Reggel arra keltem, hogy Viktorhoz bújok, és az egyik kezem a háta alatt van. Ez így még rendben is lenne, tök aranyos, meg minden, csak az a baj, hogy egy alvó Viktor súlya körülbelül az én súlyom kétszerese, így a kezemben valószínűleg 0 mm3 vér maradt. A másik kezem segítségével kihúztam, aztán percekig egyhelyben tartottam, nehogy annyira elkezdjen csikizni, hogy megőrüljek.
Már éppen minden vér elfoglalta volna a helyét, amikor Viktor fordult egyet, és megint a kezem felett volt. Viszonylag gyorsan kihúztam onnan a betemetett testrészt, aztán megdermedtem, mint egy hülye, mert a mozgástól csikizni kezdett… a saját kezem. Mikor végre lecsillapodtak benne a véráramok, Viktor kinyitotta a szemét. Na, köszi, nem tudtál volna kicsit hamarabb felkelni, hogy túléljek egy ekkora szenvedést?!
Viktor azonnal lecsukta a szemeit, gondolom, zavarta a fény, és nyöszörögve közelebb húzott magához.
- Mi az, felkeltünk? – kérdeztem mosolyogva.
- Mm…mm… - jött az aranyos válasz. Nyomtam egy puszit Viktor arcára, aztán felültem. – Nos, szombat van, október eleje… azt hiszem, harmadika. Igen, biztos, mert tegnap másodika volt. Mi a terv? – néztem a barátomra.
- Nos. A terv a következő. Felülünk, lesétálunk a nappaliba és megreggelizünk. – hogy állítását megerősítse, korgott egyet a gyomra. – Ezután felöltözünk kényelmes ruházatba, és elmegyünk a másik házamba.
- Másik házad? Minek neked másik ház? – érdeklődtem, felvonva a szemöldököm. Jó, értem én, hogy pénzes vagy, de…
- Hát majd a saját házamban engedek embereket őrülten partyzni, amikor félrészegek, be vannak tépve, és azt hiszik, világhírű karatésok, mi?! – hadarta el monoton hangon, mire elnevettem magam. – Még eltörik anyám vázája, meg minden… Nem, ezt nem kockáztathatom. Van egy 5 szobás házam. A nappali kitenne 4 másik szobát, itt szoktunk bulizni. A WC is vagy 2 szoba területe, de van is bent vagy 10. Ezen kívül van 3 kisszoba, ahol csak ágyak vannak… hm… gondolom, sejted, miért.
Uram isten… hát, nem tudom, nekem ez kicsit… sok… ott, amikor bárki bármikor ránk nyithat? Na, ne…
- Figyelj, ha valakinek szülinapi partyja van, legalább legyen igényes. – védekezett Viktor.
- Miért, kinek van október harmadikán szülinapja?
- Irisnek. Nálunk szokás mindenkinek szülinapi bulit csinálni.
- Nekem szeptember másodikán volt – próbáltam sértett hangon megszólalni, de nem jött össze.
- Neked megtartottuk valamelyik szombaton, egy szórakozóhelyen, nem? – vigyorgott a fiú, én pedig összevontam a szemöldököm. Azon a szombaton nem is figyelt rám, és részegen, nálunk… mindegy, aztán meg itt hagyott.
- Hát, ha az neked ünneplés volt, akkor soha többet nem kell nekem ünnep.
- Jól van, na, cica, akkor ma megtartjuk a tiédet is, jó? – húzott magához Viktor, de én kibújtam az öleléséből.
- Nem kell, köszi. Ennek az estének Irisről kell szólnia. Na, megyünk reggelizni?
~ egy óra múlva, szupermarket ~
- Mit vegyek neki? – toporzékoltam a játéksoron. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, de Viktor szép nyugodtan elhúzott onnan.
- Mi nem veszünk ajándékot egymásnak. Csak piát. Milyen lenne már, ha MINDENKI venne neki ajándékot?
- Mindenkit meghívsz?
- Ja, mindenkit.
- Nem érdekel, én akkor is veszek neki valamit.
Addig keresgéltem a polcok között, míg találtam egy plüssbocit, aki gitározik. Tökéletes. Mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltam Viktorhoz, és válogattam azokat a piákat, amikre a fiú rámutatott. Nem volt olyan, aminek az erősségi szinte az 50 fok alá süllyedt volna, ezért előre féltem. Inkább ki sem mondom azt az összeget, amit ott hagytunk, hogy aztán a Dimitri vezette limuzin elinduljon velünk Viktor másik házába. Addig néztem Viktorra, míg megrántotta a vállát.
- Most mi van? Ezt öten vettük.
- Igen? És ki az az öt?
- Hát te, meg én, meg Dajan, meg Kim, meg Dimitri.
- És akkor miért csak te fizettél?
- Hát láttál már nálam jobb szívű embert? – vigyorodott el. A házba érve nem lepődtem meg: semmi nem volt bent, csak egy óriási plazma TV a falon, amire most rács volt téve, nehogy kárt tegyenek benne, a falhoz tolva körülbelül nyolc kanapé, a TV alatt pedig egy asztalsor, ahol poharak voltak, és eddig megszerzett piák. Ugyanis nem mi voltunk az elsők odabent.
- Csá, haver, vettem vagy 5 rekesz sört! – pacsizott le Castiel Viktorral, aztán rám nézett. – Hali, deszka! Mi újság?
- Ha még egyszer deszkának hívsz, az összes szálkám a fogaid közé fog akadni. – válaszoltam, holott tudtam, annak, amit mondtam, semmi értelme nem volt. A többiek kinevettek, Rosalya pedig a nyakamba ugrott.
- Sziaaaa! De jó, hogy itt vagy! Eddig én voltam az egyetlen lány, mert Kim még nem jött Dajannal. Nem segítesz nekem? – kérdezte mosolyogva.
- Ó, dehogynem – kaptam az alkalmon, és otthagytam Viktort a többiekkel. A fehér hajú lány egy felfújatlan, minden féle színben pompázó lufikkal teli kanapéra ült, én pedig a bútor másik oldalán foglaltam helyet, így kettőnk között terült el a sok ballon.
- Ez mennyi lufi? – mutattam rájuk, Rosa pedig összeráncolta a szemöldökét.
- Úgy… 100.
Hát, rendben… ezzel elleszünk egy ideig.
- Nekünk úgysincs más dolgunk – mosolyodott el a lány, aztán elmondta, mi lesz a feladatunk. Úgy minden 5.-6. lufira rá kellene írni filccel, hogy „Boldog szülinapot, Iris!”, aztán fel kellene fújni az összest. Nekikezdtünk a munkának, bár én a műkörmömmel eleinte kicsit nehézkesen írtam. Szerencsére ezeket nem nekünk kellett felfújni, mármint de, csak héliummal, így legalább nem szédültünk. Körülbelül tíz perc alatt végeztünk, és 18 lufi kivételével mindent felkötöttük valahová.
- És a többi? – mutattam a maradékokra.
- Ó, azt majd meglátod – mosolyodott el Rosa, és elindult Leigh-hez, aki Lyandert hozta el.
- Sétálok kicsit – mondtam Viktornak, mert a benti zajtól már megfájdult a fejem. – Lehet, kis időre haza is megyek.
- Oké, neked úgysincs már itt dolgod, este találkozunk. – puszit nyomott a számra és visszaindult Castiellel műbunyózni. Ez igen! Ez oszt igen!
Bólogattam ott pár sort kiábrándultan, aztán elmentem a parkba. Egy padon ültem, mikor sipítást hallottam, ami elég halk volt, és valahonnan előröl jött.
- Nathaniel, esküszöm, ha nem dobod el azt a rohadt tollast, én… én… le… LE NE ÜLJ!
A hang irányába indultam, és meg is láttam a híd túloldalán a szőke testvérpárt.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, de csak Nathanielre mosolyogtam rá. Láttam, hogy Amber sem nagyon örül nekem, szóval nem értettem, egyáltalán miért barátkozik velem.
- Szia – mosolygott rám a szőke fiú, de a húga csak mormogott.
- Játszunk? – néztem végre Amberre, aki sóhajtott egyet.
- Mindegy, csak játsszon velem valaki…
Körülbelül fél órán keresztül tollasoztunk, és fáj bevallani, de nem volt rossz játszani vele, legalább nem ejtette el mindig a labdát, és még néha nevettünk is egymáson. Fél óra múlva azonban Amber telefonja megcsörrent. Idáig hallottam a visítást, Li volt.
- Fúj, te a stréber ribivel tollasozol?! Tudom, hogy barátkoznod kell vele, de akkor is! Itt vagyok Charral a padnál, gyere ide!
A lány letette a telefont, és köszönés nélkül lelépett, én pedig Nathaniel mellé ültem.
- Ejtve lettem – rántottam meg a vállam.
- Én is – vigyorodott el, és rájöttem, igaza van.
- Ma jössz Viktorékhoz? Buli lesz – kérdeztem.
- Nem. – felelte szárazon.
- Miért? Azt mondta, mindenki ott lesz.
- Én nem tartozom a mindenkibe.
- Miért? – kérdezősködtem.
- Mert engem nem bírnak. Stréber vagyok és rendes. Kész.
- Nem is! Teljesen normális vagy! Jó, sokat tanulsz, és dolgozol, és nem tudom, a munkán kívül mit csinálsz a szabadidődben, de akkor is…
A fiú kényszeredetten felnevetett, én pedig folytattam.
- Én akkor meghívlak. Iris szülinapja lesz, naaa, légyszi!
Nathaniel megrázta a fejét, arcán játékos mosoly terült el.
- Hogy te mindig, mindenre ráveszel…
~ este, kilenc előtt néhány perccel ~
Az utolsó simításokat végeztem magamon azt várva, hogy Dimitri eljöjjön értem (ugyanis Viktor nem ért rá…). A parfümöt magamra fújva fordultam keresztanyával szembe.
- Jó leszel? – kérdezte, de nem igent vagy nemet várt.
- Ott lesz Nathaniel.
- Ó, akkor jó, érezd jól magad! – mosolyodott el, én pedig kissé ingerülten megráztam a fejem. Nem ő a pasim, azt ég szerelmére!
Mivel tudtam, hogy itt sokáig leszünk, és a magassarkú nem a kedvencem, vajszínű balerinacipőt vettem a hozzá hasonló színű, feszülős miniruhámhoz, aminek a két oldalán csipke volt. Már kezdtem volna toporzékolni, mikor meghallottam a dudát. Dühösen csörtettem ki, és ültem be Dimitri mellé.
- Negyed órája várlak! Háromnegyed kilenc volt megbeszélve, kilenc van!
- Mit parázol? Iris úgyis csak fél tízre jön.
Igaz, elvégre ez teljesen megmagyarázza a késést… viszont amikor megérkeztünk a ház elé, már értettem, mi volt a valószínű probléma.
A szívem minden basszus ütemére dobbant, pedig még csak a járdán álltam. Közelebb érve tompulni kezdett a hallásom a hangos zenétől. Amit pedig bent láttam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése