38. Fejezet - Béküljünk ki

A horrorblog utolsó előtti előtti fejezetéhez kattintsatok a címre!:) Úgyis meghalsz

Tegnap úgy aludtunk el Nathaniellel, hogy a lábunk kilógott a sátorból, szóval reggelre nem csak hogy megfáztunk, de még arra is kellett kelnünk, hogy Alexy csikizi a lábunkat.

- Melissa… hagyd már abba… - mocorgott Nat, és közelebb húzott magához, gondolom azzal a céllal, hogy így támadásképtelenné tesz és végre megszűnik a kellemetlen érzés a talpán.

- Nem én csinálom – morogtam, aztán felültem. Dühösen Alexyre néztem, aki fülét-farkát behúzva eliszkolt, mint egy kiskutya. Beljebb toltam Nathaniel lábát, becipzároztam a sátrat és aludni akartam.

- Ne, mókusok! Ha a mogyorót akarjátok, ne a lábam csikizzétek… a mogyorót nem akarom odaadni… kell a gyereimhez… csak a mogyorót ne…

Nathaniel hamar visszaaludt, és egyből rémálma lett. Felráztam, mire ’NE’ ordítással felült, és a remegő testével megkönnyebbülten átölelt.

- Mókusfóbia? – kérdeztem mosolyogva, mikor Nat elkezdett öltözködni.

- Gonoszak voltak velem – biggyesztette le az ajkát édesen, mire gyorsan egy puszit nyomtam rá. Néhány pillanatig zavarban néztük egymást, aztán mindketten felöltöztünk, és kimásztunk a sátorból. Első utunk a büféhez vezetett, egy jó meleg mézes teához. Mikor azt felhörpintettük, közben pedig elmajszoltuk a reggelit, ránk tört az unalom.

- Komolyan, mit lehet itt ennyi ideig csinálni? – csattant fel Charlotte. Peggy jegyzetelte a gondolatainkat, szóval a barna hajú lány is egyből elhallgatott.

- Csináljunk valami ügyességi feladatot! – lelkesültem fel. Mindenkivel (kivéve Viktort, mert utálom, és Ambert, mert ő meg engem utál) elindultunk egy bizonyos ponthoz. Ott az volt a feladat, hogy nagy gumilabát kellett a lábunkkal magunk előtt gurítani 30 méteren, aztán óriási (2 m-es) kínai pálcikával felvenni három műanyag csigát, aztán pedig egy francia mondatot rendberakni, és beállni a célba. Egy probléma volt.

- Csak 4-4-es csapatokban lehet jelentkezni, és maguk heten vannak. – mondta az egyik nő nekünk, mire csalódottan arrébb mentünk.

- Hívjuk Viktort! – találta ki Peggy.

- Megőrültél? – mordultam rá. – Inkább hívom Ambert.

Elmentem a sátrához, és mielőtt bekopogtam volna (elküldött volna), gyorsan kicipzároztam a sátrát, bebújtam és visszacipzároztam.

- Húzzál ki… - mondta Amber dühtől fröcsögő nyállal. Megráztam a fejem, mire morogva rám vetette magát, mindennel elkezdett hajigálni, közben kiabált (hogy milyen hálátlan vagyok, és megbízott bennem), aztán valahogy belecsavart valami plédbe, a kezeim magam alatt voltak, ő meg a combomra ült. Mozdulni sem bírtam. Amber a fülemhez hajolt.

- Utállak… - suttogta, és csapkodni kezdte a hátam. Rettenetesen csípett, szóval visítottam, mint a kismalac. Aztán meguntam, és a lányra ordítottam.

- Meghallgatnál?!

- Ezt muszáj volt, te kitörted egy fogam. – mutatott a műfogára Amber, aminek a helyét én kreáltam, mert beszólt Kentinnek. Már egymással szemben ültünk, és a szégyentől lehajtottam a fejem.

- Sajnálom. Sajnálok mindent! Én… én nem akartam. Nem akartalak bántani, csak felidegesítettél. Nem akartam lefeküdni Nathaniellel, csak…

- Vágytál rá? – kérdezte gúnyosan Amber.

- Igen. De… - kezdtem, mikor a lány már visítani akart, - én nem játszani akarok vele. Ennek nem lesz vége, amikor hazamegyünk. Én nem akarom, hogy vége legyen. – aztán kimondtam: - Érzek valamit a bátyád iránt, csak még nem tudom, mit. De azzal nem segítesz, ha megsértődsz rám. Nemhogy segítenél – löktem meg kicsit Ambert, mire ő is halványan elmosolyodott.

- Rendben. Most az egyszer segítek. Csak előtte megtudom, érdemes-e. De előtte eszek – azzal előkapott egy répát. Nem vagyok harcias (persze, Melissa, kinek akarsz hazudni?), de kivertem a kezéből.

- Azt mondtam, mikor a plakátokat szedtük le, hogy ezt majd megbeszéljük. Hagyd már abba a diétát! Furcsa alakod van tőle.

- Komolyan? – ijedt meg a lány.

- Igen. Édességre is szükség van az életben… most pedig gyere, a többiek várnak valami feladatnál.

Amikor kimentünk (Amber még mindig a furcsa alakja miatt izgult), mindenki odajött hozzánk. Alexy kezdett beszélni.

- Azt a hét meg a nyóccázát! Olyan hangzavar volt bent, és úgy mozgott a sátor, hogy… aztán csend lett, és azt hittük, Amber megölt – pillantott rám. Összenéztünk a szőke lánnyal, és kinevettük a zavarban álldogáló fiút.

- Á, kibékültünk.- löktem kicsit Amberen.

- Ja – mondta, és akkorát lódított rajtam, hogy seggre estem.

- Ezt meddig fogod még csinálni? – álltam fel hisztérikusan, de azért örültem kicsit, mert legalább már beszél velünk. Visszamentünk ahhoz a feladathoz, és csapatokra oszlottunk. Az első csapatban Charlotte volt, Peggy, Amber és Alexy, a másikban pedig Lysander, Castiel, Nathaniel és én. Időközben Nina is előkerült, csendesen szurkolt a mi csapatunknak. Amikor a labdákat kellett tolnunk, feszült figyelemmel siettem előre. Amber kigáncsolt, szóval elestem. Castiel meg Nathanielnek ment neki, aki szinté elesett. Segítettünk egymásnak felállni, aztán mentünk tovább.

- Castiel, Nathaniel velünk van! – kiabáltam a vörösnek.

- Kit érdekel! Utálom! – vágott vissza a fiú, és tovább ment. Mire Nathaniellel a kínai pálcikákhoz értünk, a másik csapat már kínszenvedéssel beletett egyet a három csigából a vödörbe. Elmondtam a technikát Castielnek, de a szomszéd csapat is hallotta, így kicsit hamarabb végeztek, mint mi. Utoljára a mondat szavainak rendberakása sikerült nekünk gyorsabban, és így döntetlen lett.

- Ilyekor van egy következő feladat. Csúszás. Mondta a nő, aztán fogott valami csúszós, polifoam-szerű cuccot (a lényeg, hogy úgy magyarázok, ahogy soha senki nem fog), leöntötte vagy 3 -4 liter vízzel, és azt mondta, mindkét csapatból kell 1-1 ember, aki csúszik. A másik csapatban erre jelentkezett Alexy, de nálunk Nathaniel maradt, mert senki nem akarta bevizezni a haját. Na, akkor ők is kaptak néhány vödör vizet, és egyszerre csúsztak Alexy az 1, Nathaniel pedig értelemszerűen a 2-es számú valamin. A hosszt felmérte a nő (Alexynél egy icipicit előrébb volt Nathaniel), aztán megint mindent bevizezett, és újból csúsztak, csak most Nathaniel az egyesen, Alexy pedig a kettesen. Aha. Nathaniel az elején elcsúszott, és valami kemény kőfélén végighúzta a lábát. Nem mély, de vérző seb keletkezett rajta. Alexyék csapata nyert, de engem nem érdekelt, egyből odamentem a fiúhoz.

- Jól vagy? – kérdeztem mellette térdelve. Eléggé aggódhattam, mert Nathaniel elmosolyodott.

- Ez csak egy kis karcolás. 

- Balfasz! – szólt be Castiel, én pedig segítettem felállni Nathanielnek (tudott volna jönni magától, meg minden, de hát nőuralom van – ha segíteni akarok, segítek), és előkerestem mindent a cuccaim közül, amivel lehet sebet fertőtleníteni. Agatha néni nem bízott benne, hogy megúszom baleset nélkül, szóval ezt szépen becsomagolta. Jól is jött, így Nathaniel sebe biztosan nem fertőződik el.

- A gerlepár… - hallottam meg magam mögött Viktor hangját. Gúnyt árasztott. Felguggoltam Nathaniel elől (nem félreérteni), és szembefordultam a magas fiúval. A szemébe néztem (jó magasra kellett nézni, és a naptól hunyorogtam is), hogy érezze, komolyan fogom mondani, amit mondok.

- Talán ő majd nem csal meg.

- Pff… sok boldogságot. – azzal elment. Nathaniel kérdőn nézett rám.

- Mi van? Nem akarok beszélni vele. – jelentettem ki.

- Nem arra gondoltam. Nem csallak meg…? – kérdezte.

- Azt… csak úgy mondtam. – legyintettem. Láttam, hogy a fiút ez bántja, szóval még hozzátettem néhány szót. – Tudod, hogy egy ilyen fesztiválon minden olyan furcsa és más. Otthon, majd megbeszéljük. Türelmetlen vagy? – mosolyodtam el, és megsimítottam a fiú arcát.

- Igen – játszotta a durcást, de a szája mosolyra húzódott. A nap további része egyébként borzasztóan unalmas volt, az igazgató 2 nap után előkerült, és konkrétan 6 órán keresztül nézetett velünk múzeumokat a városban.

Nyolc órára értünk vissza, és úgy leamortizálódott mindegyikünk agya, hogy egyből csendes pihenőt tartottunk. Azért aranyos volt, kaptunk fagyit. 

Meg a Louvre nem olyan, amit bárki is kihagyna, aki Párizsban jár.

És az Eiffel-tornyot sem.

De most komolyan… minden jelentéktelen kis múzeumot átnéztünk, de ezeken kívül semmi híreset… ez komoly?

Már este sem nagyon mozdultak ki az emberek. Vagyis… a mi csapatunkból. Míg mi az első nap rúgtunk be nagyon, mindenki más az utolsón. A zajt kihasználva Nathaniellel megint egymás ajkára tapadva adtuk át magunkat annak, aminek talán már csak ma este tudtuk. Később a tegnapi pozícióban bámultuk a csillagokat (és a részegeket. Nem tudom, melyikből volt több…).

Még azt is láttuk, hogy Castiel és Amber beszélgetnek. Megint visszagondoltam a két héttel ezelőtt történtekre:

„- Nem rossz lány, amióta veled van.

- Kedved lenne járni vele? – csillant fel a szemem.

- Hohó, ott még nem járunk! – vigyorgott. – Elegem van a megfektetésekből, már komoly kapcsolatra akarok lányt. Ha pedig komoly kapcsolat kell, ahhoz még ismerkedek vele.

- Castiel, ez szuper! Hidd el, jó lenne nektek Amberrel! – ugrándoztam, és már az esküvőt terveztem.

- Figyelj, hisztis libának ismertem meg, és tudom, hogy szerelmes belém évek óta. De mi van, ha ez csak rajongás? Nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam, és ezt nem tudja senki, csak… mindegy, ki. Ha nem szeretné az igazi énem, mi értelme lenne?

Nem akartam rákérdezni, ki az a mindegy, ki, de valamiben biztos voltam.

- Biztos, hogy Amber nem csak azért szeret, mert menő vagy! Hidd el nekem. Gyere el a fesztiválra, beszélessetek.

- Ez egy jó ötlet, rendben. – mosolyodott el a fiú. Nos, kedves olvasóim, ez Iris mellett egy másik ok, hogy a mi drága Castielünk ide tévedt. Sőt, ha...”

- Na, mit gondolsz? Hazamegyünk, és vége? – kérdezte Nathaniel, amivel megtörte a gondolataimat. Persze, amikor eszembe jut, hogy írhatnék erről novellát, valaki félbeszakít. De nem baj, térjünk vissza a fiúhoz. A hangja most egészen nyugodtnak tűnt.

- Nem. – válaszoltam. – Nem tudom elégszer mondani: ha otthon leszünk, és nyugodt lesz minden, majd megoldjuk.

Ó, ha tudtam volna, mennyire nem lesz nyugodt semmi…

37. Fejezet - Sajnálom

Mielőtt olvasni kezdenétek, szeretném megköszönni, hogy tegnap elértük a 10000-ret!*-*Imádlak titeket!♥ 

Jutalmul megérkeztem a 37. Fejezettel, amihez jó olvasást kívánok, ezen kívül kész a Last two, amit a linkre kattintva elolvashattok!:) Úgyis meghalsz

- Nem! Én nem csak arra akarom Nathanielt! Amber, állj már meg!

- Hogy tehetted ezt?! – a szőke lány fel-alá sétálgatott előttem. Bejöttünk az erdőbe, hogy ne halljon minket senki, de azt nem sejtettem, hogy ez azért szükséges, mert Amber ordítani fog.

- Sajnálom, nem akartam…

- Nem, mi?! Átvágtad te is, mint Melody!

- Nem! Én nem vagyok olyan, mint ő!

- Ó, dehogynem. És én még bíztam benned! Nathaniel beléd szeretett! Érted?

Ott helyben lefagytam. A lábaim felmondták a szolgálatot, és egy fába kapaszkodtam. Nem, az lehetetlen, hogy a legjobb barátom…

- Gyűlöllek. – sziszegte, és otthagyott egyedül. Feladtam a kapszkodást, a földre térdeltem, és csak bámultam előre.

Nathaniel szeret engem. Szerelmes belém.

Még nem tisztáztam magamban az érzéseket, de egyet biztosra tudtam: hogy nem akarom őt elveszíteni.

Percekig bámultam a fákat a földön ülve, míg a gondolatok cikáztak a fejemben. Hát ez lesz a vége? Megint egyedül maradok?

Nem.

Már biztos vagyok benne, hogy Amber és Nathaniel igaz barátok, és mondhattok rám akármit, de az biztos, hogy ennek tudatában kiállok mellettük és a végsőkig küzdeni fogok értük.

Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a rétre, ahol Nina egyből megtalált.

- Mindenki téged keres, két órája jött vissza Amber! – mesélte. – És köszi a tanácsot, ma együtt vacsorázunk Lysanderrel!

Azzal elszaladt. Halványan elmosolyodtam – legalább kettőnk közül ő boldog… 

- Hol voltál? – lépett elém Viktor. Gúnyosan elmosolyodtam.

- Miért, mert kanos vagy? Annyira hiányzom, mi? Hagyj békén – förmedtem rá, és bementem Nathaniel sátrába. Nem volt bent senki, szóval a takarómat magam köré tekerve – fülledt meleg volt, de nem érdekelt, - elsírtam magam. Csendesen zokogtam a sátorban, nem voltam képest feldolgozni, hogy Viktor már nem az enyém. Tudatosult bennem, hogy nem voltam szerelmes belé (talán soha), de ettől függetlenül szerettem. És a tudat, hogy innentől akárkié lehet, kicsit… zavaró. Szóval jól kisírtam magam. Visszagondoltam a közös pillanatainkra, azokra, amikor éppen egyetértettünk valamiben, vagy jól éreztük magunkat együtt… a csókjára, az érintéseire… a szenvedélyes estékre, hogy mennyire besültünk az étteremben, hogy hogy összevesztünk, mikor elhagytam a tőle kapott fülbevalót… minden eszembe jutott. 

- Hát itt vagy! Mi a baj? – mászott be mellém egyből Nathaniel, mikor meglátta a könnyes arcomat.

- Még nem dolgoztam fel semmit… - szipogtam. A fiú közel telepedett le hozzám, és a kezével óvatosan letörölte a könnyeimet. Lassan magához húzott, és a nyakába fúrtam a fejem, míg ő megnyugtatóan simogatta a hátamat. Hamarosan megnyugodtam, és a fiú szemébe néztem. Mézszínű szemei csillogtak, miközben az arcomat vizslatták. Tekintete mindenhol perzselt, mégis ellazultam tőle. Puha ajkai hívogattak, megint az ajkamon akartam érezni gyengéd csókját. Öntudatlanul is Nathaniel hajába túrtam. Nem tétovázott sokat, lassan megcsókolt, és az ölébe húzott. Lábaimat a dereka köré fontam, miközben lágy puszikat hintettem a szájára. Percekig folytattuk a csókot, aminek a levegőhiány vetett véget. A hasamban csapkodtak a pillangók, a szám égett a fiú perzselő ajkától. Puha keze az enyémet fogta, amíg a légzésünk visszaállt. Mikor már nem lihegtünk, és a kipirultságunk is elmúlt, úgy döntöttünk, kimegyünk a többiekhez. Nathaniel idekint mesélte el, hogy mindenki a réten rohangált, kivéve Ambert, aki még most is a sátrában durcázott. Peggy ki akarta kérdezni, hogy miért feldúlt, de a szőke lány nem adta be a derekát. A gyomrom nagyot kordult, és eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Egyből szereztem is egy gyros tálat, amit szép lassan fogyasztottam el. Ki kell élvezni az ízét…

Mikor végeztem az evéssel, elindultam megkeresni Ambert. Hamar a sátrához értem, és bekopogtam. Tudom, ezt nem szokták, de én megtettem.

- Ki vagy? – szólalt meg a szöszi meggyötört hangon.

- Én. – mondtam halkan. – Melissa.

- Menj el! – jött a határozott válasz.

- Amber, szeretnék beszélni veled…

- Takarodj már! – ordított, szóval jobbnak láttam elmenni. Leültem egy padhoz, és a füzetembe, amit magammal hoztam, írni kezdtem egy novellát egy összezavarodott lányról. Nem tudom, meddig művészkedtem a tollammal, de egyszer csak lehuppant mellém valaki.

- Kifaggathatlak? 

- Nem, Peggy. Menj el.

- Miért szakítottatok Viktorral? Miért haragszik rád Amber? Hol voltál két órán keresztül? Milyen Nathaniellel egy sátorban aludni? Hány könyvet hozott?

- Hagyj már! Viktor megcsalt, a többihez pedig semmi közöd – förmedtem rá.

- Ó, szóval titokban tartod a testvérpárról tudottakat! Ez rendkívül érdekes… - azzal elment. Éppen fellélegeztem, hogy végre nyugtom van, amikor egy nagy alak eltakarta előlem a napot.

- Kérlek, beszéljük meg! Szeretlek! Ne haragudj már rám… a csaj kényszerített! – Viktor egyenesen letérdelt elém.

- Hát hogyne. Tudom, hogy te nem akartad. Na, jó, próbáljuk meg újra. – néztem a fiú szemébe, amik felcsillantak a válaszom hallatán.

- Komolyan?

- Nem, rohadj ki a fajtáddal együtt, te farok.

Emelt fővel elsétáltam (felbuktam egy lyukban), és kértem a büfében egy dobozos kólát, hogy azt iszogatva ne tűnjek olyan magányosnak. Alexy, mint egy mennyei angyal, megmentett a magánytól. Aranyosan közelebb sompolygott hozzám, és puhatolózva megszólalt.

- Hogy vagy?

- Furcsán. – mosolyodtam el. – És te?

Alexy, miután rájött, hogy nem fogom ordítva elküldenki, kicsit jobban feloldódott, és többet kezdet beszélni.

- Hát, jól, de hiányzik Armin. Mi mindig együtt vagyunk, kivéve a suliban. Legutoljára akkor nem látott két napig, mikor szemgyulladást kapott a sok PSP-től, és kórházban volt, engem meg elvittek a dagadt nagyinkhoz.

Halkan felnevettem, elképzeltem, ahogyan Alexyt elrángatják egy vénasszonyhoz, aki az arcát csipkedi és telenyomja kajával. 

- Egyébként Kentin hogy van? – kérdezte, de egyből elpirult. Furcsa mosolyra húztam a szám.

- Nem tudom, még nem beszéltem vele. Miért érdekel?

- Hát csak… úgy… - bámulta a lábfejét. Szép lassan elvigyorodtam.

- Talán…

- Igen, meleg vagyok – bukott ki belőle. Teljesen elképedtem.

- Én azt akartam kérdezni, hogy akarsz-e barátkozni vele, mert akkor szólok rólad néhány jó dolgot… de ez… ez…

- Igen? – kérdezte félve.

- Sokkal jobb! – átöleltem, ő pedig elég valószínű, hogy megijedt és elkönyvelt egy hülyének. Nem érdekelt, tovább folytattam a gondolatmenetem. Ha Alexy meleg, és zavarban Kentinről kérdez, akkor egyértelműen tetszik neki! Szóval nekem már csak össze kell boronálnom őket. És hogy miért? Mert tudom, hogy az érzés kölcsönös. Van egy fontos dolog, amit még nem osztottam meg veletek:

„- Mi a baj? – kérdeztem Kentintől. Azelőtt pár nappal beszélgettünk a szobájában, mielőtt eljöttem a ’fesztiválra’. – Miért néztél olyan furcsán Alexyre?

- Mi? Hogy?

- Ne tettesd már a hülyét… - sóhajtottam. – Úgy, mintha csalódtál volna benne.

- A katonaságon… ott voltak látogatóban. Akkor még inkább girnyó voltam, de már akkor is kontaklencsém volt. Alexy bejött a tesójával… sokat beszélgettünk… és megtetszettünk egymásnak. Ez hamar kiderült… csesztettek minket… összevesztünk és megharagudtunk egymásra. Ők leléptek, mikor Alexy bocsánatot kért, én elküldtem… Aztán kezdtem el durvábban edzeni, és ezért kerültem ilyen hamar haza.

- Akkor megérte. – bokszoltam vállba, hátha jobb kedvre deríthetem.

- Izmosabb lettem és helyesebb. Na és akkor? Összetörték a szívem…”

Kezdett hideg lenni, és be is sötétedett, majd hamarosan cseperegni kezdett az eső, és hamarosan már szakadt is. Elköszöntem Alexytől, és Nathaniel sátrához szaladtam. Segítettem neki a vízálló ’réteget’ feltenni a sátrorra, aztán vizesen és vacogva bújtunk be a jó meleg menedékünkbe.

Ahogy Nathaniel behúzta a cipzárt, rávetettem magam és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk. Néhány pillanatig komolyan bámultuk egymást, de annyira szükségünk volt a másikra, hogy nem sokkal később megint egymás szájára tapadtunk. Míg odakint egyre hidegebb, idebent egyre melegebb és melegebb lett. Egymásba gabalyodva ismételtük meg ugyanazt, amit tegnap. A vágy átjárta minden porcikánkat, a zuhogó eső pedig elnyomta nyögéseinket. Mert a vihar alatt újból boldoggá tettük egymást…

Este, amikor elállt az eső, kicipzároztuk a sátor ’ajtaját’. Nem voltak szúnyogok, se más bogár, biztosan elbújtak az eső elől, így mi összebújva, magunk köré egy plédet csavarva bámultuk a csillagokat.

- Mi lesz most velünk? – kérdezte Nathaniel, lehelete csiklandozott.

- Nem tudom – válaszoltam nagyot sóhajtva, majd határozottabban folytattam. – De abban biztos lehetsz, hogy nem hagylak el úgy, mint Melody. Bármi is lesz, mi együtt megoldjuk. Rendben? – fordultam hátra. Nathaniel halványan elmosolyodott.

- Rendben.

Majd gyengéd csókot lehelt a számra.

36. Fejezet - Hiba

Last tree: Úgyis meghalsz (Tessék ide is benézni!:p)

… amíg Nathaniel ki nem húzott.

- Mi nyertük meg a fordítós feladatot! Eljössz velem a nyereményünkért? 

Vonzott a whiskey, szóval elmentem Nathaniellel, és mindenki minket ünnepelt, amikor felbontottuk, és körbeadtuk. Hamarosan el is fogyott a nedű, de mivel Viktor nem volt itt, jó kedvem volt. Még vettünk a büféből rengeteg piát, de csak jól éreztem magam. Nem úgy, mint Nathaniel.

- Annyira szép vagy. – mondta mosolyogva a takarók között fekve.

Már visszajöttük a sátorba, mert sok volt a szúnyog. Meg amúgy is negyed egy volt. Nat elég durván berúgott, de hát nem is ivott hónapok óta, jó, hogy beütött neki.

- Nem vagyok. – válaszoltam.

- De. Annyira karakteres az arcod. A bőröd selymes és hibátlan, és olyan szép a színe a szemednek…

- Csak az alkohol beszél belőled. – mondtam.

- Nem! Most, hogy így végignézek rajtad, igenis, határozottan gyönyörű vagy.

- Nathaniel, kérlek, fejezd ezt be. Most szakítottam – fájt erre gondolni, - és most a padlón van az önbizalmam. Csak dühít, ha ezt mondod.

- Hát, rendben. Melegem van. – mondta, azzal levette a fehér trikóját, és úgy feküdt vissza a takarója alá, hogy csak egy alsóban volt. Még mindig ugyanilyen részeg, átható tekintettel figyelt, amitől kényelmetlenül éreztem magamat. 

A számba haraptam, mikor akaratlanul is végignéztem az izmain. Tökéletes teste volt, és nem volt rajta semmi felesleg, amiből Viktoron viszont volt egy kevés. A hátáról eltűntek a foltok, és örültem, hogy ez azért van, mert én lebeszéltem róla az apját.

- Annyira gyönyörű vagy – suttogta érzékien, engem pedig kirázott a hideg. Viktor sosem dicsért meg, maximum akkor, amikor kanos volt. A táskámból elővettem egy másfél literes vizet, és Nathanielnek nyújtottam. Jó nagyokat kortyolt belőle, és már láttam, hogy kezdenek tiszulni benne a dolgok. Hamar elaludt, de én nem akartam, hogy holnap fájjon a feje, ezért egy órával később felkeltettem. Addig nem tudtam aludni, csak gondolkodtam. Egyébként is, aludtam kicsit délután. Megint megitattam a fiút, aki már egész józannak tűnt.

- Csodaszép az arcod. – mondta Nathaniel, és a hüvelykujjával gyengéden végigsimította az arcomat. Libabőrös lettem az érintésétől. Úgy látom, még mindig részeg. Akkor… miért ilyen elszánt a tekintete?

- Melissa, a legjobb barátom vagy.  – kezdte félhangosan, közben pedig felült. – Sosem hagynám, hogy valaki bántson téged, ez pedig sajnos most mégis megtörtént. Szeretnélek megvigasztalni, de még azt sem hiszed el, hogy szép vagy… szeretlek, és csak jót akarok neked!

Hangja a szívemig hatolt, egyszerűen annyira jól esett ezt hallani…

- Én is szeretlek. – szorítottam meg a kezét, és rámosolyogtam. Nathaniel a kezemnél fogva magához húzott, és megcsókolt. A szemeim tágra nyíltak, és nem csókoltam vissza, sőt, még el is akartam tolni magamtól a fiút, de ő szorosan tartott, és az ölébe is húzott.

- Nathaniel, engedj el… - suttogtam rekedten, amikor a számról áttért a nyakamra. Nem bírtam tovább, amikor a puha ajkaival forró csókokkal borította be a fülem mögötti részt. Halkan felsóhajtottam, és feladtam Nathaniel eltolását magamtól. A fiú elhúzódott a nyakamtól, hogy aztán szembekerüljön velem, és a szemembe nézhessen. Lassan közelített ajkával az enyémhez, hátha meggondolom magam. Mikor puha szája az enyémhez ért, villámcsapásszerűen áradt szét a vágy a testemben. Gyengéd, de szenvedélyes csókolózásba kezdtünk, közben kezemmel Nathaniel selymes hajába túrtam, úgy húztam közelebb magamhoz. Az ülésből hamar lefeküdtünk, a fiú tartotta magát felettem, miközben csókolt. Gyengéden vette le rólam a nadrágot, és a pólót is. Remegtem a vágytól, és előre örültem, hogy nekem nem kell leszedni semmit Nathanielről. Fehérneműben folytattuk tovább a csókcsatát, forró teste égette az enyémet, amikor hozzápréselődött. Teljesen elvesztettem a fejemet, nem voltam képes gondolkozni, és egyre csak közelebb és közelebb húztam magamhoz a szőke fiút.

Hamarosan komolyabban is áttértünk arra a dologra, körmeimmel a Nathaniel hátát szántottam végig, míg ő a nyakamat szívta. Halk nyögések töltötték be a sátrat, amíg eggyéváltunk a fiúval.

Néhány perc múlva meztelenül, pihegve bújtunk egymáshoz. Esküszöm, hogy soha nem volt még ilyen jó senkivel. Nathaniel biztos sokat gyakorolt már ilyet…

- Ez volt nekem az első. – szólalt meg egy rövid csend után. Felé fordultam.

- Nem mondod komolyan…

- De igen, és… - nagyot sóhajtott. – Most biztos elrontottam az estédet, meg mindent… tönkre fog menni a barátságunk…

- Shh… - hallgattattam el a fiút, és egy puszit nyomtam a szájára. – Nekem nagyon jó volt. Holnap pedig… majd mindent elintézünk. Együtt.

- Még utoljára megcsókolhatlak? – kérdezte a fiú, mire bólintottam. Erős karja védelmezőn ölelt körül, amikor egy utolsó, forró csókban forrtunk össze.

Másnap reggel bántotta a szemem a faágak közül, a sátorba beszűrődő fény. Még mindig csak egy bugyi és egy kis top volt rajtam, szóval gyorsan felöltöztem, és kiosontam kávéért. Olyan hét óra lehetett, de már páran felkeltek. Csalódottan állapítottam meg, hogy még nincs büfé, szóval visszabújtam Nathaniel mellé, és megint elaludtam.

Legközelebb arra keltem, hogy a hajam a fejemre tapad az izzadtságtól, és Nathaniel már nincs idebent. Mint egy menekült, úgy léptem ki a friss levegőre, ahol találkoztam a szőke fiúval.

- Ezt… neked hoztam – nyújtotta felém a kávét zavarban.

- Köszönöm. Hány óra?

- Tíz.

- Nem fáj a fejed?

- Kicsit.

Ennyit beszéltünk Nathaniellel. Ennyit beszéltem a fiúval, aki a legjobb barátom. Akivel órákig képesek lettünk volna szekálni egymást. És akivel tegnap egy csodálatos éjszakát töltöttem…

- Jaj, gyere ide. Úgy elkenődtél – nyújtotta felém a karját Nathaniel. Odabújtam hozzá, kezemet szorosan köré fontam, a fejemet a mellkasába fúrtam, ő pedig az én fejemen pihentette sajátját.

Mint valami idilli, romantikus jelenet.

- Hahó! - hallottam meg Amber hangját. - Jöttem vigasztalni… - aztán meglátott minket, és a szájába harapott. – vagyis… azt hiszem, valaki már megtette helyettem.

35. Fejezet - Kataszrófanap

- Malacka. – vigyorgott rám Viktor.

- Nem is – válaszoltam eldeformálódott hangon. Egy repülőn ültünk, és éppen a fejemet nyomtam neki az ablaknak. Az igazgatónő azt mondta, hogy nem szállodában leszünk, hanem valami francia-fesztivál szerűségen, ahova mindenhonnan jönnek jó franciatudással rendelkező diákok, viszont nem kötelező feladatokat meg ilyesmiket csinálni, csak a lényeg, hogy franciául beszéljünk, mivel ott a büfés, meg általában mindenki franciául beszél. Nem baj, legalább megértjük egymást. Dakota a reptérig kísérte Charlottot, meg van őrülve, hogy a lány elmegy 3 napra. Mivel a hirdetést feltette rólam, Boris nem fizette neki a ’nyaralást’. Viszont volt, akinek fizették: például Castiel, aki most undorodik Iristől, és egyre messzebb akar kerülni tőle, Rosalia, aki csak azért jön, mert Leigh nagyon jól tud franciául, és a butikot otthagyva erre a 3 napra büfés lesz, Alexy (de csak ő, Armin semmiért nem menne ki a sötét szobából), Peggy, hogy semmiről ne maradjon le (otthon azért befűzte Carlát, hogy mindent gyűjtsön neki – szerintem a pletykás kis izé biztos mindent összegyűjt…), Lysander, és Viktor, aki most mellettem ült, és  nem győzte azt mondani, hogy ’malacka’.

- Abbahagynád végre? – fordultam felé. – Elrontod az örömöm.

- Na, kösz. A barátod rontja el az örömöd… - morgott, mire halkan kuncogni kezdtem. A repülő hamarosan leszállt, nekem meg bedugult a fülem. Nyeltem, mint a hülye, de csak a sokadik próbálkozásra sikerült kidugítanom. Rosával és Peggyvel ellentétben, akiknek még fél óra múlva is fájt kicsit. Fél óra séta után elérkeztünk egy erdőbe, ahonnan egy ösvény vezetett be egy rétre. Nem ez volt a legfurább, hanem hogy az erdő le volt fedve valamivel, ami kupolaént állt felette, szóval… kint január volt, odabent meg július. Olyan… üvegházhatás-féle technikával működhetett. Hogy létezhet ilyen… A lábam már majd’ leszakadt, Viktor nem akarta hozni a cuccom, szóval mikor a sátrat állítottuk fel, már hisztiztem. Általában mindenki külön sátorban aludt, kivéve Rosa és Leigh, meg mi Viktorral. Amber még nem jött el, valami intéznivalója van a suliban, a Lis ügyek, meg ilyenek, de holnapra már neki is meg kell érkezni. Mikor bepakoltunk a sátorba, még jobban szétnéztem. Elég sok ember volt a tölgyfákkal körülvett, puha füvű réten, és félkör alakban voltak büfék, meg bódék. Csoportokban feladatokat lehetett csinálni, és úgy döntöttünk, evés után mi is fogunk. Ahhoz a büféhez vettük az irányt, ahol Leigh volt. Feltűnően sok lány kért ott kaját, de Rosalia ezt természetesen nem tűrte. A lányokat megelőzve a pulthoz ment, és gyors csókot lehelt Leigh szájára. A többi lány grimaszolt, amikor Rosa rájuk kacsintott és visszatért hozzánk, mikor már a sor végén álltunk. Legalább negyed órát álltunk a sorban, és ugyanennyi volt kikérni mindenkinek a kaját. Addig tovább bámészkodtam. A hely tele volt sátrakkal, de az okosok a fák árnyékába tették a sátrukat, például Nathaniel. Mi Viktorral szépen kipakoltunk középre. Ügyesek vagyunk… A lányok legnagyobb része rövidnadrágban volt, bikinifelsőben, ami nem is hülyeség, tekintve hogy a nap sütött, és az idő is nagyon jó volt. A nap körül néhány bárányfelhő lebegett, az ég pedig nagyon szép kék volt. Szerintem nem lesz vihar, amíg itt leszünk. 

Hamarosan mi kerültünk a pulthoz, és legalább tíz percig válogattunk, már Leigh is a fejét fogta. Nemsokára viszont meglett a rántott sajtom sült krumplival, egy nutellás palacsinta és egy őszibarackos cappy, szóval úgy döntöttem, nekem nincs semmi gondom. Szép nyugiba leültünk, és élénk beszélgetések közben elfogyasztottuk az ebédünket.

- Te, Peggy, mióta szeretsz újságíróskodni? – tudakolta Alexy, miközben egy jó nagy cigánypecsenyét nyomott a szájába.

- Öt éves korom óta készítek riportokat – húzta ki magát a lány.

- Ezt még én sem tudtam! – fordult Rosa Peggy felé. – Ez tényleg tiszteletreméltó, hogy kiállsz az mellett, amit szeretsz!

- Csak néha átesel a ló másik oldalára. – szólt bele a beszélgetésbe Charlotte. Egyébként amióta már nem Amberékkel van, hanem Dakotával, kezd kicsit nyíltabb lenni, és nem olyan nagyképű. Persze attól még mindig egy flegma, távolságtartó lány, csak már nem annyira. 

- Kíváncsi vagyok.- védte magát Peggy.

- Néha túlságosan is. – szállt be Lysander a beszélgetésbe, aki utálja, ha valaki kérdezősködik, és túlságosan kíváncsi. Még beszélgettünk a jövőbeli terveinkről, sőt, egész jó csapatnak tűntünk, amíg meg nem hallottunk egy hangot.

- Lys drága!

Mindenki nagyot sóhajtott, én és Alexy pedig értetlenkedve kérdezgettünk mindenkit, de nem kaptunk választ. Utálom, amikor senki nem mondja el, mi van, én mindenről tudni akarok! Mindenről!

Hamarosan a csicsergő hanghoz egy viktoriánus ruhát viselő, szőke és rózsaszín hajú, kék szemű lány társult. Annyira vékony volt, hogy már fájt ránézni, de Lysander ilyen ’undorral’ a lány arcát bámulta. Nagyot sóhajtott, miközben kipréselte magából a lány nevét.

- Nina…

- Annyira jó, hogy itt vagy, annyira szeretlek és hiányoztál! – amíg a lány elkezdte ölelgetni Lyst, Rosa mesélni kezdett nekem és Alexynek.

- Nina egyszer látta Lysandert egy koncerten, és azóta meg van őrülve érte. De annyira tapadós, hogy még engem is lefáraszt… Lys egyébként jól tűri.

- Ja, látom… - mondtam, miközben azt néztem, ahogy az ezüsthajú fiú azt magyarázza Ninának, hogy nem szeretné, ha az ölébe ülne. Hamar otthagytuk őket, és mivel Viktor a sátorban akart valamit lerendezni, mi elmentünk Nathaniellel egy tudáspróbát csinálni. Már állt ott egy csoport, és a feladat az volt, hogy egy francia szöveget kellett a saját nyelvünkre fordítanunk, a saját nyelvünkről egyet pedig franciára. Mivel én gyorsabban beszélek, általában én mondtam, de Nathaniel kisegített azokkal a szavakkal, amik nem jutottak eszembe. Nem akarok dicsekedni, de nekünk lett a legjobb az időnk, és azt mondták, hogyha ezt nem dönti meg az esti lezárásig senki, nyerünk egy 7,5 decis Jack Danielst. Hm, csábító. Diadalittasan mentünk vissza a sátrainkhoz, ahol én is fürdőruhát vettem fel. A többiek nekiálltak labdázni, de mi csak egymás mellett ültünk Viktorral pár percig, és élveztük egymás társaságát.

De nekem játszani támadt kedvem, szóval otthagytam Viktort, és a többiekhez mentem, hogy labdázzak velük.
Ha tudtam sőt, ha csak egy kicsit is sejtettem volna, hogy mi lesz ma, sosem jövök el ide…

~ Viktor szemszöge ~

Kis ideig bámultam a labdázó csapatot és Melissa feszes fenekét, de egy padon ülő lány elterelte a figyelmemet. Atyaég, milyen jól állt neki az a szinte semmit sem takaró fehér fürdőruha… A napbarnított (vagy szolis, nem érdekel), hibátlan bőre arra csábított, hogy végigsimítsak rajta. Fekete haja volt, csillogó, barna szeme és gyönyörű mosolya. És az alakja… nem tagadom Melissa is jól néz ki, de ez a nő… látszott rajta, hogy edzeni szokott, engem pedig nagyon érdekelt, hogy rajtam hogy edzene. Egyedül volt, szóval odamentem hozzá.
- Szabad ez a hely? – kérdeztem, és igyekeztem csábító hangot kiadni. A lány rám mosolygott és bólintott.
- Viktor vagyok – mosolyogtam rá. A beszélgetés egyébként franciául folyt, mivel, mint később kiderült, a lány spanyol.
- Lucia – mosolygott ő is. Jaj, Lucia, ma bizony nagyon boldoggá teszlek…
- Nagyon szép vagy. – bókoltam, mire kissé zavarban megköszönte. Melissa felé mutatott, azt mondta, sokat látott minket együtt.
- Ó, Mel a tizenhat éves húgom. Ne aggódj, nincsen barátnőm – csúszott ki a számon a hazugság, de jelenleg semmi nem érdekelt. Azt kamuztam, hogy húsz vagyok, mivel ő tizenkilenc volt, és hamarosan rávettem arra, hogy elvezessen a sátrához…

~ Melissa szemszöge ~

Éppen játszottunk, amikor megláttam, hogy Viktort kézen fogva vezeti egy lány. A szívem fájón óriásit dobbant, és önkétlenül is követtem őket. Láttam, ahogy egymás szájára tapadva bebújtak a lány sátrába. Reménykedtem, hogy Viktor még meggondolja magát… de nem tette. Halkan leültem a sátor mellé, és csak hallgattam. Hallgattam a lány sóhajait, Viktor mély nyögéseit, és hogy hogyan dicséri a lányt. Még csak nem is sírtam. Nem tudtam feldolgozni ezt – annyira valószerűtlen volt. Viktor fél méterre van tőlem, és éppen megcsal.
Én pedig hagyom neki.
- El fogok menni… - hallottam bentről, szóval felálltam a sátor mellől, és vártam, hogy kijöjjenek.
Az aktus után még körülbelül tíz percig bent voltak, aztán kiléptek a szabad levegőre. Viktor ledermedt, amikor meglátott engem. Tudta, hogy tudom. Amint a lány kijött, elmosolyodtam, és franciául beszélni kezdtem vele.
- Szia, Viktor nővére vagyok. Az öcsémet kerestem, mert vettem neki enni.
- A nővére? De… azt mondta, a húga vagy…  - értetlenkedett a lány. El(mű)nevettem magam.
- Ó, nem, ő a 16 éves kisöcsém. Többnek néz ki, igaz? Így szokott kamuzni, hogy a hozzád hasonló lányokkal ágyba bújjon. Vagy sátorba, neki mindegy… sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod.
- Utolsó paraszt! – a lány felpofozta Viktort, és lelépett. Ő bocsánatkérő fejjel nézett engem, nekem pedig eddig volt erőm játszani a szerepem. Elsírtam magam.
- Itt? Most komolyan? Én azt hittem, boldog párkapcsolatban élünk… miért nem szóltál, hogy akarod? Miért kellett neked más? Tudod, mit? Nem is érdekel. Viktor, te szemét féreg, eljátszottad az utolsó esélyedet. Nem kívánok neked rosszat, tényleg. De azért dögölj meg.
- Melissa…
- FOGD BE! GYŰLÖLLEK!
Zokogva elszaladtam, és hajigálni kezdtem kifelé a cuccaimat Viktor sátrából. Nathaniel hamar odaszaladt hozzám, és átölelt.
- Mi a baj? Nem akadsz ígyki akármitől…
Míg a hátamat simogatta, elmondtam neki, hogy Viktor most csalt meg.
- Hozzád költözhetek? – kérdeztem könnyes szemekkel.
- Hát persze. – mosolyodott el, és segített átpakolni a cuccom a saját sátrába. Igyekeztem pozitívan gondolkodni – itt legalább nincs fülledt meleg. Egy órán keresztül bőgtem, míg mindent átbeszéltem Amberrel telefonon. Mikor elég erősnek éreztem magam, megtöröltem az arcom, és kiléptem a többiekhez. Mindenki aggódó tekintettel vizslatott, de csak legyintettem.
- Nincs semmi baj.
Valamilyen ötlettől vezérelve elrángattam Lysandertől a rajta csimpaszkodó Ninát.
- Ezt miért csináltad? - csapkodott a lány, mire megfogtam a két vállánál fogva.
- Szereted őt? – kérdeztem, mire ő megszeppenten bólintott.
- Akkor megérted, hogy ő nem szereti a sipítozó, hiperaktív, ragadós lányokat. Vegyél kicsit vissza, próbálj beszélgetni vele, keressetek közös témát, kérj bocsánatot a csimpaszkodásért. Hidd el, ezzel többre mész, mint azzal, amit most csinálsz. Én csak jót akarok neked. Rendben?
- Köszönöm!- ölelt át a lány, aztán már normálisabban tért vissza Lysanderhez. Én pedig visszamentem a sátorba pihenni, amíg…

34. Fejezet - Hatefő

Jó olvasást, és nézzetek be a horrorblogra is, ahová felkerült a last 6 és a last 5!:)
Úgyis meghalsz

Esküszöm, kevés ilyen mozgalmas hétfőm volt. Azt hittem, megőrölük…
Mivel nem kellett külön papírokat rendezünk Nathaniellel, ezért háromnegyed nyolcra értem suliba, akkor is csak azért, mert Amber „GYERE A SULIBA” SMS-t küldött nekem. Igazából arra is gondoltam, hogy ma beadom a beteget, és itthon maradok, de négy oka volt, hogy nem tettem.
1: Agatha néni tudta volna, hogy semmi bajom.
2: Dakotáék házában lakom.
3: Kicsit sem félreérthető SMS-t kaptam.
4: Ma jön vissza Ken a suliba!
Így hát szinte rohantam a Sweet Amoris hívogató kapujához. De ami odabent fogadott…
Amber őröngött, a falon mindenhol mi voltunk kiplakátolva. Nem tudom, honnan, de valaki megszerezte a pucsítós, miniruhás képünket, amit náluk csináltunk kissé ittasan. Alatta a szöveg: „Bevállalósak vagyunk! Hívj minket, ha játszani akarsz!;)” És a telefonszámaink. Sikítva téptem le a posztereket az iskola faláról Amberrel, és úgy néztünk így ki, mint két cicababa, akire egy csepp víz került, és így elkenődött a kilós sminkje. Csak a mi problémánk kicsit... valósabb volt. Nyolc óráig összesen ötvenhárman hívtak fel minket, vagy azért, hogy megkérdezzék, mit vállalunk, vagy azért, hogy elhordjanak mindennek. A hajunkat téptük dühünkben, és tűrtük Li, Dakota, Carla és Peggy vigyorgó arcát. Az utóbbi riportot is akart velünk csinálni, de elküldük a… szóval elküldtük. Castiel jól képenröhögött minket, de azt mondta, ezt nem hiszi el. Amber ezek után elpirulva bámulta, miszerint ’nem találja r*bancnak’, és ez mennyire jó. Viktor próbált vigasztalni, de csak még jobban felidegesített. Az első óránkról, kémiáról elkért minket az igazgató. (Kicibált a teremből…) Az asztalánál ülve hallgattuk mondandóját.
- Mégis hogy képzelik ezt?! Ez azonnali kicsapást von maga után! Értik?!
- Tanárnő! Ezt nem mi csináltuk! Sosem lennénk… nos… ilyenek – habogta Amber.
- Amber, maga folyamatosan el akarja rontani Melissát! Lehet, csak magát csapom ki… - gondolkodott az igazgatónő, mire a szőke lány lefagyott.
- Ez komoly? Igazgatónő! Ha ezt művelnénk, miért az iskolában plakátolnánk ki? Ez nekünk csak kínos és sértő… - magyaráztam.
- Az utcán is van ilyen. – mondta, mire elképedtem. Ez komoly? – Ezen kívül maguk lehet, csak játsszák, hogy meg vannak sértődve, a pletyka elhal, de maguk folytathatják tisztességtelen munkájukat. És így lehet, az osztálytársaik is fizetnének maguknak, ami lehet, ínyükre lenne. De Melissa… magának ráadásul még barátja is van…
- Miért nem hisz nekünk, igazgatónő? Még Totó is szeret engem! – védekeztem.
- Totót hagyd ki ebből! Mondjuk…

