22. Fejezet - Családi vacsora

- Köszönöm, hogy hazakísértél. – mosolyogtam Nathanielre.
- Igazán nincs mit. De azt hiszem, most visszamegyek Amberért, és hazamegyünk. – mondta a fiú, megeresztett egy halvány mosolyt, majd hátat fordított nekem és elindult visszafelé. Beléptem az ajtón, és Porcica egyből odajött hozzám. Mikor rájött, hogy én én vagyok, nem valami betörő, rám vetette magát és dorombolni kezdett. Megsimogattam, aztán ittam egy pohár vizet, és felmentem a cicámmal a szobámba. Elfeküdtünk az ágyon, én pedig nagyot sóhajtottam.
- Képzeld, szakítottunk Viktorral. Nagyon gonosz volt velem. És Nathaniel hazakísért. – magyaráztam a kiskedvencemnek, aki érdeklődve figyelt, attól függetlenül, hogy nem értette, amit mondok. Jó, most komolyan, mit várok egy macskától? Hogy eldarálja nekem a Pitagorasz-tételt? Még Amber sem tudná…
- Rendben, itt az ideje egy kicsit pihenni… - ásítottam. Elnyomott az álom, szóval levetkőztem, felvettem egy kényelmes pólót és lefeküdtem aludni. Egye fene, majd holnap megfürdök…

~ 1 hónappal később ~

Mit vegyek fel? Úristen, mit vegyek fel?
- Mit vegyek fel? – kérdeztem Ambert, a padja előtt toporogva. Hú, de gyűlölök itt állni.
- Valami elegánst. Születésnapi vacsora. Miniruha, fehér vagy fekete, de semmiképp nem színes. Magassarkú, a hajadat fel ne merd kötni, maximum szoros kontyba. Kevés smink. És borotváld le a lábad.
- Borotválom… - morogtam, és leültem Nathaniel mellé. Már megvan az ajándéka: egy detektívregény második részét vettem meg neki, mert láttam tegnap, ahogy buzgón az elsőt olvassa. November negyedike volt – a legjobb barátom születésnapja. Úgy értem, az ideiglenes legjobb barátomé.
- Csá! – vigyorogtam rá. – Mizu?
- Semmi, neked köszönhetően máris befejeztük azt, amit én január elején szoktam. – mosolygott Nathaniel, aztán elfordult, mert bejött a tanár, és ezzel együtt megkezdődött a tanóra. Még jó, hogy péntek van… biosz után matek következett, de Viktor utamat állta.
- Mizu? – kérdezte, én pedig elhaladtam mellette.
- Nincs semmi, arra?
Meg sem vártam a választ. Matek után tesi jött, ezért az udvaron volt mindenki. Viktor megint mellém ült.
- Na, és most?
- Mindig kifogod a húsz perces szüneteket, igaz? – morogtam mosolyogva, és elfeleztem a kombó-szendvicsem a haverommal. Bár bár nem vagyunk együtt, tartjuk barátként a kapcsolatot, de azért a fiú hetente egyszer könyörög, hogy legyünk megint együtt. Eddig sosem mondtam neki igent, de egyre inkább hajlok egy megbeszélésre. Ma viszont Nathanielre kell gondolnom: ma van a 19. születésnapja.
-  Hogyhogy 19 vagy, mikor még csak 11.-esek vagyunk? – érdeklődtem, mire a fiú elmosolyodott. Viktort egy ideje otthagytam a szendvicsemmel.
- Rúgtam egyet, mert nem mehettem elsőbe. Túl könnyű voltam.
Ezen nevettem egy ideig. Egyem a kis girnyó testét…
Órák után elugrottam venni egy üveg jóféle bort, aztán hazamentem, és előkerestem egy majdnem térdig érő, feszülős, denevérujjú bézs ruhát, hozzá egy fekete magas sarkút, és az egyetlen nyakláncomat és fülbevalómat. Így legalább normálisan nézek majd ki. Mivel hét óra ötvenre kell Nathanielnek értem jönni, így még elmentem manikűröshöz. Nem csináltattam túl hosszúra, de kocka alakú volt, az egész bézs, a gyűrűsujjamon fekete cikk-cakkokkal, a mutatóujjam pedig arany csillámmal volt lefestve. Úgy döntöttem, ez megfelelő, és a ruhámhoz is illik, szóval vidáman mentem haza az új körmömmel. Porcica otthon nagyon élvezte vele a vakargatást, mindig nyújtózkodott.
- Kis huncut – mosolyogtam, és felkaptam a cicust, majd megpörgettem a levegőben. Kopogtak, szóval kinyitottam Porcicával a kezemben az ajtót. Viktor állt előtte. Fintorogva nézett a cicámra (nem bírja őket), aztán rám mosolygott.
- Sajnálom, nem engedlek be, mert így néztél Porcicára. – válaszoltam hidegen, és rá akartam csapni az ajtót, na de ki erősebb? Egy Viktor, vagy egy félkezű Melissa?
- Beszélnünk kell. – lépett be a nappaliba.
- Mondd… - morogtam, de megcsörrent a telefonom. Nathaniel volt.
- Szia – szóltam vidáman a telefonba, és elfordultam Viktortól.
- Szia, na hogy állsz? – kérdezte a szőke fiú, én pedig a másikhoz fordultam, de Nattal folytattam a beszélgetést.
- A mai vacsorához, Nathaniel?  - játszottam túl magamat, amit az ideiglenes legjobb barátom észre is vett.
- Ott van Viktor, mi? Majd érted megyek. – mondta, és letette a telefont. Akkor láttam meg, hogy már hat óra. Úristen! Két órám sincs teljesen elkészülni!
- Megyek már. – mondta gúnyos hangon Viktor, és kilépett az ajtón.
- Oké, szia! – csaptam rá azt, aztán felrohantam a szobámba, hajat mostam, megszárítottam, felkötöttem, kisminkeltem magam, leengedtem a hajam, begöndörítettem, aztán felvettem a ruhám, magamra fújtam a parfümömet, és késznek nyilvánítottam magam. Oké, de Nathaniel már percek óta dudált.
- Elmentem! – kiabáltam Agatha néninek, és áttipegtem Nathaniel kocsijához. Hú, de szuper kocsi!
- Bocsánat, hogy késtem, jó a kocsid. – lihegtem, Nathaniel pedig… egy helyben ült, és nézett. Aztán észbe kapott, így nekiállt habogni.
- Se… semmi baj, vagyis… legközelebb siess! Ez apám kocsija, és… és gyönyörű vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam zavartan. – Induljunk.
Néhány perc alatt egy kúria-féle házhoz érkeztünk, én pedig félve léptem be. A hely… hogy is mondjam, annyira… ridegnek tűnt. Nagyon zavarban voltam, a lábaim remegtek, míg le nem ültem az óriás asztalhoz, Nathaniel családjához.
- Jó estét, Melissa vagyok, Nathaniel és Amber osztálytársa.
- Szia, és Mary vagyok – fogott velem mosolyogva kezet egy szőke nő, gondolom, a szöszik anyja, de a mosolya nem tűnt őszintének. Mintha valami üzlettárs lennék. Az apjuk még ennél is hidegebb viselkedést tanusított.
- Carl – intett felém, aztán csengetett. Egy pincér mindenki elé helyezett egy kis tányért, amin… saláta volt, paradicsom és fetasajt. Ez a tányér felét is éppen, hogy elfoglalta. Nekiálltam enni, de a paradicsomot nem szerettem, így azt ott hagytam.
- Ez elég udvariatlan viselkedés, nem gondolja? – nézett rám Carl, amikor meglátta a megmaradt paradicsomot.
