39. Fejezet - A barna hajú, kék szemű démonok

  ~ Deborah szemszöge ~

- Nem furcsa, hogy mindketten most jöttünk vissza, Melody? Nekünk meg kell változtatnunk a múltat. Nos, mit gondolsz? – a tetőn voltunk, egy nappal azelőtt, hogy a drágám visszajön Párizsból. És Melody drágája.

- Már túltettem magam Nathanielen… nem akarok neki rosszat… - habogta a lány. Ó, mintha most annyira de szűzül viselkedne… mikor utoljára láttam, fehér szoknyában volt és kék hosszúujjúban… most magassarkúban, fehér miniszoknyában kék, mély dekoltázsú felsőben… Majdnem olyan jó, mint én. Majdnem. De olyan is lehet, mint én. Ha Nathanielt elcsábítja attól a lánytól, akire rá van állva. Iris, a kis naiv elmesélt mindent Castielről és Nathanielről is. Szóval van egy lány, aki Viktorral jár, de süt róluk, hogy a szöszivel szeretik egymást? Semmiség!

- Badarság! Tudom, hogy még szereted! 

- Hát… tetszik…

- Akkor a terv a következő…

~ Melissa szemszöge ~

Amikor reggel ki akartam lépni a sátorból, felbuktam az aljában, és a könyökömre olyan sebet szereztem esés közben, hogy néhányan nem bírtak ránézni. Pedig nem volt olyan durva… Igaz, csak az után egy órával tudtam mozgatni a kezem. Hogy mi után egy órával? Miután Nathaniel szépen fertőtlenítette és bekötötte nekem. Hát nem édes?

- Rokkanték… - vigyorgott Amber, míg csinált rólunk egy képet, amin barátian átkaroljuk egymást. De mennyi szeretet és kétségbeesesés volt ebben a ’baráti karolásban’… A buszon egész végig egymás mellett ültünk, és aludtunk. Amber rángatott minket, hogy keljünk már fel, mert a repülő mindjárt leszáll. Nehézkesen leszálltunk, végigmentünk minden biztonsági cuccon, aztán valahogy hazajutottunk. Én… Dakotáékhoz. Nem sokáig voltam ’otthon’, mert csak a szőke fiú volt a házban, szóval felhívtam Nathanielt, hogy menjünk el egy kávézóba. Felszálltam a buszra, amire aztán ő is. Valamit mondott, amin nagyon elnevettem magam.

- Jaj, de szép pár… - hallottam meg magunk mögött egy öreg bácsit. Felé fordultunk, mire elmosolyodott.

- Sokáig legyetek még boldogok!

- Mi… nem vagyunk együtt… - mondtam zavarban. A bácsi elszomorodott.

- Ó, az nagy kár. Titeket még az ég is egymásnak teremtett, hát süt rólatok, hogy szeretitek egymást! Sajnos én is csak későn jöttem rá arra, hogy mennyire szerettük egymást a feleségemmel… ő már meghalt sajnos… - szeméből egy könnycsepp buggyant ki, amit letörölt.

- Nagyon sajnáljuk. – mondtunk Nathaniellel.

- No, nem baj, örültem nektek. És persze szurkolok. – még egy utolsót ránk mosolygott, és lelépett a buszról. Mi a fiúval zavarban bámultuk a földet, és az sem segített, hogy az utasok is minket pécéztek ki célpontnak, akit nézni kell. Ez varázslatos…

A következő megállónál mi is leszálltunk, és bemetünk a Cafe Kávézóba. Találó név… és én azért is egy forró csokit kértem. Hát, igen, a szokás… Nathaniellel a közös két óránkban úgy viselkedtünk, mint a barátok, csak a házunk előtt köszönt el tőlem egy kissé szenvedélyes és meleg arcra puszival. Zavarban, csillogó szemekkel mentem be, amit Agatha néni egyből észre is vett.

- Na, mi újság? Mitől vagy így felvillanyozódva? – mosolygott. Megint úgy láttam, hogy ő az én kis keresztanyukám, aki semmin nem problémázik, szóval odaültem mellé, miután levettem a téli öltözetet, és mesélni kezdtem.

- Egy fiúval voltam, aki nagyon tetszik.

- De te nem Viktorral vagy? – jött a jogos kérdés.

- Nem. Megcsalt a fesztiválon, szakítottunk…- azért ez még mindig rosszul esett.

- Micsoda? Erre te?!

- Lefeküdtem a sráccal, aki tetszik. – haraptam a számba. Tudtam, hogy Agatha néni örülni fog, ha megtudja, kivel.

- Micsoda?! Ekkora meggondolatlanságot! Egy ismeretlennel! Csalódtam benned! – emelte fel a hangját keresztanya.

- Nem ismeretlen.

- Akkor meg ki az?

- Nathaniel.

- Miii? – ahogy számítottam rá, Agatha néni boldogan ült vissza mellém. – Tudtam, hogy jól fogsz választani! Ő is szeret! Látszik rajta! Na, tessék rendbetenni magunkat, aztán holnap elmondani, mit érzünk!

Hamarosan már a zuhany alatt mostam a hosszú, barna hajamat. Hihetetlen… csak én nem tudtam, mit érez Nathaniel? Hajmosás és fürdés után előre kiválasztottam a másnapi ruhámat, és lefeküdtem aludni. Reggel izgatottan keltem, az utolsó hajszálamat is rendbetettem, és izgatottan mentem a suliba. De amit ott láttam (a síró Amber) előtt…