Te vagy a legjobb barátom. Amikor oviban bevédtél, és legjobb barátok lettünk, tudtam, hogy te más vagy, mint a többi lány. Téged nem zavart, mikor általánosban bejelentettem, hogy meleg vagyok, akkor is kiálltál mellettem. Egy gimibe mentünk, és mikor elköltöztél, addig nyaggattam a családom, míg mi is mellettetek kötöttünk ki. Nem hagyhattuk egyedül egymást, ha már 15 évet kibírtunk együtt, nem?
Várj rám, megígérem, hogy vissza fogok menni hozzád, és együtt összehozunk mindenkit, ahogy itt tettük, az első pár napban.
Legjobb barátod maradok örökké.
Ken”

Menthetetlenül kiakadtam. Leültem a WC-re, összekuporogtam, és rázkódó vállakkal sírni kezdtem. Nem, Ken azt akarná, hogy erős legyek, biztos ő is az! Mélyeket sóhajtoztam, és letöröltem a könnyeimet. Kennek nagyon rossz lesz a katonai iskolában… nem is olyan az alkata, és lehet, piszkálni fogják… Mire észbe kaptam, újból sírtam. Féltettem a fiút.
- Melissa, gyere ki, két perc múlva becsengetnek. – hallottam kintről egy megnyugtató hangot… Nathanielét. A szememet törölgetve léptem ki a mosdóból és átöleltem a fiút. A mellkasába zokogtam, ő pedig a hátamat simogatta.
- Kent akarom… - nyöszörögtem.
- Tudom, de most be kell mennünk órára. Na, erős vagy, szünetben Viktor felvidít. – mondta Nathaniel, letörölte a könnyeket az arcomról, mosolyt erőltetett rá, majd bevitt a terembe. Nem volt bent, csak a fél osztály, mivel úgymond elméleti kémia következett, de így is elég volt látni Amber kárörvendő vigyorát. Ha nem lenne ilyen aranyos a bátyja, már felgyújtottam volna a házukat, amikor alszik. Az órán alig tudtam figyelni, és ebben az sem segített, hogy nekem kellett felelni. Nathaniel mindent elmagyarázott még pénteken, szóval tudtam az anyagot, de féltem, hogy a többiek meghallják, mennyire remeg a hangom, szóval próbáltam rövidebbre fogni, de az ötös alá megvolt. Csendben töltöttem az óra többi részét, és hálát adtam az égnek, hogy Charlotte ül mellettem a három grácia közül, mert ő a legnormálisabb, legalább nem érdeklem. A másik kettőt már biztos nyakonvágtam volna egy péklapáttal… De Charlotte más. Érettebb, és szerencsére sokkal, SOKKAL csendesebb.
Órák után Viktor egyből hozott nekem a büféből egy tábla csokit.
- Ideje enned. – szólalt meg, én pedig harapni (!) kezdtem a csokit. – Ezt nem pont így értettem… - sóhajtott, de leült Charlotte helyére. – Figyelj, tudom, hogy nagyon rossz. De itt leszek neked, rendben? Leszek a legjobb barátod is!
- De sosem leszel olyan, mint ő – szipogtam.
- Meleg?
Gyilkos tekintetekkel szórtam meg Viktort.
- Ne… nem úgy értettem, ne haragudj, kicsim. Azt hittem, poénnak fogod fel… - a fiú az ölébe húzott, én pedig a vállába temettem az arcom. A kellemes parfümillata megcsapott: olyan felnőttes illatot árasztott. A haja megint selymes volt, és csiklandozta az arcomat. Mélyebben fúrtam a válla és nyaka közötti részbe a fejemet, mire felnevetett, és azt mondta, csikis. Mikor befejeztem a mozgolódást, ő is megnyugodott, és simogatta a hátam, amitől majdnem elaludtam. Már csak azt vettem észre, hogy Charlotte visszajött, Viktor pedig elindult az infóórájára. Kicsit megnyugodtam, jobban tudtam koncentrálni ezen az órán.
Iskola után még nem volt kedvem hazamenni, szóval vettem a büfé melletti automatában két kávét, a büféből egy csomag háztartási kekszet, és berontottam a DÖK-terembe, Nathaniel pedig szívrohamot kapott tőlem.
- Segítek. – mondtam, és a fiú mellé ültem.
- Nem szükséges, boldogulok. Menj csak haza…
- Nem tudnám elterelni a gondolataimat. – válaszoltam. – Na, mit csinálunk?
Pár óra múlva, mikor már másnapra is megtanultunk majdnem teljesen, hazaindultunk. Otthon befejeztem a tanulást, aztán fogtam egy nagy táskát, pakoltam bele magamnak holnapra ruhát, azon kívül tusfürdőt és a holnapi tananyagot, meg persze két csomag forrócsoki-port, a zsebembe nyomtam a telefonom, majd elmondtam keresztanyunak, hogy nem alszok itthon, és leléptem. Kemény két percet gyalogoltam a szomszédig. Bekopogtam, és mintha Tina számított volna rám, egyből kinyílt az ajtó.
- Szia, hoztam forró csokit. Itt aludhatok? – néztem rá csillogó szemekkel, mire mosolyogva beengedett. Tudom, kicsit furcsa, hogy a legjobb barátomnál alszom, mikor tudom, hogy csak Tina lesz itthon, de olyan ő nekem, mint egy második anyuka, vagy egy jó barátnő. Szinte mellette nőttem fel… Kenny pedig olyan szavakat tanított nekem, mint tank, fejbelövés, háború, haza… szóval jól megvoltunk.
- Persze, gondolom, Ken szobájában. – mosolygott Tina, és hagyta, hogy a konyhába menjek, és feltaláljam magam, addig ő gondolom, a kazetták között kutatott. Rengeteg régi kazettájuk volt, és imádtunk rajtuk nosztalgiázni. Mikor a forrócsoki elkészült, raktam bele egy kis fahéjat és tejszínhabot a tetejére. Elmosolyodtam. Itt mindig vannak ilyen dolgok frissen, arra az esetre, ha véletlen olyan kedvem lenne, hogy átjövök forrócsokizni.
- Tessék – nyújtottam át az italt Tinának, aki hálásan elmosolyodott. Az asztalon kazetták és DVD-k sorakoztak, és mivel csak én értettem hozzá, beraktam őket és izgatottan vártam, miket fogok látni. Tina mindig talált újat, így meglepetésszerűen hatott minden egyes felvétel.
Az elsőn még totyogós kisbabák voltunk Kennel, nem sokkal a felvétel készülése előtt ismerkedtünk meg. Fogtuk egymás kezét, amíg kivittek minket az udvarra, utána pedig rohantunk csúszdázni. Onnan egy idő után elzavartak minket, mert nem hagytunk senkit csúszni, szóval mászókáztunk, és Ken próbált felemelni, de mindketten elestünk. Itt már könnyeztem.
A következő néhány felvételen el is sírtam magamat, Tinával vigasztaltuk egymást, de nem ment.
- Annyira fog hiányozni… - könnyeztem.
- Nekem is, de hidd el, vissza fog jönni – simogatta a hajamat anyu 2. – Késő van, neked meg holnap suli.
- Megyek… - nyöszörögtem mosolyogva, és felmentem az emeletre. Ken zuhanyzója felé vettem az irányt. Levettem magamról minden ruhát, és az ismerős zuhanyzóba léptem. Már együtt is zuhanyoztunk Kennel, nekem ő olyan volt, mint egy legjobb barátnő, sosem voltam előtte zavarban. Igazából, vele volt az első csókom… a gondolatra halkan kuncogni kezdtem.
„- Ken, nagy a baj… - léptem 13 évesen a legjobb barátom elé. Náluk voltunk, és éppen PSP-ztünk, amikor SMS-t kaptam.
- Mi az? – kérdezte a vékony hangján, miközben egy kekszet rágcsált.
- Peter azt mondta, hogy MEG AKAR CSÓKOLNI! – válaszoltam rémülten, mire Ken felhúzta a szemöldökét.
- De te még sosem…
- Ezért kellene segítened! – könyörögtem. – Nem akarok beégni…
- Hát velem, meg a ’nagy tapasztalatommal’ semmire sem fogsz menni. – emlékeztetett a fiú arra, hogy úgy, mint nekem, még neki sem volt első csókja. Kiskutyaszemekkel néztem Kenre, aki sóhajtott egyet.
- Elvégre, nem kezdhetek mindent pasival… - mondta, mire felnevettem. Leállította a játékot, és mindketten zavarba jöttünk. Elkezdtünk közeledni egymáshoz, és akkor, megtörtént a mindkettőnk számára első csók. Pár másodpercig próbáltunk csókolózni, de szinte egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.
- Ez nagyon furcsa! – jelentettem ki.
- Ezt élvezik az emberek? – kérdezte Ken, aztán folytattuk a PSP-zést. Másnap Peter megcsókolt, azt mondta, ügyes vagyok, a legjobb barátommal pedig ezzel cukkoltuk egymást nagyon sokáig.”
A forró víz megnyugtatott, és a könnyeim sem látszottak tőle, amiket Ken emléke idézett elő. Hamarosan végeztem, magamra csavartam egy törölközőt, és megszárítkoztam, felöltöztem, majd átmentem a fiú szobájába. Minden rendben volt, és üresnek tűnt az egész háló. Ott volt egy pendrive, ami azért volt furcsa, mert a lámpán lógott. Valamiért úgy érzem, hogy Ken azt akarta, nézzem meg. Bedugtam a gépébe, és megláttam rajta egy videót. Elindítottam.
A fiú ült velem szemben, a felvétel webcam maxszal készült. A szemüvege nem volt rajta, így láthatóak voltak zöld szemei, amik természetellenesen csillogtak. Nagyot sóhajtott, majd beszélni kezdett. A hangja eleinte nyüszítés-szerű volt, mint aki sír beszéd közben, de végül átváltott normális hangnembe.
- Amikor ezt hallod, Melissa, akkor én már elmentem, te pedig megint átjöttél hozzám, hogy anyuval régi videókon nosztalgiázzatok.
Mosolyogva felhorkantottam, és máris a szememet töröltem.
- Most elmegyek, de vissza fogok jönni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszajöhessek. Neked viszont szükséged van egy legjobb barátra, tudom, milyen elveszett leszel nélkülem… - a hangja megcsuklott, a szemei még jobban csillogni kezdtek, és könnyek folytak le az arcán, erre pedig nekiálltam zokogni.
- Szükséged van egy ideiglenes legjobb barátra. Tudod, hogy ismerlek, így nem Viktort ajánlom, hanem…. Nathanielt. Legyen ő a támaszod, amíg nem vagyok ott… Persze azért annyira nem kell megbíznod benne, mint bennem, neki tisztességtelen szándékai lennének egy ilyen szép lánnyal, mint te… Ha nem lennék meleg, már rég beléd szerettem volna. Te vagy a női populáció legtökéletesebb egyede.
Nevetve sírtam, Ken annyi hülyeséget összehordott, hogy nem tudtam haragudni rá.
- Anyunak mondd meg, hogy nagyon szeretem, és hiányzik, és hogy írni fogok nektek. Mind a kettőtöknek, és nosztalgiázhattok rajta forrócsokival.  Hiányozni fogsz…
A videó megszakadt, és egy kép volt rajta. Vagyis, egy közös képünk Kennel, amikor együtt kekszet ettünk. Alá volt írva, hogy nyisd ki a TV alatti fiókot, és a lejátszó kilépett. Kikapcsoltam a gépet, és a fiókhoz léptem. Mikor kinyitottam a szekrényt, a szám elé kaptam a kezem, hogy nehogy felsikítsak a fájdalomtól. A hasam fájt a rázkódástól, amit a zokogásom okozott. A szekrényből kivettem azt a párnát, amivel Ken mindig aludt. Még én sem érhettem hozzá soha. Egy zöld párna volt, rajta pedig a közös képünk, amin a hátán vagyok, és békejelet mutatok. Annyira féltette, hogy sosem evett a közelében, és alvásnál is, éppen csak, hogy hozzáért. Még tőlem kapta a 16. szülinapjára, és azóta is, mintha semmi baja nem lett volna. Meglepődtem, hogy nem vitte magával a katonai suliba. De nem csak ez fogott meg benne a legjobban…
Az illata. Érezni lehetett rajta Ken sprayének illatát, amihez már úgy hozzászoktam az évek alatt. Imádtam ezt, szóval úgy döntöttem, ezzel fogok aludni. Befeküdtem a fiú ágyába, ahol mindenhol éreztem az illatát, és könnyes szemmel (viccelek, zokogva, mint egy őrült) elaludtam.