33. Fejezet - Leszbiológia

Sziasztok!:) Megérkezett a 33. Fejezet, ehhez nem is fűznék hozzá semmit.:) Ezen kívül viszont itt a prológus is az új blogomhoz. 
Úgyis meghalsz
Jó olvasást hozzájuk!:)

- Rohadjon meg az az undorító, büdös paraszt, aki kitalálta a szilvesztert.
A fejem úgy hasogatott, hogy a víz mellett egyből egy fejfájás-csillapító is bekerült a gyomromba. Még csak tíz óra volt, és Amber fel sem kelt. Én is úgy döntöttem, hogy visszaalszom egy kicsit.
- I’ll never love again…
- Utálom ezt a zenét! – morogva vettem fel a telefont, amiből olyan hang jött, amit a legkevésbé akartam most hallani.
- Hé, cica! Érted megyek, rendben? Aztán szexi legyél! Öt perced van.
- Menj a… tudod, hova, Dake.
Magamra kaptam a ruháimat, és megállapítottam, hogy délután hat óra van. A fejem már nem hasogatott annyira, de iszonyú hányingerem volt. Amber kicsit kiakadt, amikor megtudta, ki jön értem, mivel ők azért nemrég együtt voltak, de megparancsoltam neki, hogy maradjon csak a szobájában. Odalent Dakota várt valami vadiúj kocsival, és egész úton azt dicsérte, hogy milyen jó, hogy Ausztráliából van. Éreztem, hogy túl gyorsan megyünk…
- Dake, lassíts, rosszul vagyok – vettem mély levegőket, de ő csak nevetett rajtam.
- Ugyan már, talán félsz?
Válaszolni sem voltam képes. Olyan szépet rókáztam Dakota kocsijába, hogy képen röhögtem volna, ha nem lettem volna annyira rosszul. Miután kitett az új házunknál, egyből elment kocsimosóba. Odabent elmeséltem Agatha néniéknek, hogy mi történt.
- Kicsit elővigyázatosabb is lehettél volna, nem? Minek annyit inni? – Agatha néni számonkérő hangja arcul csapott. Sosem beszélt velem így… - Dakota autója rendkívül drága! Jó lenne, ha nem tennéd tönkre!
- Agatha, nyugi, ki lehet mosni… - csitította Boris.
- De ha már ideköltöztünk, viselkedjen normálisan!
Ó, szóval erre megy ki az egész – gondoltam, míg felmentem az új szobámba (teljesen rózsaszín és szivárványos, hánynom kell… megint), megmostam a fogam, lezuhanyoztam és új novellaírásba kezdtem. Mikor végeztem (egy fésűről szólt (?)), megnéztem az e-mailjeimet is. Anyától jött egy, mikor azt olvastam, a telefonom is megrezzent, de az előbbit fontosabbnak tartottam. Buzgón néztem a képernyőn álló szöveget.

„Szia, Kicsim!

Először is boldog új évet kívánunk apáddal. Fel akartunk hívni, de nem vetted fel. Aztán… kiderült, hogy egy számot elírtunk, és egész este valaki mást hívogattunk. Na, de nem is baj.
A képet, amit az asztalon hagytál, és a barátoddal vagy rajta (ne haragudj, de elfejtettem a nevét), a hűtőre ragasztottuk, gyönyörű vagy rajta. Ha lesz időd, gyere fel arra a kamerás beszélgetőoldalra, tudod, aminek kék ikonja van a képernyő alján. Ott beszélhetünk félig élőben is.
Szeretnénk közölni veled még valamit! Nem sokáig lakhatsz már Agatha nénivel, ugyanis január 31. az utolsó munkanapunk itt apáddal, így odaköltözünk. Már a házat is nézzük, valószínűleg Agatháé lesz a miénk, mivel úgy hallottam, ti most a vőlegényénél laktok. Remélem, megfelel így, de ha másikk házat akarsz, keresgélj nyugodtan! Ugye vársz már minket?
Még egy utolsó kérés! Hallottam, hogy Ken hamarosan hazajön. Majd gyertek fel a kék ikonos videóbeszélgetőre, rendben? Régen láttam, kíváncsi vagyok, mennyit változott. Azért mégiscsak a fogadott testvérednek számíthatjuk…
Egyébként hogy vagy? Mesélj egy kicsit magadról is! Hogy állsz a sulival? A barátaiddal? Hogy telt a szilvesztered?

Sok puszi, szeretünk -  Anyuci és Apuci”

Vigyorgó fejje válaszoltam a levélre. Hát ez csodás! Alig várom! Mikor válaszoltam (a szilveszter ’kicsit’ szépítettem…), megnéztem a telefonomat is. Viktor írt SMS-t, hogy elmegy bowlingozni Laetivel és Irisszel, ne keressem. Hát, oké… De ha én átmegyek Arminékhoz, akkor már baj van.
Nem gond, csak addig éreztem magam rosszul, míg Rosalya nem írt egy üzenetet.
- Gyere a parkba, és hozz csokit! MOST! – olvastam fel, aztán magamra kaptam a ruhámat, és kimentem a parkba. A híd alatt a jég szépen be volt fagyva, még jégkoriztak is rajta, de igazából voltak ennél feltűnőbb dolgok is.
Például hogy Castiel ordított Rosával.
Miközben egy fát rugdosott.
Részegen.
- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – ordította, nyakán kidagadtak az erek.
- Hú, akkor remélem, ez jó választás – mutattam fel a Milka Oreot. Castiel kikapta a kezemből leszedte a csomagolást, és harapni kezdte, mint valami kenyeret.
- Mi történt? – fordultam Rosához, de a vörös válaszolt.
- Mégis mi történt volna? Iris kidobott. Azt mondta, sokat veszekszünk, és amúgy is van valakije. De hát nálam nincs jobb az egész világon! Mi baja van ennek a nőnek? Engem még sosem dobtak ki…
- Igazság szerint de… - szólt bele Rosa, mire Castiel olyan tekintettel vizslatta a lányt, hogy az menten zavarba jött. A szemét lesütve suttogta, hogy sajnálom.
Castiel körülbelül fél perc alatt benyomta a csokit, és tovább dühöngött.
- Nyugi már, nem is szeretted… - mondtam, de egyből meg is bántam. Mi jogon feltételezek én ilyet? Tudom, hogy sokat veszekedtek, de akkor sem kellett volna ezt mondanom…
Castiel válasza meglepett.
- Na és akkor mi van? Nem akartam még szakítani vele, nem akartam! Te meg amúgy sem vagy senki, hogy tudj arról, mikor mit érzek!
Felhívtam Lysandert.
- Én is próbáltam, Leigh-t is, de nem veszik fel – biggyesztette le a száját Rosa. Kicsit félrenéztem, és megláttam Lyst egy padon ülni. Jegyzetfüzet volt a kezében, de minket figyelt.
- Mindjárt jövök – mondtam, és a fehér hajú fiúhoz mentem.
- Hát te? Miért nem segítesz a legjobb barátodnak?
- Leigh attól félt, hogy Cast azért hívta ide Rosát, hogy… hogy… - habogta.
- Azt hiszed, Rosa megcsalná a bátyád? Hülyeség! Na, gyere, csak te tudod lenyugtatni.
Igazam volt, Lysander hamarosan Castiel pulzusát a háromnegyedére csökkentette. Mikor biztos volt, hogy drága osztálytársunk életben marad, elvittük mekizni. Az összes pénzünk ráment, mindenki annyit evett, mint valami bálna. Tele hassal tértünk vissza a parkbeli padokhoz.
- Huh, még jó, hogy le tudtuk nyugtatni Castielt… - sóhajtott egyet Rosa, mire a vörös egyetértően felmordult. Kicsit elhamarkodottak voltunk…
Hamarosan Viktor sétált felénk, mögötte pedig Iris és Laeti kézenfogva. A barátom arcán valami undort láttam, de hamarosan megértettem az okát.
- Összejöttünk – mosolygott Iris a társaságunkra…