4. Fejezet - A csók

Nathaniel háromszor újra sóhajtott, és mikor rá akartam szólni, hogy kezdje már, végre megszólalt.

- Melody kilencedikben és tízedikben az osztálytársunk volt. Együtt voltunk a DÖK-ben, sok mindent kitaláltunk együtt. Mindenkivel kedves volt, ezért az emberek szívéhez nőtt. Még Amber is szerette, mert segített neki kihúzni a pácból Charlotte-ot és Li-t. – újabb sóhaj. Esküszöm, ha még egyszer sóhajt, a számmal fogom be a száját! Vagyis, nem. – Egyszer pizsamapartit szervezett. Azzal szórakoztak, hogy elmondták egymásnak, hogy kinek ki tetszik… és én tetszettem neki. Valamikor bevallotta, de elutasítottam. Nem zavarta… ugyanúgy barátok maradtunk. Mindig Melnek hívtam… - nosztalgiázott. - Aztán teltek a hónapok, és belészerettem. Olyat láttam benne, amit eddig nem. Ő lett a mindenem, mindig körülötte voltam, és egyszer, egy bálon… az utolsó májusi bálon… megcsókoltam, és bevallottam neki, hogy szeretem. Ő pedig azt mondta, hogy elköltöznek… Próbáltam túltenni magam rajta. Tényleg. Erre… - ekkor már a fejét fogta. – Erre jöttél te. Hirtelen azt hittem, Ő jött vissza. Persze neki világosabb a haja színe, a szeme pedig kék, és sosem öltözne így, ahogy te. Neki… sajátos, egyszerű stílusa volt. Na meg a te hajadban nincs csat. És többet ordítasz, mint ő. Nagyon szerettem az illatát. Mindig vattacukros parfümöt használt. Amber mindig mondta, hogy tömegparfüm – helyeslően bólogattam, - de nekem csak rajta, tetszett. Neked felnőttesebb illatod van, de őt kislánynak szerettem. Úgy éreztem, vigyáznom kell rá. Erre itt hagyott… Egész nyáron a szobámban ültem, sötétben, és… mindegy. – rávágtam volna, hogy maszturbált-e, de az arca annyira mást mutatott, hogy nem mertem szólni. Egy utolsó sóhajjal befejezte mondandóját. – És ezért vagyok ilyen veled, és ezért nem foglak sosem Melnek hívni.

Mikor Nathaniel befejezte a mondandóját, közelebb léptem hozzá, és felpofoztam. Sértődötten nézett rám, de nekem lett volna okom megsértődni. Ha jól hallottam, mi most egy szent szűzről beszélünk. A teljes ellentétem!

- Na, figyelj. – kezdtem. – Melody és én annyira különbözünk, mint az alma és a körte. Nem! Az alma, és a paradicsom. Kívülről hasonlíthat, de belülről… utálom a paradicsomot. Legyen ő a paradicsom. Mármint, most nem utálom Melodyt, de csak nem lehetek olyan dolog, amit utálok. Ő sosem pofozna fel, én megtettem. És legyen a szülinapi ajándékom, hogy soha többé nem hasonlítasz össze vele! Teszek róla, hogy ne így legyen.

- Boldog szülinapot… - mondta végül Nathaniel, míg bementünk a terembe. Biológia óra következett, Dr. Thompsonnal. Furcsa, hogy egy igazi orvos tartja nekünk a bioszt, de tetszik az ötlet.

Itt nem csak a nyári szünetről volt szó, lassan ismételni is kezdtünk, de jó hangulatban telt az óra, a tanár nagyon aranyos. A biosz és tesi között beszéltem Jade-del.

- Szia! Ken mesélte, hogy tetszik neked Viola.  Tudod, biztos forrásból tudom, hogy te is tetszel neki. Szerintem hozz neki egy virágot, és beszéljetek! – mondtam, mire a fiú elpirulva bólintott, és kisietett a teremből. A helyzet csak az volt, hogy ezt látni akartam, de Viola matinfós, szóval rohanhattam Jade után, hogy tudjam, hová megy. Nagyon aranyos jelenet volt: Viola elvette a virágot pipacsvörös fejjel, aztán hevesen bólogatott valamire, amit Jade mondott, és bugyután mosolyogtak egymásra. Ennyit akartam látni, inkább visszamentem a termünkbe. Lysander, akivel még nem beszéltem, gondterhelten ült az asztalánál, így gondoltam, ismerkedek vele.

- Mi a baj? – kérdeztem a padjához érve.

- A jegyzetfüzetem… elhagytam. – motyogta.

- Lysander. Ez? – kérdeztem nyugodtan, és felemeltem a jegyzettömböt a combjáról.

- Igen! Köszönöm! Amúgy Lysander vagyok. – mutatkozott be.

- Tudom, már az előbb is a neveden hívtalak. – mondtam.

- Ó, akkor bocsánat. Te igaz az új lány vagy… - nehogy a paradicsomot mondd! – Melissa?

Oké, egy jó pont a két szép szemed mellé.

- Igen. 

- Sziaaa! – ugrott rám egy lány. – Még nem is beszéltünk! Rosalya vagyok. – mosolygott.

- Szia, Melissa.

- Á, tudom, te vagy a szenzáció. Adsz egy cikket? – jött oda Peggy is.

- Huh… adj lapon kérdéseket, majd válaszolok… - hadartam, mivel nem szívlelem az egyszerre hármat beszélő tömeget, mire ő el is ment, gondolom kérdéseket gyártani. A két fehér hajú társammal maradtam hát, akikkel jól elbeszélgettem, míg be nem csengettek. Akkor rohantunk öltözni, mert a nagy forgatagban mindenkinek kiment a fejéből, hogy mit is kellene csinálni. A tesi után jöhetett egy kémia. Mindig a bioszt szerettem jobban, szóval kicsit unottan figyeltem, főleg, hogy a tanár is úgy beszélt, mintha esti mesét mondana, és a kísérletek sem nagyon dobták fel a dolgokat. Dupla kémia után növénytan következett, és itt már tényleg, komolyan ismételtünk. Utána még egy kémia (miért nem tartják akkor már egybe?...) és egy ofi. Óra után odajött hozzám az igazgatónő, és kissé zavarban megkérdezte, hogy honnan van a süti, amit tőlem kapott, mert nagyon ízlett neki. Miután ezt megbeszéltük, a terveim szerint leamortizálódott agysejtekkel mentem ki az óráról, és Viktorba ütköztem. (Persze az utóbbi nem volt a tervben.)

- Csak nem egy fáradt lányt látok? – mosolygott rám úgy, hogy a szívem egy nagyot dobbant tőle. 

- De, pontosan azt látsz. – mondtam, és visszamosolyogtam rá.

- Ezt a fáradt lányt most elviszem a KFC-be, rendben?

Bólintottam, azt akartam, hogy valami kikapcsoljon. A gyorsbüfé-sor nem volt annyira messze a sulitól, mégis úgy éreztem, leszakad a lábam, mikor végre leülhettem. Egy mini twistert kértem, de mivel itt egy pohárból lehet inni, úgy néztünk ki Viktorral, mint akik együtt vannak. Jól is éreztem magam a fiúval, mindig meg tudott nevettetni, bár amikor viccből lebunkóztam, megsértődött. Úgy ítéltem meg, felsőbb fokon nem lehet vele viccelni, de ez nem tántorított el tőle. Szexi fiú volt, és ezt ő is tudta. Én is tudtam, hogy jól nézek ki. Tökéletes pár. Van egóm és képzelőerőm, tudom. 

Evés után a fiú hazáig kísért. A ház előtt megállt, és megfogta a derekamat.

- Jó kis nap volt, boldog szülinapot. – mosolygott.

- Szerintem is, köszönöm. – válaszoltam. Viktor meg akart csókolni, de elhúztam a fejem.

- Még csak ma ismertelek meg – vigyorogtam, aztán az ajtó felé indultam, – holnap találkozunk.

- Nagykorú vagy! – vágott hitetlenkedő fejet, aztán megfogta a kezemet, visszahúzott és megcsókolt. Hirtelen fel sem fogtam, mi történik, de amikor rájöttem, vigyorogva csókoltam vissza. Lábujjhegyen kellett állnom, sőt, Viktor még így is lehajolt, hogy ajkaink összeérhessenek, viszont ez egyikünket sem zavarta. Karomat a fiú nyaka köré fontam, így még közelebb volt hozzám, ő pedig a derekamat ölelte át. Gyengéd csókunk pár perc múlva véget ért, és egy csillogó, elsötétült szempárral találtam szembe magam.

- Holnap találkozunk. – mondtam mosollyal az arcomon, adtam egy puszit Viktor arcára, és beléptem az ajtón.

Odabent Porcica rontott nekem, és dorombolva préselte magát nekem. Keresztanyu kirontott egy citromtortával a konyhából, és Happy Birthdayt énekelt nekem, majd megkért, hogy kívánjak. Lehunytam a szemeimet, kívántam, fújtam, és mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy boldog keresztanyu és egy kiscica tárult elém.

- Ezt én adom, ezt pedig anyukádék. – adott a kezembe egy dobozt és egy borítékot. Sejtettem, hogy az utóbbi van anyáéktól, szóval kinyitottam a dobozt, amiben az álmom díszelgett: egy szép, fekete bakancs. Semmi díszítéssel, pont, ahogy szerettem volna.

- Köszönöm! – ugrottam keresztanyu nyakába, és addig puszilgattam, míg ő el nem tolt magától. Még sokat beszélgettünk, aztán felmentem, hogy megnézzem, anyáék mit adtak. Pénzt. Sokat. Hú, de személyes. E-mail is küldtek:

„Boldog születésnapot. Szeretünk. Karácsonykor találkozunk. Addig jó legyél.”

Szuper. Szomorúan zuhanyoztam le, és feküdtem le aludni. Eddig jó volt a szülinapom… betöltöttem a 18-at. Erre a családom ilyen ’bőbeszédű’. Na, köszönöm…

Észre sem vettem, hogy miután álomra hajtottam a fejem, a könnyeim eláztatták a párnámat.