37. Fejezet - Sajnálom

Mielőtt olvasni kezdenétek, szeretném megköszönni, hogy tegnap elértük a 10000-ret!*-*Imádlak titeket!♥ 

Jutalmul megérkeztem a 37. Fejezettel, amihez jó olvasást kívánok, ezen kívül kész a Last two, amit a linkre kattintva elolvashattok!:) Úgyis meghalsz

- Nem! Én nem csak arra akarom Nathanielt! Amber, állj már meg!

- Hogy tehetted ezt?! – a szőke lány fel-alá sétálgatott előttem. Bejöttünk az erdőbe, hogy ne halljon minket senki, de azt nem sejtettem, hogy ez azért szükséges, mert Amber ordítani fog.

- Sajnálom, nem akartam…

- Nem, mi?! Átvágtad te is, mint Melody!

- Nem! Én nem vagyok olyan, mint ő!

- Ó, dehogynem. És én még bíztam benned! Nathaniel beléd szeretett! Érted?

Ott helyben lefagytam. A lábaim felmondták a szolgálatot, és egy fába kapaszkodtam. Nem, az lehetetlen, hogy a legjobb barátom…

- Gyűlöllek. – sziszegte, és otthagyott egyedül. Feladtam a kapszkodást, a földre térdeltem, és csak bámultam előre.

Nathaniel szeret engem. Szerelmes belém.

Még nem tisztáztam magamban az érzéseket, de egyet biztosra tudtam: hogy nem akarom őt elveszíteni.

Percekig bámultam a fákat a földön ülve, míg a gondolatok cikáztak a fejemben. Hát ez lesz a vége? Megint egyedül maradok?

Nem.

Már biztos vagyok benne, hogy Amber és Nathaniel igaz barátok, és mondhattok rám akármit, de az biztos, hogy ennek tudatában kiállok mellettük és a végsőkig küzdeni fogok értük.

Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a rétre, ahol Nina egyből megtalált.

- Mindenki téged keres, két órája jött vissza Amber! – mesélte. – És köszi a tanácsot, ma együtt vacsorázunk Lysanderrel!

Azzal elszaladt. Halványan elmosolyodtam – legalább kettőnk közül ő boldog… 

- Hol voltál? – lépett elém Viktor. Gúnyosan elmosolyodtam.

- Miért, mert kanos vagy? Annyira hiányzom, mi? Hagyj békén – förmedtem rá, és bementem Nathaniel sátrába. Nem volt bent senki, szóval a takarómat magam köré tekerve – fülledt meleg volt, de nem érdekelt, - elsírtam magam. Csendesen zokogtam a sátorban, nem voltam képest feldolgozni, hogy Viktor már nem az enyém. Tudatosult bennem, hogy nem voltam szerelmes belé (talán soha), de ettől függetlenül szerettem. És a tudat, hogy innentől akárkié lehet, kicsit… zavaró. Szóval jól kisírtam magam. Visszagondoltam a közös pillanatainkra, azokra, amikor éppen egyetértettünk valamiben, vagy jól éreztük magunkat együtt… a csókjára, az érintéseire… a szenvedélyes estékre, hogy mennyire besültünk az étteremben, hogy hogy összevesztünk, mikor elhagytam a tőle kapott fülbevalót… minden eszembe jutott. 

- Hát itt vagy! Mi a baj? – mászott be mellém egyből Nathaniel, mikor meglátta a könnyes arcomat.

- Még nem dolgoztam fel semmit… - szipogtam. A fiú közel telepedett le hozzám, és a kezével óvatosan letörölte a könnyeimet. Lassan magához húzott, és a nyakába fúrtam a fejem, míg ő megnyugtatóan simogatta a hátamat. Hamarosan megnyugodtam, és a fiú szemébe néztem. Mézszínű szemei csillogtak, miközben az arcomat vizslatták. Tekintete mindenhol perzselt, mégis ellazultam tőle. Puha ajkai hívogattak, megint az ajkamon akartam érezni gyengéd csókját. Öntudatlanul is Nathaniel hajába túrtam. Nem tétovázott sokat, lassan megcsókolt, és az ölébe húzott. Lábaimat a dereka köré fontam, miközben lágy puszikat hintettem a szájára. Percekig folytattuk a csókot, aminek a levegőhiány vetett véget. A hasamban csapkodtak a pillangók, a szám égett a fiú perzselő ajkától. Puha keze az enyémet fogta, amíg a légzésünk visszaállt. Mikor már nem lihegtünk, és a kipirultságunk is elmúlt, úgy döntöttünk, kimegyünk a többiekhez. Nathaniel idekint mesélte el, hogy mindenki a réten rohangált, kivéve Ambert, aki még most is a sátrában durcázott. Peggy ki akarta kérdezni, hogy miért feldúlt, de a szőke lány nem adta be a derekát. A gyomrom nagyot kordult, és eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Egyből szereztem is egy gyros tálat, amit szép lassan fogyasztottam el. Ki kell élvezni az ízét…

Mikor végeztem az evéssel, elindultam megkeresni Ambert. Hamar a sátrához értem, és bekopogtam. Tudom, ezt nem szokták, de én megtettem.

- Ki vagy? – szólalt meg a szöszi meggyötört hangon.

- Én. – mondtam halkan. – Melissa.

- Menj el! – jött a határozott válasz.

- Amber, szeretnék beszélni veled…

- Takarodj már! – ordított, szóval jobbnak láttam elmenni. Leültem egy padhoz, és a füzetembe, amit magammal hoztam, írni kezdtem egy novellát egy összezavarodott lányról. Nem tudom, meddig művészkedtem a tollammal, de egyszer csak lehuppant mellém valaki.

- Kifaggathatlak? 

- Nem, Peggy. Menj el.

- Miért szakítottatok Viktorral? Miért haragszik rád Amber? Hol voltál két órán keresztül? Milyen Nathaniellel egy sátorban aludni? Hány könyvet hozott?

- Hagyj már! Viktor megcsalt, a többihez pedig semmi közöd – förmedtem rá.

- Ó, szóval titokban tartod a testvérpárról tudottakat! Ez rendkívül érdekes… - azzal elment. Éppen fellélegeztem, hogy végre nyugtom van, amikor egy nagy alak eltakarta előlem a napot.

- Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek! Ne haragudj már rám… a csaj kényszerített! – Viktor egyenesen letérdelt elém.

- Hát hogyne. Tudom, hogy te nem akartad. Na, jó, próbáljuk meg újra. – néztem a fiú szemébe, amik felcsillantak a válaszom hallatán.

- Komolyan?

- Nem, rohadj ki a fajtáddal együtt, te farok.

Emelt fővel elsétáltam (felbuktam egy lyukban), és kértem a büfében egy dobozos kólát, hogy azt iszogatva ne tűnjek olyan magányosnak. Alexy, mint egy mennyei angyal, megmentett a magánytól. Aranyosan közelebb sompolygott hozzám, és puhatolózva megszólalt.

- Hogy vagy?

- Furcsán. – mosolyodtam el. – És te?

Alexy, miután rájött, hogy nem fogom ordítva elküldenki, kicsit jobban feloldódott, és többet kezdet beszélni.

- Hát, jól, de hiányzik Armin. Mi mindig együtt vagyunk, kivéve a suliban. Legutoljára akkor nem látott két napig, mikor szemgyulladást kapott a sok PSP-től, és kórházban volt, engem meg elvittek a dagadt nagyinkhoz.

Halkan felnevettem, elképzeltem, ahogyan Alexyt elrángatják egy vénasszonyhoz, aki az arcát csipkedi és telenyomja kajával. 

- Egyébként Kentin hogy van? – kérdezte, de egyből elpirult. Furcsa mosolyra húztam a szám.

- Nem tudom, még nem beszéltem vele. Miért érdekel?

- Hát csak… úgy… - bámulta a lábfejét. Szép lassan elvigyorodtam.

- Talán…

- Igen, meleg vagyok – bukott ki belőle. Teljesen elképedtem.

- Én azt akartam kérdezni, hogy akarsz-e barátkozni vele, mert akkor szólok rólad néhány jó dolgot… de ez… ez…

- Igen? – kérdezte félve.

- Sokkal jobb! – átöleltem, ő pedig elég valószínű, hogy megijedt és elkönyvelt egy hülyének. Nem érdekelt, tovább folytattam a gondolatmenetem. Ha Alexy meleg, és zavarban Kentinről kérdez, akkor egyértelműen tetszik neki! Szóval nekem már csak össze kell boronálnom őket. És hogy miért? Mert tudom, hogy az érzés kölcsönös. Van egy fontos dolog, amit még nem osztottam meg veletek:

„- Mi a baj? – kérdeztem Kentintől. Azelőtt pár nappal beszélgettünk a szobájában, mielőtt eljöttem a ’fesztiválra’. – Miért néztél olyan furcsán Alexyre?

- Mi? Hogy?

- Ne tettesd már a hülyét… - sóhajtottam. – Úgy, mintha csalódtál volna benne.

- A katonaságon… ott voltak látogatóban. Akkor még inkább girnyó voltam, de már akkor is kontaklencsém volt. Alexy bejött a tesójával… sokat beszélgettünk… és megtetszettünk egymásnak. Ez hamar kiderült… csesztettek minket… összevesztünk és megharagudtunk egymásra. Ők leléptek, mikor Alexy bocsánatot kért, én elküldtem… Aztán kezdtem el durvábban edzeni, és ezért kerültem ilyen hamar haza.

- Akkor megérte. – bokszoltam vállba, hátha jobb kedvre deríthetem.

- Izmosabb lettem és helyesebb. Na és akkor? Összetörték a szívem…”

Kezdett hideg lenni, és be is sötétedett, majd hamarosan cseperegni kezdett az eső, és hamarosan már szakadt is. Elköszöntem Alexytől, és Nathaniel sátrához szaladtam. Segítettem neki a vízálló ’réteget’ feltenni a sátrorra, aztán vizesen és vacogva bújtunk be a jó meleg menedékünkbe.

Ahogy Nathaniel behúzta a cipzárt, rávetettem magam és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Néhány pillanatig komolyan bámultuk egymást, de annyira szükségünk volt a másikra, hogy nem sokkal később megint egymás szájára tapadtunk. Míg odakint egyre hidegebb, idebent egyre melegebb és melegebb lett. Egymásba gabalyodva ismételtük meg ugyanazt, amit tegnap. A vágy átjárta minden porcikánkat, a zuhogó eső pedig elnyomta nyögéseinket. Mert a vihar alatt újból boldoggá tettük egymást…

Este, amikor elállt az eső, kicipzároztuk a sátor ’ajtaját’. Nem voltak szúnyogok, se más bogár, biztosan elbújtak az eső elől, így mi összebújva, magunk köré egy plédet csavarva bámultuk a csillagokat.

- Mi lesz most velünk? – kérdezte Nathaniel, lehelete csiklandozott.

- Nem tudom – válaszoltam nagyot sóhajtva, majd határozottabban folytattam. – De abban biztos lehetsz, hogy nem hagylak el úgy, mint Melody. Bármi is lesz, mi együtt megoldjuk. Rendben? – fordultam hátra. Nathaniel halványan elmosolyodott.

- Rendben.

Majd gyengéd csókot lehelt a számra.