Jó olvasást, és nézzetek be a horrorblogra is, ahová felkerült a last 6 és a last 5!:)
Úgyis meghalsz
Esküszöm,
kevés ilyen mozgalmas hétfőm volt. Azt hittem, megőrölük…
Mivel nem kellett külön papírokat rendezünk Nathaniellel, ezért háromnegyed nyolcra
értem suliba, akkor is csak azért, mert Amber „GYERE A SULIBA” SMS-t küldött
nekem. Igazából arra is gondoltam, hogy ma beadom a beteget, és itthon maradok,
de négy oka volt, hogy nem tettem.
1: Agatha néni tudta volna, hogy semmi bajom.
2: Dakotáék házában lakom.
3: Kicsit sem félreérthető SMS-t kaptam.
4: Ma jön vissza Ken a suliba!
Így hát szinte rohantam a Sweet Amoris hívogató kapujához. De ami odabent
fogadott…
Amber őröngött, a falon mindenhol mi voltunk kiplakátolva. Nem tudom, honnan,
de valaki megszerezte a pucsítós, miniruhás képünket, amit náluk csináltunk
kissé ittasan. Alatta a szöveg: „Bevállalósak vagyunk! Hívj minket, ha játszani
akarsz!;)” És a telefonszámaink. Sikítva téptem le a posztereket az iskola
faláról Amberrel, és úgy néztünk így ki, mint két cicababa, akire egy csepp víz
került, és így elkenődött a kilós sminkje. Csak a mi problémánk kicsit...
valósabb volt. Nyolc óráig összesen ötvenhárman hívtak fel minket, vagy azért,
hogy megkérdezzék, mit vállalunk, vagy azért, hogy elhordjanak mindennek. A
hajunkat téptük dühünkben, és tűrtük Li, Dakota, Carla és Peggy vigyorgó arcát.
Az utóbbi riportot is akart velünk csinálni, de elküldük a… szóval elküldtük.
Castiel jól képenröhögött minket, de azt mondta, ezt nem hiszi el. Amber ezek
után elpirulva bámulta, miszerint ’nem találja r*bancnak’, és ez mennyire jó.
Viktor próbált vigasztalni, de csak még jobban felidegesített. Az első
óránkról, kémiáról elkért minket az igazgató. (Kicibált a teremből…) Az
asztalánál ülve hallgattuk mondandóját.
- Mégis hogy képzelik ezt?! Ez azonnali kicsapást von maga után! Értik?!
- Tanárnő! Ezt nem mi csináltuk! Sosem lennénk… nos… ilyenek – habogta Amber.
- Amber, maga folyamatosan el akarja rontani Melissát! Lehet, csak magát csapom
ki… - gondolkodott az igazgatónő, mire a szőke lány lefagyott.
- Ez komoly? Igazgatónő! Ha ezt művelnénk, miért az iskolában plakátolnánk ki?
Ez nekünk csak kínos és sértő… - magyaráztam.
- Az utcán is van ilyen. – mondta, mire elképedtem. Ez komoly? – Ezen kívül
maguk lehet, csak játsszák, hogy meg vannak sértődve, a pletyka elhal, de maguk
folytathatják tisztességtelen munkájukat. És így lehet, az osztálytársaik is
fizetnének maguknak, ami lehet, ínyükre lenne. De Melissa… magának ráadásul még
barátja is van…
- Miért nem hisz nekünk, igazgatónő? Még Totó is szeret engem! – védekeztem.
- Totót hagyd ki ebből! Mondjuk…
~ 5 perc múlva ~
- Nos, Totó – tette le a kutyát elénk -, ha a lányok igazat mondanak, mutasd,
hogy kedveled őket.
Totó bizalmatlanul megszaglászott minket, aztán ugrálni kezdett rajtunk, mint
valami nyúl.
- Rendben. – sóhajtott az igazgatónő. – Egy órátok van, hogy ezt a szennyet
eltakarítsátok minnél több helyről, és próbáljátok meg kideríteni, ki tette
ezt.
Megpaskoltam a kiskutya fejét.
- Totó, már másodjára mentesz meg a kicsapástól. Imádlak!
Az igazgatóiból kilépve először is körbejártuk az iskolát, és mindenhonnan
lecibáltuk a kamuhirtdetéseinket. A hányinger fogott el, ahányszor csak
megnéztem a feliratot. Éppen ki akartunk lépni a kapun, amikor megtorpantam.
Visszamentem a termünkhöz, bekopogtam, és benyitottam, odabent volt a kémiás
csoport. Nathanielre néztem.
- Leírod a házit meg az anyagot? – úgy vigyorogtam, mint egy öt éves, a fiú
aggódóan, de mosolyogva, azzal a tudattal, hogy nem rúgnak ki, mivel kell a
házi, elmosolyodott, és addig bámult, míg a kémiatanár rám nem vágta az ajtót.
Na, köszi, milyen rettentő aranyos vagy…
Az iskolából kiérve két oldalról láttunk plakátokat Amberrel.
- Tiéd a bal, enyém a jobb. – mondta a szöszi, én pedig bólintottam.
Végigmentem a zebrán, és az első oszlopról, mint őrült cibáltam le a posztert.
Na, tudod, kivel szórakozz, te kis… posztercsináló! Ezt még visszakapod… (Azt
még nem is sejtettem, hogy már ma. De ne szaladjunk előre.)
Arra, amerre én mentem, maximum 3 poszter volt, aztán hiába kerestem, nem
találtam semmit. Már éppen fel akartam hívni Amber, amikor megcsörrent a
telefonom. Ó, szupi, megelőzött. Nem baj, fogyjon csak az ő pénzéről a telefon.
Milyen kis önző vagyok…
- Szia, mondd – szóltam bele, miközben felé indultam, erre már úgysem volt
dolgom. Persze megint egyre gondoltunk Amberrel. Hihetetlen, hogy nem is egy
olyan hülye liba, mint amilyennek gondoltam.
- Szia, gyere már felém, a kisboltnál vagyok, a sulitól két utcára. Mellette
van egy ruhabolt, és erre feltűnően
sok a poszter.
A hangjára felvigyeltem.
- Van tipped?
- Van.
- Ki?
- Gyere és elmondom.
Nagyon siettem, sőt, néha kocogtam és eszeveszetten rohantam is, mert megölt a
kíváncsiság. A bolt elé érve Amber már valami diétás cuccot rágcsált.
- Ezt még megbeszéljük – mutattam ujjal a kajára, amit evett, aztán titkosügynök
módjára lehalkítottam a hangom, és közelebb hajoltam a legjobb barátnőmhöz. Uh,
legjobb barátnő. Ezt most mondtam ki először.
- Na, ki a tipped?
Amber nem szólt, csak elindult velem egy irányba, és tépkedte a segítségemmel a
posztereket. Egy japán stílusú ház után már nem igazán voltak poszterek. Úgy
értem, egyáltalán nem volt semmi. Japán stílusú ház…
- Li? Ez most komoly?
- Ja. Hát mondd már meg, ekkora hülyét… - Amber ugyanúgy elkékült, mint
Nathaniel szokott. Úgy látom, ez valami családi szokás. – De biztosra kell
mennünk…- folytatta.
- Mi?
Nem is szólt, csak elővett a postaládából egy pótkulcsot, és rám vigyorgott,
mikor meglátta az értetlen arckifejezésemet.
- Öribarik voltunk. Azt is tudtam, hol tartja a vibrátorát.
Fúj, ezt nem akartam tudni. A kapun átlépve és az ajtót kinyitva szembetaláltuk
magunkat… Li anyukájával. Ránk mosolygott.
- Hát ti hogy kerültök ide?
Érted. Nem az, hogy meglepődne, hogy bejöttünk a zárt ajtón… dehogy.
- Li itthon hagyott valamit, felmehetünk érte a szobájába? – mosolygott Amber
angyalian, az anyuka pedig meg is engedte neki. Lassan, csendben osontunk be a
szobába, mint a betörők.
Ez a szoba még az enyémnél is rózsaszínebb volt, és komolyan, de tényleg,
körülbelül 40 rúzs állt az asztalán. 40! Annyit életemben elhasználni nem
fogok… Mondjuk, ő eszi is néha.
Hamar megtaláltuk a posztereket, és mást is… a lány ugyanis bejelentkezve
hagyta a facebookját, és láthattuk a privát beszélgetéseit… Mr. Farazie-vel.
Ne már! Előbb leszbik, most meg… tanár-diák? És én vagyok a perverz? Jó, ez
gusztustalan. Éppen a harmadik óra folyt (töri), amikor visszatértünk az
igazgatóiba az új, hányingerkeltő hírekkel.
- Ezt nem gondolhatják komolyan! – kiabált az igazgatónő, és behívta Lit. Ő
mindent tagadott, de ezután jött Mr. Farazie. Szegény gyenge akaratú, félénk
tanár egyből bevallott mindent, sőt, még az is elmondta, hogy a netre Dakota
tette fel a hirdetésünket, Li parancsára. Igen, Dake? Ezért megfizetsz…
Mikor elhalt a mi történetünk (Dakota letörölte a hirdetést, kapott egy
osztályfőnökit), következett a tanár-diák bünti.
Mindkettejüket kirúgták.
Kicsit bűntudatom volt emiatt, de nem én tehetek róla, hogy be kellett kavarni
nekem…
- Lehet Faraziet nem kellett volna bemártani. – mondtam Ambernek föcin. Addigra
lenyugodtak a kedélyek, és az óra is a vége felé tartott. Nem is gond, mivel
negyedik óra, és ma még nem volt lehetőségem megcsodálni Kent.
- Dehogynem, engem meg akart buktatni. – jött a válasz a lánytól. Most, hogy
jobban belegondolok… nem beszélgettünk. Leveleztünk.
- Azért mert nem tanulsz…
Amber ekkor eljátszotta, hogy megsértődik, szóval az óra végén egyből
keresgélhettem Kent. Hát beletelt néhány percbe a megtalálása. Az is úgy
történt, hogy elém állt.
- Úgy látom, most sem hanyagolod a balhékat!
Mélyebbnek tűnt a hangja, de mivel sokat beszéltünk telefonon, ez nem volt
annyira szembetűnő. Ránéztem – már felfelé kellet néznem, néhány centit nőtt,
de nem is ez a lényeg. A teste… annyit izmosodott, hogy még a bő, terepmintás
gatya alatt is el tudtam képzelni az izmos lábait. A hasán kirajzolódtak a
kockák, de ami leginkább furcsa volt, az az arca. Már kontaklencsét hordott,
férfiasabb lett, és a haja is megváltoztatta arcának alakját. Egyetlen oka
volt, hogy felismertem: a zöld szemei. Soha, senkinek nem lesz ilyen szép zöld
szeme.
- Ken! – ugrottam a nyakába vidáman, mire ő eltol magától, és köhintett egyet.
- Kentin. Jobban szeretem ezt a nevet.
- Mióta?
- Amióta elkerültem a katonaságba. – hangja száraz volt, meglepett. Még sosem
beszélt így velem…
- Rendben Ken…tin. Na, és milyen volt?
Arca megint keménységet tükrözött.
- Majd elmesélem.
Hirtelen megakadt a szeme valakin – mikor hátrafordultam, megláttam Alexyt.
Ugyanolyan rémült tekintettel vizslatta Kentint, ahogyan ő Alexyt. Nem hiszem,
hogy ismerték volna egymást ezelőtt… vagy… várjunk csak!
„- Ti az új osztálytársak
vagytok, akiknek októberben kellett volna jönni, nem? Ahhoz képest… november
van. – mosolyodtam el. Így, hogy mindenki elég távol állt tőlem, megnyugodtam.
- Ó, igen, csak be kellet ugranunk egy katonai-suliba két hétre, valami
ellenőrzés miatt… - magyarázta Alexy, de Armin félbeszakította.
- Jó is volt az a katonai iskola, igaz?
A fiú belepirult a kérdésbe, én pedig nem faggattam őket, de akaratlanul is Ken
jutott eszembe.”
Hát ezt nem hiszem el! Komolyan? Most komolyan?
Ennyire csodálatosan, nagyszerűen, varázslatosan, tiszteletreméltóan okos,
következtető lennék? Ez egyszerűen elképzelhetetlen! De én azért elképzelem.
Ügyes vagyok.
Kentin kicsit csalódottan bámult Alexyre, aztán visszafordult hozzám és
boldognak tettette magát. A vállára tettem a kezem.
- Kentin. Nyugi, ismerlek. Nekem ne játszd a vidámat. Pihenj kicsit, majd ma
átmegyek, és mindent megbeszélünk.
- Köszönöm. – mosolygott rám hálásan a srác, és kifeküdt a padjára. Az utolsó
óráig semmi nem történt, de a tesi utolsó tíz perce elmaradt. Átöltözve vártuk
az igazgatónőt a tornaterembe.
- Gyerekek, fontos közölnivalóm van veletek. Megvan, ki az a három ember, aki
ingyenesen eljuthat egy három napos túrára. Előre hozzáteszem, más is jöhet, ha
kifizeti az utazást és a szállást. És most a három név: Nathaniel, Melissa,
Charlotte, gyertek az irodámba! Megkapjátok a papírt. Vigyétek haza, és a
gondviselővel írassátok alá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése