Anya és
apa mosolyogva álltak velem szemben, mikor benyitottam a házba.
- Hát… ti? – csak ennyit tudtam kinyögni, miközben lerúgtam magamról a
mamuszomat.
- Azt hittük, jobban fogsz örülni nekünk… - mosolygott apa. Megráztam a fejem,
és az örömtől sírva a nyakukba borultam. Hallottam és éreztem, hogy ők is
gyengén rázkódva sírnak, ahogyan magukhoz ölelnek.
- Annyira hiányoztatok! – nyüszítettem sírva, és újból egy ötévesnek éreztem
magam. Elhajoltam a szüleimtől, és megtöröltem sminktől maszatos arcomat.
Agatha néni lefényképezett minket a fánál, amit fel is tettem facebookra. Más a
romantikus képeit nyomja fel a fa előtt… nekem ez számított a legtöbbet. Akkor
is, ha el volt kenődve a sminkem, a hajam össze-vissza állt, az arcom pedig
piros volt a hidegtől, amiből bejöttem a házba. És akkor is ebben a pillanatban
voltam a legboldogabb, ha estére már nem volt fehér karácsony, mivel minden
elolvadt, és lacsak terítette be az egész várost. Nem érdekelt, hisz legalább
itt voltak velem a szüleim…
A megrendelt kaja hamarosan ideért, és egy jó, bőséges vacsora után sütit
majszolva és forró csokit iszogatva néztük meg a Reszkessetek betörőket. A film
után következett az ajándékosztás. Boris szerencsére nem vett nekem semmit, ami
azért volt jó, mert én sem neki. Anyáéknak valami apróságot vettem (közös
kulcstartót kis, szerelmes állatkákkal), de én tőlük egy új telefont kaptam, és
egy új cicanacit. De aranyosak, biztos telepatikus úton rájöttek, hogy a
legtöbb megint kiszakadt… Agatha néni egy jó, szőrös kesztyűvel ajándékozott
meg, ami az ujjakat csak félig fedi, én pedig egy könyvet vettem neki, mert
imád olvasni. És akkor végre következhetett a kedvenc részem. Boris letérdelt
Agatha néni elé, és kipattintotta a gyűrűs doboz tetejét.
- Hozzám jönnél, Agatha?
Keresztanya sűrűn pislogott, és a meglepetéstől akkora levegőt vett, hogy
csoda, hogy belé fért. Nem mert igent mondani, mert félt, hogy elsírja magát,
így csak hevesen bólogatott, és Boris nyakába vetette magát, mikor az felállt a
földről, és felhúzta keresztanyu ujjára a gyűrűt. Megtapsoltuk őket, és
elpakoltunk az asztalról, majd nekiálltunk gazdálkodj okosant játszani. Nem
akarok felvágni senki előtt, de azért én nyertem…
Este, miután megfürödtem, a szobámba mentem és Porcicát simogattam, így aludtam
el.
Másnap reggel az új fekete
cicanacimat vettem fel egy testre simuló pólóval és azzal a pulcsival, amit
Tinától kaptam. A hajamat copfba kötöttem, és a fülembe tettem a fülbevalót,
amit Viktor adott. Szívecske alakú, fehérarany ékszer volt. Előre féltem, hogy
elhagyom. A nappaliba leérve megláttam, hogy anya a konyhában készíti a
reggelit. Felültem mellé a pultra, és a lábamat lóbáltam, miközben néztem, anya
mit csinál. Annyira szokatlan volt őt itt látni, mégis úgy éreztem, ő ide
tartozik. Ahogy az ételt kavarta a serpenyőben, rám pillantott.
- Mi azt, kicsim, elbóbiskoltál nyitott szemmel?
Megráztam a fejem.
- Nem, csak… jó, hogy itt vagytok.
Anya megsimogatta a felkarom.
- Az ’expedíció’ már nem tart sokáig – mosolygott rám bátorítóan. Rendben, ez
aztán tényleg megnyugtatott. Mármint, nem szarkazmusból. Tényleg jó, hogy
hamarosan visszajönnek.
- Nem mutatod be nekünk a barátaidat? – érdeklődött anya.
- Dehogynem! – az ötlet teljesen felvillanyozott. Az első, akit felhívtam,
Viktor volt. Megbeszéltünk egy találkát az egyetlen kávézóba, ami még ilyenkor
is nyitva volt, ezek után pedig tűkön ülve vártam, hogy anyáék végre
felöltözzenek és elindulhassunk. A kávézóba érve mélyet sóhajtottam, és kezdtem
megnyugodni. A fiú sárga, a szemét kiemelő és a testére feszülő pólóban ült egy
asztalnál, fekete dzsekije mellette volt legórva. Tényleg, mintha odahányták
volna. A haja kuszán és szexin állt, amikor vigyorogva felállt az asztaltól, és
odajött hozzánk. Először nekem köszönt, nyomott egy puszit a számra, aztán a
szüleimnek is bemutatkozott. Még apánál is magasabb volt, ami szerintem kicsit
megrémítette Viktor leendő apósát. Elmosolyodtam a gondolatra. Vicces lenne a
fiúval összeházasodni…
Leültünk egy asztalhoz, és Viktor mindekinek fizetett egy kávét (kivéve nekem,
mert én, mint mindig, forró csokit ittam). Nagyon jól elbeszélgettünk, anyuék a
fiút a szüleiről faggatták, amit még én is élvezettel hallgattam, ugyanis alig
tudok róluk valamit. Kiderült, hogy az apja zenész, az anyja meg fest és
dalokat ír a férjének, de egyébként ügyvéd. Most az jutott eszembe, hogy
Viktoranyu három az egyben, de inkább elhessegettem a gondolatot. A barátom
apja mellesleg abban a zenekarban játszik, ami az én apám kedvence. Mégis akkor
nyugodtak meg legjobban a szüleim, mikor megtudták, hogy Viktor egyidős velem.
Sokkal idősebbnek nézték. Jól elbeszélgettünk, de egy óra múlva hazamentünk.
Egy csókkal elváltam a barátomtól – neki is dolga volt. Hazafelé kaptam egy
SMS-t Ambertől. Bál lesz holnap este, a suli szervezésével, és a lányoknak
rózsaszín ruhában kell lenni. Na, mi egyből felkerestünk anyuval minden
ruhaboltot, és Amber is velünk tartott, mert neki is kellett ruha. Anya és a
lány nagyon összebarátkoztak, el is hívta hozzánk Nathaniellel együtt ma estére
egy vacsorára. Otthon vidáman próbáltam fel mindenki előtt az újonnan vásárolt
rózsaszín ruhámat, és örültem, mert mindenkinek tetszett. Csőruha volt a
derekamig, onnan pedig lazán omlott le a földre. Nem díszítette sok minden,
pont ezért tetszett annyira. A derekán volt egy sötétebb rózsaszín selyemöv,
amitől még karcsúbbnak tűntem benne. Nem sokkal az előtt vettem vissza a
normális farmer-fekete spagettipántos felső összeállításomat, mielőtt a szöszik
megjöttek. Amber még nem ismerte annyira a házat, Nathaniel viszont otthonosan
mozgott benne. A barátnőm attól a parfümtől illatozott, amit én vettem neki.
Illik hozzá.
- Jó napot, a nevem Nathaniel. – fogott illedelmesen kezet az ideiglenes
legjobb barátom a szüleimmel. Ők is bemutatkoztak a fiúnak, aztán végre
kezdetét vehette a vacsora, amit már nagyon vártam. Evés közbe nagyon jól
elszórakoztunk, olyanok voltunk, mint egy igazi család.
- És akkor anya megszólal: ja, én nem arra a szobára gondoltam! – fejezte be
Amber azt a történetet, amelyikben rányitottam Nathanielre, mikor náluk
aludtam. Harsány nevetés töltötte be az étkezőt, Nattal pedig kissé zavarban
dolgoztuk fel azt, hogy mi vagyunk a poén tárgya.
- Na, apa, akkor most felteszek neked egy kérdést. Most légy okos! – fordultam
apám felé. – Miért ütközik össze 2 repülőgép?
Amberék már vigyorogtak, ismerték a poént, de apa csak a fejét vakarta. Na,
ilyenkor nem is olyan okos!
- Nem tudom. – mondta végül.
- Mert egy nem tud – jelentettem be vigyorogva, mire a felnőtt társaság
felsóhajtott, és látszott rajtuk, mennyire de nagyon de teljesen lefáradtak, a
szőke testvérek pedig halkan kuncogtak a válaszom utáni csodás arcokon. Hát,
igen… A humoromat meg kell szokni. Meg… annak a cuki vigyorgó huskynak is.
Mármint, nekik kell megérteni a kutya humorát, nem a kutyának az én humoromat.
Vacsora után elköszöntem a barátaimtól, és mosolyogva anya és apa felé
fordultam.
- Na, ugye, hogy Viktor jobban illik hozzám? – kérdeztem. Kíváncsian vártam a
válaszokat.
- Nem! Nathaniel a nyerő! – kiáltott be Agatha néni.
- Szerintem pedig Viktor. – kezde anyu. – Erősebb, és inkább foglalkozik az
élettel. Nathaniel olyan… magának való.
- Dehogyis!- védtem meg a fiút. – Ő nem magának való! Nagyon aranyos, okos
srác, és helyes is, meg vicces, és…
- Most arról szeretnél meggyőzni minden, hogy jobb, mint Viktor? – kérdezte
anya, én pedig megráztam a fejem. Miket is beszélek?!
- Nem, igazatok van. Szeretem Viktort. Most… megyek aludni, jó éjszakát – a
padlót bámulva mentem fel a szobámba, de nem tudtam elkerülni Agatha néni
huncut mosolyát és csillogó szemeit. Duzzogva zuhanyoztam és feküdtem le. Miért
védem én annyira Nathanielt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése