38. Fejezet - Béküljünk ki

A horrorblog utolsó előtti előtti fejezetéhez kattintsatok a címre!:) Úgyis meghalsz

Tegnap úgy aludtunk el Nathaniellel, hogy a lábunk kilógott a sátorból, szóval reggelre nem csak hogy megfáztunk, de még arra is kellett kelnünk, hogy Alexy csikizi a lábunkat.

- Melissa… hagyd már abba… - mocorgott Nat, és közelebb húzott magához, gondolom azzal a céllal, hogy így támadásképtelenné tesz és végre megszűnik a kellemetlen érzés a talpán.

- Nem én csinálom – morogtam, aztán felültem. Dühösen Alexyre néztem, aki fülét-farkát behúzva eliszkolt, mint egy kiskutya. Beljebb toltam Nathaniel lábát, becipzároztam a sátrat és aludni akartam.

- Ne, mókusok! Ha a mogyorót akarjátok, ne a lábam csikizzétek… a mogyorót nem akarom odaadni… kell a gyereimhez… csak a mogyorót ne…

Nathaniel hamar visszaaludt, és egyből rémálma lett. Felráztam, mire ’NE’ ordítással felült, és a remegő testével megkönnyebbülten átölelt.

- Mókusfóbia? – kérdeztem mosolyogva, mikor Nat elkezdett öltözködni.

- Gonoszak voltak velem – biggyesztette le az ajkát édesen, mire gyorsan egy puszit nyomtam rá. Néhány pillanatig zavarban néztük egymást, aztán mindketten felöltöztünk, és kimásztunk a sátorból. Első utunk a büféhez vezetett, egy jó meleg mézes teához. Mikor azt felhörpintettük, közben pedig elmajszoltuk a reggelit, ránk tört az unalom.

- Komolyan, mit lehet itt ennyi ideig csinálni? – csattant fel Charlotte. Peggy jegyzetelte a gondolatainkat, szóval a barna hajú lány is egyből elhallgatott.

- Csináljunk valami ügyességi feladatot! – lelkesültem fel. Mindenkivel (kivéve Viktort, mert utálom, és Ambert, mert ő meg engem utál) elindultunk egy bizonyos ponthoz. Ott az volt a feladat, hogy nagy gumilabát kellett a lábunkkal magunk előtt gurítani 30 méteren, aztán óriási (2 m-es) kínai pálcikával felvenni három műanyag csigát, aztán pedig egy francia mondatot rendberakni, és beállni a célba. Egy probléma volt.

- Csak 4-4-es csapatokban lehet jelentkezni, és maguk heten vannak. – mondta az egyik nő nekünk, mire csalódottan arrébb mentünk.

- Hívjuk Viktort! – találta ki Peggy.

- Megőrültél? – mordultam rá. – Inkább hívom Ambert.

Elmentem a sátrához, és mielőtt bekopogtam volna (elküldött volna), gyorsan kicipzároztam a sátrát, bebújtam és visszacipzároztam.

- Húzzál ki… - mondta Amber dühtől fröcsögő nyállal. Megráztam a fejem, mire morogva rám vetette magát, mindennel elkezdett hajigálni, közben kiabált (hogy milyen hálátlan vagyok, és megbízott bennem), aztán valahogy belecsavart valami plédbe, a kezeim magam alatt voltak, ő meg a combomra ült. Mozdulni sem bírtam. Amber a fülemhez hajolt.

- Utállak… - suttogta, és csapkodni kezdte a hátam. Rettenetesen csípett, szóval visítottam, mint a kismalac. Aztán meguntam, és a lányra ordítottam.

- Meghallgatnál?!

- Ezt muszáj volt, te kitörted egy fogam. – mutatott a műfogára Amber, aminek a helyét én kreáltam, mert beszólt Kentinnek. Már egymással szemben ültünk, és a szégyentől lehajtottam a fejem.

- Sajnálom. Sajnálok mindent! Én… én nem akartam. Nem akartalak bántani, csak felidegesítettél. Nem akartam lefeküdni Nathaniellel, csak…

- Vágytál rá? – kérdezte gúnyosan Amber.

- Igen. De… - kezdtem, mikor a lány már visítani akart, - én nem játszani akarok vele. Ennek nem lesz vége, amikor hazamegyünk. Én nem akarom, hogy vége legyen. – aztán kimondtam: - Érzek valamit a bátyád iránt, csak még nem tudom, mit. De azzal nem segítesz, ha megsértődsz rám. Nemhogy segítenél – löktem meg kicsit Ambert, mire ő is halványan elmosolyodott.

- Rendben. Most az egyszer segítek. Csak előtte megtudom, érdemes-e. De előtte eszek – azzal előkapott egy répát. Nem vagyok harcias (persze, Melissa, kinek akarsz hazudni?), de kivertem a kezéből.

- Azt mondtam, mikor a plakátokat szedtük le, hogy ezt majd megbeszéljük. Hagyd már abba a diétát! Furcsa alakod van tőle.

- Komolyan? – ijedt meg a lány.

- Igen. Édességre is szükség van az életben… most pedig gyere, a többiek várnak valami feladatnál.

Amikor kimentünk (Amber még mindig a furcsa alakja miatt izgult), mindenki odajött hozzánk. Alexy kezdett beszélni.

- Azt a hét meg a nyóccázát! Olyan hangzavar volt bent, és úgy mozgott a sátor, hogy… aztán csend lett, és azt hittük, Amber megölt – pillantott rám. Összenéztünk a szőke lánnyal, és kinevettük a zavarban álldogáló fiút.

- Á, kibékültünk.- löktem kicsit Amberen.

- Ja – mondta, és akkorát lódított rajtam, hogy seggre estem.

- Ezt meddig fogod még csinálni? – álltam fel hisztérikusan, de azért örültem kicsit, mert legalább már beszél velünk. Visszamentünk ahhoz a feladathoz, és csapatokra oszlottunk. Az első csapatban Charlotte volt, Peggy, Amber és Alexy, a másikban pedig Lysander, Castiel, Nathaniel és én. Időközben Nina is előkerült, csendesen szurkolt a mi csapatunknak. Amikor a labdákat kellett tolnunk, feszült figyelemmel siettem előre. Amber kigáncsolt, szóval elestem. Castiel meg Nathanielnek ment neki, aki szinté elesett. Segítettünk egymásnak felállni, aztán mentünk tovább.

- Castiel, Nathaniel velünk van! – kiabáltam a vörösnek.

- Kit érdekel! Utálom! – vágott vissza a fiú, és tovább ment. Mire Nathaniellel a kínai pálcikákhoz értünk, a másik csapat már kínszenvedéssel beletett egyet a három csigából a vödörbe. Elmondtam a technikát Castielnek, de a szomszéd csapat is hallotta, így kicsit hamarabb végeztek, mint mi. Utoljára a mondat szavainak rendberakása sikerült nekünk gyorsabban, és így döntetlen lett.

- Ilyekor van egy következő feladat. Csúszás. Mondta a nő, aztán fogott valami csúszós, polifoam-szerű cuccot (a lényeg, hogy úgy magyarázok, ahogy soha senki nem fog), leöntötte vagy 3 -4 liter vízzel, és azt mondta, mindkét csapatból kell 1-1 ember, aki csúszik. A másik csapatban erre jelentkezett Alexy, de nálunk Nathaniel maradt, mert senki nem akarta bevizezni a haját. Na, akkor ők is kaptak néhány vödör vizet, és egyszerre csúsztak Alexy az 1, Nathaniel pedig értelemszerűen a 2-es számú valamin. A hosszt felmérte a nő (Alexynél egy icipicit előrébb volt Nathaniel), aztán megint mindent bevizezett, és újból csúsztak, csak most Nathaniel az egyesen, Alexy pedig a kettesen. Aha. Nathaniel az elején elcsúszott, és valami kemény kőfélén végighúzta a lábát. Nem mély, de vérző seb keletkezett rajta. Alexyék csapata nyert, de engem nem érdekelt, egyből odamentem a fiúhoz.

- Jól vagy? – kérdeztem mellette térdelve. Eléggé aggódhattam, mert Nathaniel elmosolyodott.

- Ez csak egy kis karcolás. 

- Balfasz! – szólt be Castiel, én pedig segítettem felállni Nathanielnek (tudott volna jönni magától, meg minden, de hát nőuralom van – ha segíteni akarok, segítek), és előkerestem mindent a cuccaim közül, amivel lehet sebet fertőtleníteni. Agatha néni nem bízott benne, hogy megúszom baleset nélkül, szóval ezt szépen becsomagolta. Jól is jött, így Nathaniel sebe biztosan nem fertőződik el.

- A gerlepár… - hallottam meg magam mögött Viktor hangját. Gúnyt árasztott. Felguggoltam Nathaniel elől (nem félreérteni), és szembefordultam a magas fiúval. A szemébe néztem (jó magasra kellett nézni, és a naptól hunyorogtam is), hogy érezze, komolyan fogom mondani, amit mondok.

- Talán ő majd nem csal meg.

- Pff… sok boldogságot. – azzal elment. Nathaniel kérdőn nézett rám.

- Mi van? Nem akarok beszélni vele. – jelentettem ki.

- Nem arra gondoltam. Nem csallak meg…? – kérdezte.

- Azt… csak úgy mondtam. – legyintettem. Láttam, hogy a fiút ez bántja, szóval még hozzátettem néhány szót. – Tudod, hogy egy ilyen fesztiválon minden olyan furcsa és más. Otthon, majd megbeszéljük. Türelmetlen vagy? – mosolyodtam el, és megsimítottam a fiú arcát.

- Igen – játszotta a durcást, de a szája mosolyra húzódott. A nap további része egyébként borzasztóan unalmas volt, az igazgató 2 nap után előkerült, és konkrétan 6 órán keresztül nézetett velünk múzeumokat a városban.

Nyolc órára értünk vissza, és úgy leamortizálódott mindegyikünk agya, hogy egyből csendes pihenőt tartottunk. Azért aranyos volt, kaptunk fagyit. 

Meg a Louvre nem olyan, amit bárki is kihagyna, aki Párizsban jár.

És az Eiffel-tornyot sem.

De most komolyan… minden jelentéktelen kis múzeumot átnéztünk, de ezeken kívül semmi híreset… ez komoly?

Már este sem nagyon mozdultak ki az emberek. Vagyis… a mi csapatunkból. Míg mi az első nap rúgtunk be nagyon, mindenki más az utolsón. A zajt kihasználva Nathaniellel megint egymás ajkára tapadva adtuk át magunkat annak, aminek talán már csak ma este tudtuk. Később a tegnapi pozícióban bámultuk a csillagokat (és a részegeket. Nem tudom, melyikből volt több…).

Még azt is láttuk, hogy Castiel és Amber beszélgetnek. Megint visszagondoltam a két héttel ezelőtt történtekre:

„- Nem rossz lány, amióta veled van.

- Kedved lenne járni vele? – csillant fel a szemem.

- Hohó, ott még nem járunk! – vigyorgott. – Elegem van a megfektetésekből, már komoly kapcsolatra akarok lányt. Ha pedig komoly kapcsolat kell, ahhoz még ismerkedek vele.

- Castiel, ez szuper! Hidd el, jó lenne nektek Amberrel! – ugrándoztam, és már az esküvőt terveztem.

- Figyelj, hisztis libának ismertem meg, és tudom, hogy szerelmes belém évek óta. De mi van, ha ez csak rajongás? Nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam, és ezt nem tudja senki, csak… mindegy, ki. Ha nem szeretné az igazi énem, mi értelme lenne?

Nem akartam rákérdezni, ki az a mindegy, ki, de valamiben biztos voltam.

- Biztos, hogy Amber nem csak azért szeret, mert menő vagy! Hidd el nekem. Gyere el a fesztiválra, beszélessetek.

- Ez egy jó ötlet, rendben. – mosolyodott el a fiú. Nos, kedves olvasóim, ez Iris mellett egy másik ok, hogy a mi drága Castielünk ide tévedt. Sőt, ha...”

- Na, mit gondolsz? Hazamegyünk, és vége? – kérdezte Nathaniel, amivel megtörte a gondolataimat. Persze, amikor eszembe jut, hogy írhatnék erről novellát, valaki félbeszakít. De nem baj, térjünk vissza a fiúhoz. A hangja most egészen nyugodtnak tűnt.

- Nem. – válaszoltam. – Nem tudom elégszer mondani: ha otthon leszünk, és nyugodt lesz minden, majd megoldjuk.

Ó, ha tudtam volna, mennyire nem lesz nyugodt semmi…