~ 5 perc múlva ~

- Nos, Totó – tette le a kutyát elénk -, ha a lányok igazat mondanak, mutasd, hogy kedveled őket.
Totó bizalmatlanul megszaglászott minket, aztán ugrálni kezdett rajtunk, mint valami nyúl.
- Rendben. – sóhajtott az igazgatónő. – Egy órátok van, hogy ezt a szennyet eltakarítsátok minnél több helyről, és próbáljátok meg kideríteni, ki tette ezt.
Megpaskoltam a kiskutya fejét.
- Totó, már másodjára mentesz meg a kicsapástól. Imádlak!
Az igazgatóiból kilépve először is körbejártuk az iskolát, és mindenhonnan lecibáltuk a kamuhirtdetéseinket. A hányinger fogott el, ahányszor csak megnéztem a feliratot. Éppen ki akartunk lépni a kapun, amikor megtorpantam. Visszamentem a termünkhöz, bekopogtam, és benyitottam, odabent volt a kémiás csoport. Nathanielre néztem.
- Leírod a házit meg az anyagot? – úgy vigyorogtam, mint egy öt éves, a fiú aggódóan, de mosolyogva, azzal a tudattal, hogy nem rúgnak ki, mivel kell a házi, elmosolyodott, és addig bámult, míg a kémiatanár rám nem vágta az ajtót. Na, köszi, milyen rettentő aranyos vagy…
Az iskolából kiérve két oldalról láttunk plakátokat Amberrel.
- Tiéd a bal, enyém a jobb. – mondta a szöszi, én pedig bólintottam. Végigmentem a zebrán, és az első oszlopról, mint őrült cibáltam le a posztert. Na, tudod, kivel szórakozz, te kis… posztercsináló! Ezt még visszakapod… (Azt még nem is sejtettem, hogy már ma. De ne szaladjunk előre.)
Arra, amerre én mentem, maximum 3 poszter volt, aztán hiába kerestem, nem találtam semmit. Már éppen fel akartam hívni Amber, amikor megcsörrent a telefonom. Ó, szupi, megelőzött. Nem baj, fogyjon csak az ő pénzéről a telefon. Milyen kis önző vagyok…
- Szia, mondd – szóltam bele, miközben felé indultam, erre már úgysem volt dolgom. Persze megint egyre gondoltunk Amberrel. Hihetetlen, hogy nem is egy olyan hülye liba, mint amilyennek gondoltam.
- Szia, gyere már felém, a kisboltnál vagyok, a sulitól két utcára. Mellette van egy ruhabolt, és erre feltűnően sok a poszter.
A hangjára felvigyeltem.
- Van tipped?
- Van.
- Ki?
- Gyere és elmondom.
Nagyon siettem, sőt, néha kocogtam és eszeveszetten rohantam is, mert megölt a kíváncsiság. A bolt elé érve Amber már valami diétás cuccot rágcsált.
- Ezt még megbeszéljük – mutattam ujjal a kajára, amit evett, aztán titkosügynök módjára lehalkítottam a hangom, és közelebb hajoltam a legjobb barátnőmhöz. Uh, legjobb barátnő. Ezt most mondtam ki először.
- Na, ki a tipped?
Amber nem szólt, csak elindult velem egy irányba, és tépkedte a segítségemmel a posztereket. Egy japán stílusú ház után már nem igazán voltak poszterek. Úgy értem, egyáltalán nem volt semmi. Japán stílusú ház…
- Li? Ez most komoly?
- Ja. Hát mondd már meg, ekkora hülyét… - Amber ugyanúgy elkékült, mint Nathaniel szokott. Úgy látom, ez valami családi szokás. – De biztosra kell mennünk…- folytatta.
- Mi?
Nem is szólt, csak elővett a postaládából egy pótkulcsot, és rám vigyorgott, mikor meglátta az értetlen arckifejezésemet.
- Öribarik voltunk. Azt is tudtam, hol tartja a vibrátorát.
Fúj, ezt nem akartam tudni. A kapun átlépve és az ajtót kinyitva szembetaláltuk magunkat… Li anyukájával. Ránk mosolygott.
- Hát ti hogy kerültök ide?
Érted. Nem az, hogy meglepődne, hogy bejöttünk a zárt ajtón… dehogy.
- Li itthon hagyott valamit, felmehetünk érte a szobájába? – mosolygott Amber angyalian, az anyuka pedig meg is engedte neki. Lassan, csendben osontunk be a szobába, mint a betörők.
Ez a szoba még az enyémnél is rózsaszínebb volt, és komolyan, de tényleg, körülbelül 40 rúzs állt az asztalán. 40! Annyit életemben elhasználni nem fogok… Mondjuk, ő eszi is néha.
Hamar megtaláltuk a posztereket, és mást is… a lány ugyanis bejelentkezve hagyta a facebookját, és láthattuk a privát beszélgetéseit… Mr. Farazie-vel.
Ne már! Előbb leszbik, most meg… tanár-diák? És én vagyok a perverz? Jó, ez gusztustalan. Éppen a harmadik óra folyt (töri), amikor visszatértünk az igazgatóiba az új, hányingerkeltő hírekkel.
- Ezt nem gondolhatják komolyan! – kiabált az igazgatónő, és behívta Lit. Ő mindent tagadott, de ezután jött Mr. Farazie. Szegény gyenge akaratú, félénk tanár egyből bevallott mindent, sőt, még az is elmondta, hogy a netre Dakota tette fel a hirdetésünket, Li parancsára. Igen, Dake? Ezért megfizetsz…
Mikor elhalt a mi történetünk (Dakota letörölte a hirdetést, kapott egy osztályfőnökit), következett a tanár-diák bünti.
Mindkettejüket kirúgták.
Kicsit bűntudatom volt emiatt, de nem én tehetek róla, hogy be kellett kavarni nekem…
- Lehet Faraziet nem kellett volna bemártani. – mondtam Ambernek föcin. Addigra lenyugodtak a kedélyek, és az óra is a vége felé tartott. Nem is gond, mivel negyedik óra, és ma még nem volt lehetőségem megcsodálni Kent.
- Dehogynem, engem meg akart buktatni. – jött a válasz a lánytól. Most, hogy jobban belegondolok… nem beszélgettünk. Leveleztünk.
- Azért mert nem tanulsz…
Amber ekkor eljátszotta, hogy megsértődik, szóval az óra végén egyből keresgélhettem Kent. Hát beletelt néhány percbe a megtalálása. Az is úgy történt, hogy elém állt.
- Úgy látom, most sem hanyagolod a balhékat!
Mélyebbnek tűnt a hangja, de mivel sokat beszéltünk telefonon, ez nem volt annyira szembetűnő. Ránéztem – már felfelé kellet néznem, néhány centit nőtt, de nem is ez a lényeg. A teste… annyit izmosodott, hogy még a bő, terepmintás gatya alatt is el tudtam képzelni az izmos lábait. A hasán kirajzolódtak a kockák, de ami leginkább furcsa volt, az az arca. Már kontaklencsét hordott, férfiasabb lett, és a haja is megváltoztatta arcának alakját. Egyetlen oka volt, hogy felismertem: a zöld szemei. Soha, senkinek nem lesz ilyen szép zöld szeme.
- Ken! – ugrottam a nyakába vidáman, mire ő eltol magától, és köhintett egyet.
- Kentin. Jobban szeretem ezt a nevet.
- Mióta?
- Amióta elkerültem a katonaságba. – hangja száraz volt, meglepett. Még sosem beszélt így velem…
- Rendben Ken…tin. Na, és milyen volt?
Arca megint keménységet tükrözött.
- Majd elmesélem.
Hirtelen megakadt a szeme valakin – mikor hátrafordultam, megláttam Alexyt. Ugyanolyan rémült tekintettel vizslatta Kentint, ahogyan ő Alexyt. Nem hiszem, hogy ismerték volna egymást ezelőtt… vagy… várjunk csak!
„- Ti az új osztálytársak vagytok, akiknek októberben kellett volna jönni, nem? Ahhoz képest… november van. – mosolyodtam el. Így, hogy mindenki elég távol állt tőlem, megnyugodtam.
- Ó, igen, csak be kellet ugranunk egy katonai-suliba két hétre, valami ellenőrzés miatt… - magyarázta Alexy, de Armin félbeszakította.
- Jó is volt az a katonai iskola, igaz?
A fiú belepirult a kérdésbe, én pedig nem faggattam őket, de akaratlanul is Ken jutott eszembe.”
Hát ezt nem hiszem el! Komolyan? Most komolyan? Ennyire csodálatosan, nagyszerűen, varázslatosan, tiszteletreméltóan okos, következtető lennék? Ez egyszerűen elképzelhetetlen! De én azért elképzelem. Ügyes vagyok.
Kentin kicsit csalódottan bámult Alexyre, aztán visszafordult hozzám és boldognak tettette magát. A vállára tettem a kezem.
- Kentin. Nyugi, ismerlek. Nekem ne játszd a vidámat. Pihenj kicsit, majd ma átmegyek, és mindent megbeszélünk.
- Köszönöm. – mosolygott rám hálásan a srác, és kifeküdt a padjára. Az utolsó óráig semmi nem történt, de a tesi utolsó tíz perce elmaradt. Átöltözve vártuk az igazgatónőt a tornaterembe.
- Gyerekek, fontos közölnivalóm van veletek. Megvan, ki az a három ember, aki ingyenesen eljuthat egy három napos túrára. Előre hozzáteszem, más is jöhet, ha kifizeti az utazást és a szállást. És most a három név: Nathaniel, Melissa, Charlotte, gyertek az irodámba! Megkapjátok a papírt. Vigyétek haza, és a gondviselővel írassátok alá!

33. Fejezet - Leszbiológia

Sziasztok!:) Megérkezett a 33. Fejezet, ehhez nem is fűznék hozzá semmit.:) Ezen kívül viszont itt a prológus is az új blogomhoz. 
Úgyis meghalsz
Jó olvasást hozzájuk!:)

- Rohadjon meg az az undorító, büdös paraszt, aki kitalálta a szilvesztert.
A fejem úgy hasogatott, hogy a víz mellett egyből egy fejfájás-csillapító is bekerült a gyomromba. Még csak tíz óra volt, és Amber fel sem kelt. Én is úgy döntöttem, hogy visszaalszom egy kicsit.
- I’ll never love again…
- Utálom ezt a zenét! – morogva vettem fel a telefont, amiből olyan hang jött, amit a legkevésbé akartam most hallani.
- Hé, cica! Érted megyek, rendben? Aztán szexi legyél! Öt perced van.
- Menj a… tudod, hova, Dake.
Magamra kaptam a ruháimat, és megállapítottam, hogy délután hat óra van. A fejem már nem hasogatott annyira, de iszonyú hányingerem volt. Amber kicsit kiakadt, amikor megtudta, ki jön értem, mivel ők azért nemrég együtt voltak, de megparancsoltam neki, hogy maradjon csak a szobájában. Odalent Dakota várt valami vadiúj kocsival, és egész úton azt dicsérte, hogy milyen jó, hogy Ausztráliából van. Éreztem, hogy túl gyorsan megyünk…
- Dake, lassíts, rosszul vagyok – vettem mély levegőket, de ő csak nevetett rajtam.
- Ugyan már, talán félsz?
Válaszolni sem voltam képes. Olyan szépet rókáztam Dakota kocsijába, hogy képen röhögtem volna, ha nem lettem volna annyira rosszul. Miután kitett az új házunknál, egyből elment kocsimosóba. Odabent elmeséltem Agatha néniéknek, hogy mi történt.
- Kicsit elővigyázatosabb is lehettél volna, nem? Minek annyit inni? – Agatha néni számonkérő hangja arcul csapott. Sosem beszélt velem így… - Dakota autója rendkívül drága! Jó lenne, ha nem tennéd tönkre!
- Agatha, nyugi, ki lehet mosni… - csitította Boris.
- De ha már ideköltöztünk, viselkedjen normálisan!
Ó, szóval erre megy ki az egész – gondoltam, míg felmentem az új szobámba (teljesen rózsaszín és szivárványos, hánynom kell… megint), megmostam a fogam, lezuhanyoztam és új novellaírásba kezdtem. Mikor végeztem (egy fésűről szólt (?)), megnéztem az e-mailjeimet is. Anyától jött egy, mikor azt olvastam, a telefonom is megrezzent, de az előbbit fontosabbnak tartottam. Buzgón néztem a képernyőn álló szöveget.

„Szia, Kicsim!

Először is boldog új évet kívánunk apáddal. Fel akartunk hívni, de nem vetted fel. Aztán… kiderült, hogy egy számot elírtunk, és egész este valaki mást hívogattunk. Na, de nem is baj.
A képet, amit az asztalon hagytál, és a barátoddal vagy rajta (ne haragudj, de elfejtettem a nevét), a hűtőre ragasztottuk, gyönyörű vagy rajta. Ha lesz időd, gyere fel arra a kamerás beszélgetőoldalra, tudod, aminek kék ikonja van a képernyő alján. Ott beszélhetünk félig élőben is.
Szeretnénk közölni veled még valamit! Nem sokáig lakhatsz már Agatha nénivel, ugyanis január 31. az utolsó munkanapunk itt apáddal, így odaköltözünk. Már a házat is nézzük, valószínűleg Agatháé lesz a miénk, mivel úgy hallottam, ti most a vőlegényénél laktok. Remélem, megfelel így, de ha másikk házat akarsz, keresgélj nyugodtan! Ugye vársz már minket?
Még egy utolsó kérés! Hallottam, hogy Ken hamarosan hazajön. Majd gyertek fel a kék ikonos videóbeszélgetőre, rendben? Régen láttam, kíváncsi vagyok, mennyit változott. Azért mégiscsak a fogadott testvérednek számíthatjuk…
Egyébként hogy vagy? Mesélj egy kicsit magadról is! Hogy állsz a sulival? A barátaiddal? Hogy telt a szilvesztered?

Sok puszi, szeretünk -  Anyuci és Apuci”

Vigyorgó fejje válaszoltam a levélre. Hát ez csodás! Alig várom! Mikor válaszoltam (a szilveszter ’kicsit’ szépítettem…), megnéztem a telefonomat is. Viktor írt SMS-t, hogy elmegy bowlingozni Laetivel és Irisszel, ne keressem. Hát, oké… De ha én átmegyek Arminékhoz, akkor már baj van.
Nem gond, csak addig éreztem magam rosszul, míg Rosalya nem írt egy üzenetet.
- Gyere a parkba, és hozz csokit! MOST! – olvastam fel, aztán magamra kaptam a ruhámat, és kimentem a parkba. A híd alatt a jég szépen be volt fagyva, még jégkoriztak is rajta, de igazából voltak ennél feltűnőbb dolgok is.
Például hogy Castiel ordított Rosával.
Miközben egy fát rugdosott.
Részegen.
- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – ordította, nyakán kidagadtak az erek.
- Hú, akkor remélem, ez jó választás – mutattam fel a Milka Oreot. Castiel kikapta a kezemből leszedte a csomagolást, és harapni kezdte, mint valami kenyeret.
- Mi történt? – fordultam Rosához, de a vörös válaszolt.
- Mégis mi történt volna? Iris kidobott. Azt mondta, sokat veszekszünk, és amúgy is van valakije. De hát nálam nincs jobb az egész világon! Mi baja van ennek a nőnek? Engem még sosem dobtak ki…
- Igazság szerint de… - szólt bele Rosa, mire Castiel olyan tekintettel vizslatta a lányt, hogy az menten zavarba jött. A szemét lesütve suttogta, hogy sajnálom.
Castiel körülbelül fél perc alatt benyomta a csokit, és tovább dühöngött.
- Nyugi már, nem is szeretted… - mondtam, de egyből meg is bántam. Mi jogon feltételezek én ilyet? Tudom, hogy sokat veszekedtek, de akkor sem kellett volna ezt mondanom…
Castiel válasza meglepett.
- Na és akkor mi van? Nem akartam még szakítani vele, nem akartam! Te meg amúgy sem vagy senki, hogy tudj arról, mikor mit érzek!
Felhívtam Lysandert.
- Én is próbáltam, Leigh-t is, de nem veszik fel – biggyesztette le a száját Rosa. Kicsit félrenéztem, és megláttam Lyst egy padon ülni. Jegyzetfüzet volt a kezében, de minket figyelt.
- Mindjárt jövök – mondtam, és a fehér hajú fiúhoz mentem.
- Hát te? Miért nem segítesz a legjobb barátodnak?
- Leigh attól félt, hogy Cast azért hívta ide Rosát, hogy… hogy… - habogta.
- Azt hiszed, Rosa megcsalná a bátyád? Hülyeség! Na, gyere, csak te tudod lenyugtatni.
Igazam volt, Lysander hamarosan Castiel pulzusát a háromnegyedére csökkentette. Mikor biztos volt, hogy drága osztálytársunk életben marad, elvittük mekizni. Az összes pénzünk ráment, mindenki annyit evett, mint valami bálna. Tele hassal tértünk vissza a parkbeli padokhoz.
- Huh, még jó, hogy le tudtuk nyugtatni Castielt… - sóhajtott egyet Rosa, mire a vörös egyetértően felmordult. Kicsit elhamarkodottak voltunk…
Hamarosan Viktor sétált felénk, mögötte pedig Iris és Laeti kézenfogva. A barátom arcán valami undort láttam, de hamarosan megértettem az okát.
- Összejöttünk – mosolygott Iris a társaságunkra…

Új blog - Úgyis meghalsz

Sziasztok!:)
Még nyáron belekezdtem egy horrortörténetbe, annak a valós ihletnek köszönhetően, amit az iskolánk pincéjében láttam.
Rövid történet, 9 fejezetes, de remélem, ez is tetszeni fog nektek. Egy másik oldalamat igyekeztem megmutatni ezzel, egy tárgyilagosabb, betegesebb fajtát, de remélem, ezzel nem fog megváltozni a véleményetek rólam...:)
Az első fejezet október 31-én kerül fel.
FIGYELMEZTETÉS: a blogra is ki van írva, de ide is leírom, hogy 16 évesnél fiatalabb egyedeknek nem ajánlott!
A linkre kattintva betekinthettek a blogba.
Jó olvasást hozzá!:)

Úgyis meghalsz

32. Fejezet - Szilveszter

- És akkor mit mondott? – tudakolta Amber, amikor magára kapta a fekete tűsarkú szandálját.
- Ezt nem hiszem el! Egy hete van meg, és máris elhagytad?! – utánoztam Viktort. – Nekem meg égett a pofám. Ez egy fehérarany fülbevaló volt…
- Te meg elhagytad egy medencében. Ez nagyon gáz – nevetett ki a barátnőm.
- Haha. Nagyon, nagyon vicces…
Visszagondoltam arra a napra. Tudtam én, hogy ki kellett volna venni az a fülbevalót, csak… elfelejtettem. Aztán fejest ugrottam a vízbe… az ékszer bal oldali fele pedig elúszott. Mondhatom, Viktor nagyon boldog volt…
De most szilveszter van, nem haragudhat rám. Ma imádnia kell, hisz mindenki imád mindenkit… SZILVESZTER VAN!
Egyébként meg, ma Ambernél alszom. Viktor morgott, nem akarta, hogy Nathanielnél aludjak (hiába, ezt sosem fogja megszokni), de végül belement, mert inkább a ’gyáva stréber’, mint a ’bátor, kanos idióta’. Az utóbbi Dakota, aki (költözésünknek hála) a szomszéd szobában lakik. Ezek után nem sok kedvem volt otthon maradni…
2-3 napja lakunk Boriséknál, de azóta a szőke srác legalább tízszer nyitott be hozzám a fürdőszobába, és még azt is hallom, amikor Charlotte nála van. Sajnos…
De most ne gondoljunk erre, hiszen szilveszter van!
- Fú, de rondák vagytok – lépett be Nathaniel a húga szobájába. Egyszerűen annyira jóban lettünk, hogy már szívatjuk egymást… általában. Azért néha még normálisan is beszélgetünk. Végignéztem a fehér, két oldalt teljesen csipkés miniruhámon. Átlátszott rajta oldalt a melltartóm és a tangám. Na, de nem gond, én csak Viktornak akarok tetszeni… Szerinte mondjuk még így is sok lesz a ruha.
- Köszi – vágtam rá, és hülye vigyorral fordultam felé. – Így már jobb?
- Igen, teljesen. Mint egy kecske, aki megivott egy liter citromlevet, aztán sót szórt a szájába. Igazi Melissa.  – vigyorgott Nat.
- Nos, te felöltözöl, vagy ebben a kukából kiszedett rongyban jössz? – kérdeztem, immár én is vigyorogva. Egyébként meg irtó jól nézett ki – ing és barna nadrág helyett világos farmer volt rajta fekete, feszülős pólóban. Ha a nője lennék, biztosan leteperném. De nem vagyok, szóval ma keresek neki egy barátnőt. Szép, szőke hajút… nem, az nem illene hozzá. Neki barna hajú kell. És zöld szemű. Igen, így már el tudom képzelni… majdnem egy Melody. Inkább maradjunk a szőkéknél…
Viktor házában a szokottnál is nagyobb buli volt. Tömeg állt az ajtó előtt, az én kis drágám ugyanis belépőt szedett. A bolond…
Átvergőttük magunkat a morgó tömegen, és belépő nélkül bementünk.
- Jé, mit képzelsz?! Nem is fizetsz, csak úgy bejössz? – lépett hozzám Viktor, mire megcsókoltam.
- Itt a fizetséged.
- Igazán megfelelő.
Nos… bevallom, alig emlékszem az estére. Amberrel leültünk koktélozni, megittunk egy Sex on the beach-et, és egy kamikazét. Ez után két abszint jött, aztán megláttam egy kék hajú csajt.
- Sziaaa, Melissa vagyok – nyújtottam el a szavakat.
- Szia, én Laeti.
- Nem ismerkednél a haverommal? A neve Nathaniel, és…
- A Sweet Amorisba jártam, csak átirattak. Ismerem őt. Mellesleg… én… meg a fiúk… nem jövünk ki valami jól.
- Úgy érted, sok a nézeteltérés? – elsőre nem esett le.
- Nem, úgy értem… inkább veled beszélgetnék.
- De hát ő is jófej!
- Leszbikus vagyok, érted már? – kiabált rám nevetve, mire megszeppentem. Ó… Miután Laeti elment, megint koktéloztam, egyenesen addig, míg nem jött a visszaszámlálás.
- Három… kettő… egy… BOLDOG ÚJ ÉVET! – visított a tömeg, én pedig az nap az utolsó csókomat váltottam Viktorral. Utána még gyorsan használtuk azt a bizonyos szobát, és szerintem egy-két órára el is aludtunk. Utána nem láttam többet a bulin. Felkeltem, visszavettem a ruhámat, és kimentem a buliszobába. Kiléptem, és megcsapott a fülledt meleg. Odakint sem voltam sokat, mert ott meg hideg volt, szóval az elején nem találtam a helyesm sehol. Amber ivott Dajannal, szóval én Rosáékhoz mentem, és velük táncoltam, szerintem úgy… fél órán keresztül. Utána szomjasnak éreztem magam, szóval kértem két Sex ont he beachet, és ezekhez valami erőset ittam. Nem sokkal később elmentem pisilni, aztán visszaültem a pulthoz, és tovább vedeltem.
Hamarosan annyit ittam, hogy így kértem a piát:
- Szeretnék kérni egy közösülést a tengerparton…
Nem tudom, mennyivel ezután, de Iris odajött hozzám. Vigyorogva méregetett, amíg meg nem kérdeztem, mit akar. Sejtelmesen bámult, és a fenének sem akart megszólalni. Percekig kérdezgettem, mi van, mígnem észrevettem, hogy hová mutogat – a táskájába, egy cigisdobozra. Kimentem vele, és néztem, ahogy a dobozból elővesz egy szálat. De az nem normális volt – füves… Nem sokat kellett könyörögnie, hogy elszívjam vele, nagyon kíváncsi voltam, milyen. Hamar elfogyott, igazából még kicsit ízlett is, de siettünk, mert hideg volt.  Nemsokára visszamentünk Viktor buliszobájába, leültünk egymással szemben, és vihogva SMS-eket küldözgettünk egymásnak:
„Te, Irish”
„Miva”
„Nemtuodm”
„:’DDDDSDDD”
„te isir”
„he”
„semim”
„meslisa oylan vicces vagy”
Ezeket másnap olvastam vissza, de nem is gond… Az még megmaradt bennem, hogy bömböl a zene, én pedig szédülök… egyre jobban szédülök. Na meg, mintha repülnék, és Rosalya haja egy óriási függöny lenne. Kim hátából meg sajtok lógnak ki… Ezek után már csak arra emlékszem, hogy megint vedelek valamit, amikor Amber vihogva odajön, Nathaniel pedig morogva, és hazamegyünk… az utolsó, amit hallok, Nat hangja, miután engem és Ambert betakar a húga ágyán, miután levette a cipőnket:
- Ti idióták, remélem, holnap úgy fog fájni a fejetek, hogy fel sem bírtok kelni…
Ekkor még arra gondoltam: kit érdekel, szilveszter van!

31. Fejezet - Biztos, hogy nem!

Reggel kómásan ébredtem, és kicsit rosszul, hiszen azzal a tudattal keltem, hogy a szüleim már visszautaztak a kutatásra. Felvettem egy barna cicanadrágot egy fekete hosszúujjúval, fekete mamusszal és a fekete kabátommal, azzal átugrottam a közértbe, hogy vegyek kaját, mert mindent felfaltunk a vacsorákon, Agatha néni pedig elment dolgozni.
Amint visszaértem, Porcica rám vetette magát, és nagy dorombolásokba kezdett. Előszedtem a zacskóból az ő reggelijét is, és a tálkájába tettem.
- Rólad sem feledkeztem ám meg, nagylány! – simogattam a nagy, szürke bundáját. Végignéztem rajta – már majdnem akkora volt, mint egy felnőtt macska, a lógó fülével a feje még kerekebbnek tűnt, és télire úgy megnőtt a bundája, hogy most már tényleg olyan volt, mint a por. Amíg mindketten reggeliztünk, megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem – Armin.
- Szia! – vettem a fülemhez a telefont.
- Szia, nem jössz át most? Játszok, de nem merek… félek. – motyogta.
- Hát… csak macskával tudok menni.
- Nem baj! Szuper! Képzeld, Alexy imádja a macskákat. Tudod, hogy lakunk?
- Persze, néhány perc és ott vagyok.
- Köszönöm! Istennő vagy!
Mosolyogva felöltöztem, és Porcicára is ráadtam a téli kabátkáját és a kiscipőit, hogy ne lehessen baja. Kilépve az ajtón a latyakba, a macskám egyből az ölembe kérezkedett.
- Ekkora hisztis cicát! – ’ámuldoztam’, aztán simogatni kezdem a háziállatomat, aki meg sem mozdult az ölemben. Hamar elértem Arminékhoz – egy lakótelepen laknak, két utcával arrébb a mi házunktól. Felcsengettem hozzájuk, és amint meghallottam a rezgést, benyitottam. Porcica immár úgy döntött, jön magától, szóval felküzdöttem magam a harmadikra. De jó lenne, ha végre beépítenék a liftet…
Az ajtó előtt megállva éppen kopogni akartam, amikor Alexy kivágta az ajtót. Porcica ijedten rám ugrott, karmait a kabátomba véste. Még jó, hogy szövet, különben szétszakadt volna az egész.
- Őrült vagy! – léptem be, és egyből vacogni kezdtem.
- Tudom. Hideg van? De cuki cica! – ölbe vette Porcicát, és simogatni kezdte. Levette róla a rucikat, és kitette száradni. De aranyos.
- Igen, elég hideg van. – mondtam, mire ő kikapcsolta a légkondit.
- Komolyan? Télen? – kérdeztem, aztán benyitottam Arminhoz, aki ijedtében felvisított.
- Kergetnek a mutánsok! Nyomd meg gyorsan a shiftet, azzal szaladunk!
- Te miért nem nyomod meg?
- Foglaltak az ujjaim! Siess! – kiabált. A shiftre tettem az ujjam, és néztem, ahogyan egy mocskos folyosón rohanunk valami fehér szörny elől, aki azt kiabálja, hogy ’állj meg, az hiszed, elbújhatsz?’.
- Huh, ez meleg volt. – sóhajtott Armin, amikor kiléptünk egy ajtón. Egy fecskendőt használva valami halottból vért szedett ki, és azt egy ajtóhoz jutattva bementünk az ebédlőbe. Miközben pórbáltuk kinyitni a szemben levő ajtót, Armin azt magyarázta, hogy Grönlandon vagyunk, az apánkat, Howardot keressük. Elmesélte, hogy az első részben valami pasas kivágta a nyelvét, mert megmérgezték a pókok, amiket megevett, és hogy volt egy Rőt nevű haverunk, akit felgyújtottunk. És kutyákat öltünk. Ez nagyon szuper, szóval a főszereplő, Philip, nem csak hogy elszánt, még őrült is. Egy ilyen helyen mondjuk én is ilyenné válnék…
Hamarosan tüzet gyújtottunk, és kijutottunk egy új szobába. Ott volt egy csomó jegyzet, de Armin egyiket sem akarta elolvasni. Összesen két órán keresztül játszottunk, míg eljutottunk valami számítógép-terembe. Nekem muszáj volt hazamennem, mert Porcica már nyávogott – Alexy elárasztotta a szeretetével. A macska most készségesen bújt a ruháiba, amiket egyébként utál felvenni. Hozzám bújva dorombolt, amikor a fiúk felé fordultam.
- Armin, majd folytatjuk ezt a csodás játékot – néztem a fiúra, és megöleltem őt is, aztán Alexyt is. – Te pedig legközelebb ne imádd ennyire a cicámat.
- Jó – biggyesztette le a száját, mire elmosolyodtam.
- Sziasztok, majd találkozunk.
Egyöntetű ’szia’ hagyta el a fiúk száját, amikor kiléptem az ajtón. Hamar hazaértem, és a nappaliban megpillantottam Viktort.
- Hol voltál? – kérdezte. Nekem jogosabb kérdéseim vannak. Például: hogy kerülsz a házamba? Mégsem teszem fel őket… Mellesleg tudom, hogy Agatha néni már itthon van, ma nem volt sok dolga a munkahelyén. Valószínűleg most fent zuhanyozik. De ezt csak a vízcsobogásból gondolom, természetesen tévedhetek…
- Arminéknál. Játszottunk. – válaszoltam, miután befejeztem a gondolatmenetemet. Viktor arcára gúnyos mosoly ült ki.
- És mivel játszottatok? Vibrátor? Narkó?
- Penumbra Black Plague és Porcica, te bunkó pöcs. – sziszegtem, és elmentem a fiú mellett. Annyira fel tud idegeíteni… Egyszer kinyírom!
- Jó, nehogy már el legyél háborodva, én nem járok más lányokhoz! Te viszont mit csinálsz? Lassan már azt sem tudod eldönteni, hogy Dakota, Armin, Alexy vagy Nathaniel!
- Dakotához sosem mentem! Egyébként is, ha mennék, az kizárólag Boris és Agatha néni miatt lenne!
- Persze, ezt elintézed így, de mi van a többi hárommal?
- Most komolyan számon kérsz? Fejezd már be ezt a gyerekes viselkedést! Nekem is vannak barátaim, neked is, és ha megbíznál bennem, akkor most nem lenne ez a veszekedés! Egyébként is… miért vagy itt?
- Ó, már ez is baj?! Köszönöm, elmegyek – morgott a fiú, és az ajtó felé indult. Utána léptem, a vállára tettem a kezem, és amikor megállt, hátulról átöleltem. Férfias illata megcsapott, miközben háta a fejem alatt emelkedett és süllyedt.
- Ne haragudj. – nyögtem ki végül. Viktor mormogott valamit, és megengedte, hogy kiengeszteljem azzal, hogy felmentünk a szobámba, az ölébe ültem és az arcát simogattam.  A sápadt bőre okkersárga szemeit, a fekete haja pedig az arcvonásait emelte ki. Szája érzékien mozgott, amikor hozzám szólt, de azért az is feltűnt, hogy nem mostanában mosott fogat… Mindegy.
- Azért jöttem, mert el akartalak vinni egy romantikus nyaralásra, Hawaii-ra. Egy hétre. Huszonnyolcadikán indulnánk, és hatodikán jönnénk vissza. Mit gondolsz? Olyan jólenne veled…
Körülbelül fél percen keresztül gondolkodtam rajta, aztán kiböktem a választ.
- Biztos, hogy nem!
Viktor biztosan másra számított, ugyanis az aranyos mosolyából komor arckifejezés lett, a szemöldökét pedig felvonta. Kimásztam az öléből, és mikor vele szemben álltam, megismételtem a válaszomat, hátha a fiú nem értette meg először.
- Nem.
- Mi? Miért nem?
- Egyrészt drága. Nem tudnám kifizetni, neked pedig nem engedem. Másrészt akkor már suli, és negyedikén visszajön Ken, akit ott fogok várni.
- Ó, igaz. Pedig annyira meg akartalak lepni valamivel… – ült le szomorúan Viktor megint az ágyra, ugyanis időközben felállt. Olyan aranyosan biggyesztette le az ajkát, és bámult rám kiskutya-szemekkel, hogy mosolyogva elétérdeltem.
- Jó, tudod, mit? Menjünk el a trópusi strandra, vagy mi az. Van ott mesterséges napfény, homok, meg minden… mit szólsz?
- Meghívhatlak? – csillant fel a szeme, mire megadóan sóhajtottam.
- Meg…
- Király! Imádlak, ez szuper! – Viktor vidáman az ölébe kapott, megpörgetett, aztán megcsókolt. Az ágyra fektetett, és folytatta a szám ostromlását. Annyira jók ezek a pillanatok…
Amikor Agatha néni hazajött Borisszal, mi Viktorral éppen filmet néztünk.
- Melissa, gyere le, légy szíves! – hallottam a nappaliban a hangot, mire lementem a fiúval. Keresztanyuék izgatottan álltak egymás mellett, és mikor leértem, Agatha néni zavarban megszólalt.
- Nem kértünk engedélyt sem tőled, sem Dake-től. Nem is fogunk… szóval csak hallgass meg. Januárban már Borisnál fogok lakni, így te is. Borisszal, és… Dakotával.
- Most itt az idő, hogy azt mondd, amit nekem mondtál… - motyogta Viktor, mire felsikítottam.
- BIZTOS, HOGY NEM!