- Én… sajnálom, de nem szeretem – próbáltam angyalian mosolyogni, de csak gyilkos tekintetet kaptam válaszul. A pincér mentett meg, amikor elvitte a tányérokat előlünk, és meghozott megint egy kis tányér levest. Húsleves-féle volt, és az egészet megettem, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Kíváncsi voltam, mennyi fogás van még, mert éreztem, hogy kezdek megtelni. A leves elfogyasztása néma csendben telt, aztán következett a főétel. Fellélegeztem, mert ebből sem volt sok. Sült marha (egy kis tenyérnyi), körülbelül 10-15 darab héjában sült krumplival, tartármártással. Néma csendben megettük ezt is, aztán, míg a desszertet vártuk, kicsit beszélgettünk.
- És, Melissa, neked mik a terveid a jövőre nézve? – érdeklődött Mary.
- Szeretnék állatorvos lenni. – válaszoltam mosolyogva.
- Pff. – ’válaszolt’ Carl.
- Valami… baj van vele? – kérdeztem, miközben elénk tették a csokiöntetes palacsintát.
- Minek állatokat megmenteni? – kérdezte Carl, mikor megettük a desszertet is. Úgy láttam, a vacsorának vége van. Nem is baj, tele vagyok! – Szóval, állatból sok van, és csak a helyet foglalják. Büdösek, bolhásak…
- Mosdatni kell őket. – válaszoltam, enyhe dühvel a hangomban.
- Te mindig ilyen szemtelen vagy?
- Apa!- szólt közbe halkan Nathaniel. – Kérlek, ne piszkáld Melissát, ő csak jó célért szeretne cselekedni. Segíteni az állatokon, mert azok is élőlények…
Carl válasza hideg volt, és nyugodt.
- Kedves fiam. Tudod, hogy velem nem szabad packáznod, igaz? Azt szeretnéd, hogy megint elővegyem a baseball-ütőt, vagy valamit?
Felsóhajtottam.
- Hát maga okozza a kék foltokat a hátán…
Nathaniel arca az ijedtségtől elkékült, Amber reszketve szorította meg bátyja kezét. Mary hidegen vizslatott engem. Szuper, őt is magamra haragítottam… Carlról nem is beszélve. Úgy gondoltam, nekem már úgyis mindegy, veszekedni kezdtem.
- Mi közöd neked ahhoz, hogy mit csinálok a fiammal?!
- Maga normális?! Egy épeszű ember nem tesz ilyet a fiával! Nathaniel mindent megtesz, hogy a kedvükben járjon! Ő a DÖK-elnök, neki a legjobb az átlaga, a legrendesebb gyerek! A gyerekei rettegnek magától! Az én szüleim külföldön dolgoznak, de legalább tudom, hogy azért, hogy nekem jó legyen…
- Úgy gondolod? Talán csak nem akarnak látni – fröcsögte Mary.
- Anya!
Felálltam. Erősen a számba kellett harapnom, hogy el ne sírjam magam. Mi van, ha igazuk van, és tényleg csak púp vagyok anyámék hátán?
- Köszönöm a vacsorát – mondtam remegő hangon, majd lassan kisétáltam az ajtón. Ahogy becsuktam magam után a kaput, lekaptam a magassarkúkat a lábamról, és hazáig rohantam… zokogva. Az ajtón belépve rájöttem, hogy Agatha néni már alszik, aminek nagyon örültem. Lihegve, fáradtan mentem fel a fürdőszobámba, és belenéztem a tükörbe. A sminkem mindenhol szétfolyt, a hajam csapzottan állt, a ruhám sáros volt (mikor lett az?). A lábam remegett a hidegtől, amin percekig szaladtam. Lecibáltam magamról a ruhákat, és beálltam a forró víz alá a zuhanyzómba. Odabent, a víz alatt nem látszódott, hogy zokogok, és hamarosan meg is nyugodtam. Írtam kint egy SMS-t Kennek, elmondtam, hogy mi történt velem ma. Nemsokára kaptam választ.
Emiatt a késői SMS miatt majdnem fenyítőt kaptam. Írj normális időszakokban! Majd holnap elolvasom.
Zokogva feküdtem az ágyamba. Hát már senkinek sem vagyok fontos?!